1x08 - Úton...

 Frederic mozgolódott. Alig tudta, hogy merre van, és időbe telt, míg észreveszi a kis fényforrást, amely egy lyukon keresztül szűrődött be a helyiségbe, ahol tartózkodott. Ilyenkor hálát adott a Holdnak, pedig alapvetően nem szerette az éjszakát.

 Előre nyújtózott testével. Kezeivel képtelen volt, hiszen azokat vastagon, és szorosan hátrakötözték.

 Megpróbált minél közelebb kerülni a kijárathoz, de még eléggé kábának tűnt ahhoz, hogy normális szemszögből lássa és érzékelje a külvilágot, így hosszú és mély levegőt vett, hogy tisztuljon sajgó feje.

Úgy látszik,  használt a belégzés-kilégzés módszer, hiszen a lassú szédülésből egyenes világ lett, a hányinger semmivé vált, a tarkótól homlokig és halántékig tartó fájdalom megszűnt.

Fred már képes volt normálisan gondolkodni - de ahogy az épeszű gondolkodás  visszatért, visszatért az elviselhetetlen harag is, amely olyan erősen fakadt belülről, hogy izzadt tenyereiben is érezte, ökölbe szorított, hátra kötözött kézzel bámult a kijárat felé.

 - Csak jussak ki innen... - ezt ismételgette magában, amíg ujjait erősen megfeszítve a szoros kötelek között megpróbálta szétszedni a szoros csomót.

,,Még egy kicsit, gyerünk, Fred, ne add fel, nem szabad, nem hagyhatod abba!" - ÉS SIKERÜLT.

Frederic végre újra szabadnak érezte magát. Átmozgatta zsibbadt végtagjait, majd kissé nehezen, de feltápászkodott. Odalépett az őt bezárva tartó műanyag mobilajtóhoz, és a kis résen át kitekintett. Nem szeretett volna semmilyen feltűnést kelteni, ezért is inkább a szemmel való vizsgálódást választotta, ahelyett hogy a nagy tömegbe Ramboként kirohanjon, és megvalósítsa bosszúját, melyet haragos tekintete mögött egész agya forralt. Csak egy jó terv - ennyi, amire Frednek szüksége van.

 - Fegyver kell - mondta csak saját magának a srác, és alaposabban átvizsgálta a messziről látható brigádot, s Isteni szerencsének érezte, hogy Mr. Mordrake pont a kabin felé tartott, ki tudja, miért, de kezében még mindig ott volt az elmaradhatatlan távcsöves puskája.

 Fred sziszegni kezdett, mikor az öregember elég közel ért hozzá, és hallótávolságon belülről súgta neki a következőket:

 - Figyeljen ide! Nagyon kevés időm van, segítenie kell. - Az öreg szemébe némi félelem költözött, bár talán ő maga sem tudott volna válaszolni arra, hogy miért. De nem is tudott volna, hiszen Fred kinyúlt a résnyire nyitott mobil-kabin ajtón, és addig rántotta beljebb az öreget, hogy erőteljesen meg tudja fejelni.

 Hatásosnak bizonyult támadása, egyrészt, az idős férfi egyetlen fejmozdulattól elájult, másrészt senki nem vette őket észre, így Frednek volt ideje becibálni a testet a kicsi, sötét helyiségbe, persze, csak miután annak fegyverét  magához vette.

 Úgy volt vele, hogy 'egy kipipálva, még maradt... rengeteg', de mély levegőt vett, és nem teljesen, de kilökte az ajtót, hogy kimehessen. A helyiség mögé lopakodott, és a falnak támaszkodva elmélkedett egy darabig, majd mikor megunta, leellenőrizte a puskát, és megállapította, hogy tökéletes, tele van lőszerrel, s lövésre készen áll.

 Itt az idő. A bosszú ideje.

Holloway Street - jelezte egy ütött-kopott, rozsdás utcatábla a két gyereknek, hogy megérkeztek.

 Az utcán végighúzódott egy óriási gyárterület, pontosabban, régebben, nagyon-nagyon régen az volt, de mára már csak egy ismeretlen, poros, omladozó épület. Egyetlen előnye viszont volt, az mellett, hogy valószínűleg teljesen üres:

olyan kerítés vette körbe nagy területen, amelyet Alexék még könnyedén átugranak vagy átmásznak, de a rothadó, mocskos, és éhes Zombik nem.

 - Pedig... Már kezdtem örülni - mondta Alex, miközben átdobta egyszerre az összes táskáját a vastag tégla-kerítés felett, át, a túloldalra.

 - Nem úgy volt, hogy járművet keresünk? Vagy járműveket? - vágott közbe Lola, lihegés közben.

 - Túl sötét van. Reggel. Reggel majd könnyebb lesz.

 - Egyébként minek? - támaszkodott a falnak a kifulladt lány, és gyorsan témát váltott. - Mármint, minek kezdtél örülni?

 Alex gondolkodott egy kicsit, de aztán megszólalt:

 - Volt hely, és bár nem lett biztonságos, de ott volt. És létezett, létezik, talán össze sem dől, vagy mi... - a fiú folyamatosan a sötétben csillogó, kissé nedves füvet nézte. - Ja, és voltak tárgyi emlékeim Dorainről.

Lola csak bólintott, és némiképp visszaállt szervezete a normális légzéshez, de még mindig fáradt volt: hiszen alig, vagy semennyit nem aludt, nem evett mostanában, és alighogy túlélte az életveszélyt az utóbbi 1-2 órában. De a pihenés ezúttal sem tarthatott sokáig, hiszen a sarokban feltűnt a Loláékat követő Zombi-horda.

 Alex nyelt egy nagyot, majd az utolsó csomagot is átjuttatta a kerítés túloldalára, aztán összekulcsolta mind a tíz ujját, hogy Lola abba belelépve könnyebben átjuthasson. A gyárterület kapuja ugyanis mindig is zárva volt, azóta, hogy bezárták tíz, vagy tizenöt évvel ezelőtt.

 A lány egy ideig a fiút bámulta, aztán nagy nehezen, és segítséggel átküszködte magát a túloldalra, és tompán puffanva landolt.

 - Adódott egy kis probléma - szűrődött át Alex hangja a vastag kerítésen.

 Míg a lány megkérdezte, hogy 'Na, és mi az?', addig leesett neki: Alex hogyan fog átjutni a kerítésen?

 A fiú elkáromkodta magát, aztán villámpánikba kezdett, hiszen a Zombik magukhoz képest elég gyorsan közeledtek, és legalább egy tucatnyian voltak. Sőt, meglehet, hogy többen, mint húsz, Alexnél pedig nemigen tartózkodott fegyver.

 - Lola... - azt akarta mondani, hogy dobjon vissza egy pisztolyt, vagy valamit, de már nem fért az időbe: egy Zombi Alexre vetette magát, és a fiú éppen hogy csak le tudta dobni magáról, és erőteljesen fejbe rúgni. Ez viszont nem bizonyult elegendőnek a kiiktatásához, ugyanúgy hörgött tovább, és küszködött a talpra állással, csak most már a társai is megérkeztek, és Alex útját elzárták balra, így csak jobbra tudott teljes erejéből rohanni, egészen addig, míg a kapuig nem érkezett.

 Csekély lépéselőnyre szert tett bár, de ez nem sokáig tarthatott ki, hiszen a rengeteg Zombi ugyanolyan sebességgel követte a fiút, ezért Alexnek döntenie kellett a továbbiakról. Mégpedig nagyon gyorsan...

 Thomason kívül mindenki nyugovóra tért: Daniel, Laura, és még Christina is elaludt. Utóbbi egy szobába került Tommal, egyikük ágya az egyik sarokban, másikuké a másikban állt, tisztán bevetve.

 Tom azon töprengett, vajon kinek milyen nagy súlyt jelenthet a Deen nevezetű lány elvesztése, és hogy vajon hogyan halhatott meg. De válasz helyett csak némaságot hallott, egészen addig, míg Christina mocorogni nem kezdett az ágyában, és egy puha párna alig hallható, de mégis dobhártyába markoló hanggal a földre esett.

 A fiú reflexből odakapta a fejét, és Christina álmos szemeivel ütközött össze tekintete. A lány éppen felült, és az éjjeliszekrénye felé nyúlt egy pohár vízért. Szép lassan kortyolta a folyadékot, Thomas pedig közben folyamatosan bámulta.

 -  Te sem tudsz aludni? - kérdezte úgy Thomas, mintha a hosszú és csöndes gondolkozás közben nem pillantott volna rengetegszer a lányra.

 - Nem tudom... - Christina hangja kedvesen, és fáradtan, illetve Thomas számára gyönyörűen csengett a néha-néha feltörő tücsökciripelés mellett. - Gyakran felkelek az éjszaka közepén. Pedig nem is álmodok rosszat, és semmi, csak... Vagyis... most is elég szépet álmodtam.

 - Szabad tudnom, hogy mit, vagy... titok?

 Christina halkan felnevetett.

 - Persze, hogy szabad tudnod. Képzeld el, hogy álmomban Veled voltam, és még mielőtt ideértünk volna, találkoztunk egy fickóval, aki ismerte a gyógyulás útját. Éppen úton volt egy lakható épület felé, olyan helyet keresett, ahol megpihenhet. Aztán jöttünk ide, megérkeztünk, és a fickó egyből az ellenszeren kezdett dolgozni, megmenekültünk, minden gyönyörű volt, és...

 - És...?  - kíváncsiskodott Tom. Érzett valamit, valami nagyon-nagyon furcsát a leányzó hangjában, valami érdekeset, mintha félne valamitől. Pontosabban, valaminek az elmondásától, bevallásától, hiszen az nem ritka, hogy ilyen körülmények között alapból fél az ember, szinte mindentől. Még magától, az embertől is.

 - Tudod... Tudom, Thomas, kedvellek. Nagyon jó fej vagy, és örülök, hogy már lassan 2 napja ismerlek rendesen.

Thomas azt akarta mondani, hogy 'de hiszen kettő nap nem is elég megismerni RENDESEN valakit', hiszen a lány kihangsúlyozta a rendesen szót, de mintha Christina kitalálta volna a srác gondolatait, kedvesen rávágta:

 - Mert igen is, ebben a világban egyetlen nap is elég egy ember rendes kiismeréséhez. Tudod, minden más. Tudod, igen, te is tudod! Egyetlen pillanat is elég lenne, hogy érzelmek, és első benyomások véleményt alakítsanak, majd pedig ismeretet.

 Ezután csönd ült a szobára.

 ---

 Sőt, cseszett nagy csönd ült az egész rohadt Világon is!

1x07 - Csak hajnalig...

Jordannek. Nem jöttél karácsonykor...

Alex nem tudott, egyszerűen képtelen volt elaludni. Kavarogtak a gondolatai, mint valami tornádó, úgy érezte a fejében lévő zúgó űrt. Lola szintén ugyanígy érezte magát az alsó szinten a kanapén forgolódva. A lány hálás volt Alexnek, amiért így fogadta, és hálás volt az együtt érzés miatt, de tudta, hogy az nem támasztja fel édesapját. Hagyta, hogy a gondolatok egy hidat emeljenek agyában, és ezen a hídon átmenjen az álmok világába. Szépen lehunyta a szemeit, és kikapcsolt. A lassú, egyenletes levegővételei megnyugtatták, és lassan elaludt. Megszűnt a holdfényes szoba, a tompa körvonalú bútorok először csak elszürkültek, és még tompábbá váltak, aztán teljes sötétségbe merültek, és Lola lehunyt szemei előtt mások jelentek meg: valami fény, ami vakítóan tűz a lányra, de elmúlik hirtelen. De álmodott még apjáról, Alexről és Dorainről, és önmagáról, hogy minden boldogságos, és nincs ez az egész Zombi-dolog. Hogy nem jött a katonaság, hogy minden a régi... hogy minden szép. Újra szép minden és mindenki gondok nélkül él.
Ha Alex tudta volna Lola gondolatait, biztosan ellenkezett volna, és példának saját életével érvelt volna: a barátnőjén, az unokatestvérén, és három szem barátján kívül semmit nem tartott jónak, kirekesztett depressziósként, magába fordulva élte mindennapjait, és ezt így gondolta helyesnek. Fájt neki, hogy még Dorain előtt mindig csak elutasítást és bántást kapott, hogy nem törődtek vele, hogy rengetegen kihasználták. Sőt, számtalanszor megfordult fejében az öngyilkosság. Aztán a végső ponton, az utolsó levegővétel előtt gondolta meg magát. Bátortalansága, és kíváncsisága a jövőre nézve tartotta életben. Mint később kiderült, megérte. Száz százalékosan megérte, hiszen Dorain szerette, és boldogságban-békességben éltek együtt, sétáltak esténként, mikor valamelyiknek problémája volt, egyből segítettek a másiknak. De a sivárság nem múlt, a monoton napok ugyanúgy megmaradtak, csak maximum nem szürkén sötétítettek, hanem aranyban és rózsaszínben csillogtak Dorain miatt. Aztán beütött a vész. Alex a filmek, játékok után mindig is azt gondolta, még akkor is, mikor már hónapok óta járt Dorainnel, hogy a világra cseszettül ráférne egy Apokalipszis. Hogy a... pusztulás talán megváltás lehet azoknak, akik régebben a szürkeséget, aztán a monotonságot okozták neki.
,,Minden más lett... Nem, nem rosszabb. Csak más." - gondolta Alex. Régebben minden ilyen gondolatot papírra jegyzetelt, vagy Naplóba, laptopba, és most is már éppen felkapcsolta volna a lámpát, hogy a kedvenc, Fc Barcelonás vonalas füzetébe leírja gondolatait, mikor zörgést hallott. Megállt, lefagyott egy másodpercre. Először azt gondolta, hogy biztosan Lola ébredt fel, és szomjas vagy valami, de a zaj másmire emlékeztette. Gyorsan magához kapta hát a pisztolyát az ágya alól, és lesietett a lépcsőn, egészen a nappaliba, ahol Lola még mindig hátán fekve aludt.
- Hogy a frászba tudsz aludni? - kérdezte inkább saját magától, mint a lánytól, de nem időzött többet a szemmel való vizsgálódással, inkább a zörgés és csörömpölés irányába nézett. Az ablaküveg mögött meglátta a holdfényben, hogy legalább négy Zombi kaparássza a házat. Legalább kettő csoszogott a bejárati ajtónál is, és még ki tudja, hogy mennyi bóklászott a közelben. Alex lövésre készre állította be a pisztolyt, és ébresztette volna fel Lolát, de a lány felriadt magától is, és csak ennyit mondott halkan, hűvösen, de sok-sok félelemmel a hangjában:
 - Basszus!
 - Lola! Ébredj fel, gyorsan! Pár Zombi körbeállta a házat, és... nem tudom, hányan vannak. Fogd azt a puskát a sarokból - mutatott Alex a fegyverre, amit még a rá támadó öregembertől szerzett az utcán, miután Fredéktől eljött. Ezután folytatta hadarva. - Siess! Remélem tudod kezelni.
Lola bólintott, és Alex meglepetésére sikerrel töltötte fel úgy a puskát, hogy azzal lőni lehessen, és hatásosan megvédhesse magát. A fiú érdekesnek tartotta, hogy a lány tartja a nagy méretű, erősebb, durvább fegyvert, így hát inkább ezt mondta:
 - Cseréljünk! - ezzel átnyújtotta a kis pisztolyt, úgy, ahogy kell, és a filmekben látta, majd átvette a puskát. Most valamiért nehezebbnek tűnt, mint amikor idefelé tartott a házba.
Mindketten az ajtóra szegezték a fegyvereket, és feszülten várakoztak, de konkrétan nem tudták, hogy mire. Legalább öt perc eltelt, mire Alex megunta a várakozást. A fiú nem tartozott a türelmes emberek közé...
Felállt, és a hátsó kertet elválasztó üvegajtóhoz lépett. Gyorsan kisandított rajta, és körbenézett. Nem látott mozgolódást a közelben, így hát intett Lolának, hogy kövesse. Halkan kitárta az ajtót, és hátra-hátrapillantva a lányra, megindult az utca felé, megkerülve a házat. Az első Zombiba feléjük jövet botlottak bele, bizonyára meghallotta az ajtócsapódást. Lola reflexből lőtt, így Alex egyenlőre feladat nélkül maradt. Miután a ház sarkán befordultak, vagy hat-hét Zombi tárult a szemük elé. Lola megpróbálta leszedni az elsőt, de ezúttal elvétette a célzást, és csak a Zombi torkát találta el.
 - Jó, bocsi, megpróbálok nem pazarolni! - nézett Alexre bocsánatkérően, aki viszont már javában tüzelt, és amilyen gyorsasággal a nagy puska engedte, azt teljes mértékben kihasználva pusztította a felé közeledő, véres alakokat. Szomszédokat, volt ismerősöket ismert fel bennük, és agyába hasított az elmélete, miszerint jót tett ez a Világnak, s egy pillanatig ellenkezett magával: lehet, hogy jó néhány embert gyűlölt, de voltak olyanok is, akikre semlegesen tekintett, és ezek javarészt ártatlan emberek voltak. Nem csak Alexszel szemben, de a Világgal szemben is. Ők nem érdemelték meg ezt a sorsot.
Alex egy ideig megállt a lövöldözéssel, de mikor meglátta, hogy egy Zombi már nagyon közel ért az éppen fegyvert töltő Lolához, haraggal, és némi fájdalommal a szívében, de lelőtte. Közben folyamatosan próbálta a legsemmitmondóbb arckifejezést magára ölteni. Kevés sikerrel. Hiszen, miután megtisztult az udvar a Zombiktól, Lola megkérdezte suttogva Alextől:
 - Hé! Minden oké?
Alex csak bólintott. Belenézett Lola szemeibe, majd egy gyors, hamis mosolyt préselt arcára, és befelé vette az irányt. Lola tétovázott pár másodpercet, így szednie kellett a lábát, hogy egyszerre érjen be a fiúval a házba. A sarokfordulónál kapta el, és ezt mondta neki:
 - Ha még mindig úgy gondolod... holnap veled tartok. De találnunk kell egy járművet, benzint hozzá, ételt, italt, meg... ilyeneket.
 - Rendben - bólintott Alex, majd hozzátette. - Egy autóra mindenképpen szükségünk lesz. De ha te is tudsz vezetni, haladhatunk egymás mellett, nyugodtan.
A fiú hangja szakadozott volt. Már csak pár lépésnyire volt a bejárattól, mikor hirtelen megállt, és Lolához fordult:
 - Látod, azért is jó ez az egész Világ-változás, hogy baszhatunk a szabályokra - erre tényleg, őszintén, és szívből mosolyogtak mindketten, majd Alex reflexmozdulattal belökte volna az üvegajtót, de egy problémába ütközött: az üvegajtót már valaki belökte.
 - A picsába! - káromkodta el magát a fiú. - Tisztán emlékszem rá, hogy becsukva hagytam. Csessze meg.
Düh lángolt az arcán, és ezt Lola a félhomályban is látta, és habár megint lemaradt egy-két méterrel, azt is tökéletesen látta, hogy Alex berohan a házba. Trappoló hangot vett észre, és a fiú után ment volna, de lövést hallott, ezért megdermedt. Ő is befutott, és Alexet pillantotta meg, hogy éppen puskájával hátráltat egy sebesen felé közeledő Zombit. Lola egy szemrebbenés nélkül lepuffantotta a támadót, megszabadítva Alexet a küzdelemtől, hogy a fiú tüzelhessen egy másik Zombira, amely a lépcsők felől érkezett.
 - Mi ez? Hogy a fenébe lettek ennyien? - ordította Lola.
 - Passz - Alex oldalra simította haját, mikor egy pár másodperc pihenőre akadt ideje, majd ezt mondta. - Fogd minden cuccodat! Rohanunk!
Lola felkapta az összes használható és összekészített dolgot, amit csak bírt a tüzelésre kész pisztoly mellett, ahogyan Alex is, aztán, spórolva a lőszerrel a lehető legkevesebb Zombit lelőve, csak az igazán veszélyt jelentőekre tüzelve kirohantak a hátsó kertbe vezető üvegajtón.
 - Rohanjuk a Holloway Streetig. Ott meg tudunk állni pihenni! - adta ki Alex az utasítást, lóbálva maga mellett a táskáit, nyomában rengeteg éhes, vad és veszélyes Zombival.

...

Thomas vezetés közben oda-oda pillantott Christinára, s észrevette, hogy a lány is figyeli őt.
 - Azt hiszem... még annyira nem ismerem ezt a helyet, de azt tudom, hogy a ház innen nincs már messze. Egy zöld kerítéssel körbevett villát kell keresnünk. Igen, igen, a következő út lesz az! - sóhajtott fel a fiú, miután egy levegővel elmondta az összes mondatot, és egy lazán bevett kanyar után már csak egyenes terület következett, így huzamosabb ideig pásztázhatta a lányt, és annak holdfényben csillogó szemeit. Szépnek találta Christinát, és még, így, ilyen helyzetben, ha most nincs az egész Apokalipszis, elhívta volna randizni. Thomas visszaemlékezett volt barátnőjére, akivel egykor még forró tűzként lángolt köztük valami... Valami olyan, ami mára vagy csak jeges, de előfordulhat, hogy halott...
Tisztán emlékezett Valery szemeire, hajára, és arra a felejthetetlen, kitörölhetetlen egy évre, amíg együtt voltak. De sajnos nem törlődtek azok a másodpercek, percek, órák, melyek a kapcsolat vége, és a fájdalmas, hosszú szakítás után kínozták a fiút: de Thomas mindent megtett annak érdekében, hogy még lehessen legalább ugyanolyan boldog, mint amikor Valeryvel járt, de aztán közbejött az Apokalipszis... Hát, szopás!
 - Ez lenne az? - mutatott az üvegen túlra Christina, hirtelen kizökkentve Thomast a mély elmélkedésből. A fiú reflexből a fékre taposott, amitől kissé előrebuktak mindketten, de a biztonsági öv megtartotta őket az ülésen.
Thomas izgalommal telve parkolt le, és szállt ki a kamionból, majd mikor körbenézett, és látta, hogy a kertben nincs senki, és semmi, semmi feltűnő, csak egy nagy, púposodó földhalom, intett Christinának, hogy jöjjön.
A lány kikászálódott a magas kamionból, és Thomas mellett becsengettek. A környék kihaltnak látszott, és csend uralkodott, egészen addig, míg az ajtóban nem kezdett valaki zörögni, pár másodperc, maximum fél perc múlva pedig megjelent Daniel, félig reménykedő, félig kérdő arckifejezéssel.
 - Daniel... - Thomas egyenlőre csak ennyit mondott kedves hangon, és mikor Daniel kitárta a kaput, és beengedte a két jövevényt, kezet rázott Thomasszal. Christina csak egy biccentéssel üdvözölte, és ő sokkal inkább volt reménykedő, mint a többiek.
 - Gyertek beljebb! - Daniel betessékelte a vendégeket, majd gondosan bezárta az ajtót, ami eltartott néhány percig, elég sok időt vett igénybe. - Thomas... igaz?
 - Igen, az a nevem - válaszolt halkan Thomas, mikor meglátta, hogy egy lány fekszik a kanapén, és mélyen, az igazak álmát alussza. Az a lány Laura volt. - Tehát... az unokatesód, Alex küldött. Találkoztunk vele. Ő jól van, és a barátnőjét, Danát... nem, nem Danát, hanem... Megvan, igen, Dorain! És a barátnőjét, Doraint keresi.
 - Tehát jól van... - nézett le Daniel a padlóra, és pár mádospercre elhallgatott. Az egész szobára csend ült, Christina még a lélegzetvételét is visszatartotta rövid ideig, ameddig Daniel fel nem nézett, és újra meg nem szólalt: - Köszönöm, Thomas!
Ezzel megszorította a fiú izzadt kezét, és hálásan fogta, míg könnyek szöktek a szemébe.
 - Mesélt Neked Alex a többiekről? Lauráról és... Deenről? - kérdezte elcsukló hangon.
 - Igen. Az egyik lányt látom, a kanapén alszik - mutatott Thomas a kanapére, ahol éppen Laura mocorogni kezdett és befelé fordult, szóval Thomas úgy gondolta, hogy még lejjebb veszi a hangerejét. Már folytatta volna a mondandóját, mikor közbevágott Daniel:
 - Ő Laura.
 - És mi van a másik lánnyal...? Deen, azt hiszem, az a ne...
 - Igen. Deen meghalt.
Daniel hűvösen kihangsúlyozott mondata után újabb néma csönd ült a teremre, és lehet, hogy már az egész éjszakai világra is. De most nem a gondolkodós, az elmélkedős csend, hanem a gyászos, ami olyan színű, mint a mostani égbolt csillagok és a Hold nélkül.
És most nem ciripelt egy tücsök sem...
Nem hajtott el egy autó sem...
Nem nevetett egy gyermek sem a szüleire és a testvérére...
Minden halottnak tűnt. ROHADTUL halottnak...

...

 - Fred! Frederic, térj magadhoz! Hahó, Fred! - locsolgatta vízzel, és pofozgatta testvérét Eduard, aki nem sokkal ezelőtt ütötte le egy csővel. Eduard azóta megpróbálta lenyugtatni Elenát, és segíteni Martinon, de a fiú egyenlőre nem tért magához, Elena pedig szüntelenül sírt, vad folyóként kizúduló könnyei pedig csillapíthatatlanok voltak.
Fred lassan észlelte a külvilágot, és az is hamar feltűnt neki, hogy Eduardon kívül nincs senki a környéken. Az első mondat, amit fáradt, lassú, elnyűtt és vontatott hangon ki tudott nyögni, az az volt, hogy 'Hol vagyok?'
 - Az lényegtelen... - felelte testvére, majd hozzátette sajnálatos hangnemben. - De nem túl messze a Global Roadtól, ne aggódj. És nem foglak itt hagyni, de most figyelj rám, kérlek! - Eduard folyamatosan mutogatott mondandója közben. - Kérlek, figyelj! Na, szóval... Most már nem teheted azt, amit régen. Nem viselkedhetsz úgy, ugyanolyan öntelt, önző, és nagyképű módon. MÁSOK is vannak velünk, és TE döntöttél erről! TE döntöttél, csak, és kizárólag TE, nem mondtad, hogy nekem is lehetne beleszólásom, egyszerűen annyit mondtál, hogy akit te akarsz, az velünk jön, akit nem, azt pedig... Megöltél legalább kilenc vagy tíz embert, Tesó! És tudod mit? Te nem öntelt, nagyképű, önző vagy... Hanem egy kegyetlen, hidegvérű gyilkos.
Fred e szavak hallatán simán megütötte volna testvérét, késztetést érzett volna arra is akár, hogy megölje és kibelezze, de túl fáradt és zsibbadt volt hozzá. Zúgott, sajgott a tarkója, és homlokától kezdve egészen halántékáig mindenhol. Nem emlékezett sokra, csak hogy nagyon brutálisan elverte Martint és szétcsapta a fiú arcát, és hogy...
 - Hol a kamion? Hová ment Thomas? - Fred hangja egyre gyengébben szólalt fel a csendből. Eduard csak fejét csóválva nézte testvérét, majd mikor az vállára hajtotta elnyúzott fejét meggyötört tekintettel az arcán, a kisebb fiú elhagyta a kis mobilfülkét, melyben testvérével volt, és otthagyva Fredet Elenához sétált oda.
 Már távolról feltűnt, hogy a lány örül valaminek, Martin teste mellett, de vagy senki nem vette észre, vagy senkit nem érdekelt, hiszen a többiek, mint ha mi sem történt volna és ők jól végezték volna a dolgukat, beszélgettek, és minden olyan dolgot űztek és műveltek, amit még a kamion ittléte közben is csináltak...
 - Elena, minden okés? Jobban vagy? - kezdte Eduard, és meglátta, hogy Martin magához tért és egy vizes zsebkendővel törölgeti az arcát, és a barátnője szép, ,,gyógyító szavait" hallgatja. Újra egymásba nézett a két szem, amitől megint szikra pattant kettejük között.
,,Ennek örül akkor Elena..." - fogta fel az egészet Eduard, akinek már teljesen és rendesen összeállt a kép. Gondolta a fiú, hogy most már egyenlőre nincsen rá szükség, így elmosolyodott, és tovább indult, de meghallotta Elena suttogása után Martin gyenge, halk, de mégis megnyomott hangját:
 - Edu! - a megszólított, éppen távozni készülő fiú hátrafordult, és Martin csillogó szemeibe nézett, melyek hálát sugároztak és tükröztek körülbelül a megmentője felé... Igen, Martin tényleg, szívből és őszintén hálás volt Eduardnak...!
 - Köszönöm! - suttogta Martin, és mire Edu elkezdett volna 'Ugyan már...' - ozni, Elena közbeszólt, felváltva nézve mindkét mosolygó fiút:
 - Ha Te nem vagy... meg is halhatott volna akár... ha Te nem segítesz! Nagyon szépen köszönjük! Köszönöm, igen, én is köszönöm! - mondta Elena, és már a lány is mosolygott. Mindhárman mosolyogtak, egymásra, és szó sem lehetett arról, hogy belül is rendben lettek volna, de legalább nem gondoltak arra, hogy belül rosszul vannak. Hogy belül nem az van, ami most a szájukon ült: a széles, és szerető mosoly...

u.i.: Hát ez nem lett a leghosszabb... Sajnálom.!
Üdv: N.J.Axel... :) 23:01

1x06 - Vörös...

GERGŐNEK. JÓ SZEREP...


Daniel lövést hallott. Szám szerint négyet.
Alig volt ideje benézni az előbb kinyitott, folyosóvégi ajtón, hiszen hirtelen elfordult, és megpróbált fedezékbe vonulni. Azt még nem tudta, hová és merre, így hát nézelődött jobbra-balra, míg nem megpillantotta az ajtót, rajta a nagy K betűvel. Berúgta hát, és miután becsapta maga után, az ablakhoz sietett volna, de a faasztal mellett megállt. Valami furcsa érzés azt súgta neki, hogy ne lépjen az ablakhoz, és ne nézzen ki rajta. Egy pillanatig mintha halk beszédet hallott volna, férfiak beszédjét, így hát néhány másodperc múlva már hevesen hagyta maga után a lépcsőfokokat, lefelé sietett, hogy kimenjen a hátsó kertbe, hiszen onnan jöttek a hangok. Végig kezében tartotta a kardot, amit nem régiben talált, és erősen szorította, markolta. A külső füves területre vezető kijárati ajtó előtt állva mély levegőt vett, hogy felkészüljön mindenre. De erre szinte senki nem tudott volna felkészülni...
Amint kilépett, Danieltől 7-8 méterre egy testet, és attól 2-3 méterre még egyet fedezett fel. Közelebb rohant, és beazonosította őket: az egyik Laura volt, egy gyengén vérző sebbel a tarkóján, de lélegzett. A másik... a másik test Deenhez tartozott, de a testhez már nem tartozott lélek: a lány halott volt, és ezt a lőtt sebek bizonyították legjobban a homlokán. Daniel észrevett még kicsit arrébb egy pisztolyt a fűben heverni. Egy jellegzetes markolatú kis fegyvert, melyen szürke ezüstcsíkok futottak át, és nehéz volt.
Daniel remegő kezekkel-lábakkal lépett vissza Deenhez, és újra és újra megvizsgálta, hogy lélegzik-e, milyen a pulzusa, próbálta felébreszteni, de semmi eredmény. Daniel könnyes szemekkel nézte a lány mozdulatlan, sápadt testét, majd megfordította a testet. Felnézett az égre, sírásban kitörve tenyerét erősen homlokához tapasztotta. Ki tudja, mennyi idő telt el, míg Laura megmozdult. Daniel gyengén összerezzent a hangra, és hirtelen felemelte a pisztolyt, és az ébredező Laurára szegezte, de észrevette, hogy nem átalakult, csak magához tért.
- Mi.. mi történt? - dadogta a lány, de nem várt Daniel válaszára, egyből hozzátette. - Az utol... utolsó emlékem az, hogy egy...egy erős ütést éreztem a fejemen, aztán minden sötét lett, és semmi más... Egyik pillanatban még Deennel beszélge... - de miután kimondta a lány nevét, elhallgatott. Ránézett a földön fekvő testre, majd Danielre, és mondogatni kezdte:
- Nem... ugye nem? Nem, nem lehet... NEM! - és Laura sírt. Titkon remélte, hogy barátnője is csak elájult, de aztán megpillantotta a sebeket. Nem hitték el, ami történt. Laura szipogva azt mondta:
- Nem emlékszem, nem láttam, mi történt. Elájultam... Valaki... valaki megölte?
Daniel nem válaszolt. Csak némán hagyta, hogy a könnyei újra és újra elöntsék szemét, majd végigfolyjanak arcán, mely szüntelenül a fekvő holttestre szegezte a szemeket.
Deen halott. És többé már soha semmi nem hozza vissza...
Nemsokára Daniel felpattant, és egy ásót, vagy egy ahhoz hasonló eszközt keresett a csendes, szomorú hátsókertben. Ásni kezdett, egészen addig, míg embernagyságú gödröt nem hozott létre. Felnézett az égre, és azt tette, amit unokatestvérétől látott még régebben: keresztet vetett. Aztán Laura segítségével lassan elhelyezték Deen testét a gödörben, és Daniel elkezdte betemetni. Közben végig könnyeit hullatta a kemény, száraz földre. A kész ,,sírt" lesimította az ásóval, majd hamarosan szedelőzködtek, és tovább indultak útjukra. Fájdalmasan, félve, és szomorúan. De az élet megy tovább...

Eltelt két, három óra, amíg Daniel és Laura szótlanul mentek a hosszú utakon, fák, erdők mellett kanyargó betonfolyosókon,  sűrű, de kihalt házakkal teli területeken, de egyetlen szót sem szóltak. Daniel arra gondolt, hogyha megtudja, ki tette ezt az egész szörnyűséget, és megtalálja, ki fogja belezni, és elvágja a torkát. Mérhetetlen haragot érzett fájdalma és bánata mellett. Deen volt az egyik legjobb lány-barátja. Deen hatalmas álmodozó személyiség volt. Egyik legnagyobb céljának a női kosárlabdában elérendő sikereit tartotta. Lelkiismeretesen edzett, készült a meccsekre, és hajtott, szívvel-lélekkel érezte a sportot. De ugyanígy tekintett barátaira is: Danielre, Alexre, Laurára, és Marcra... Danielnek eszébe jutott, hogy Alex még nem is tud a halálhírről... Talán unokatestvére kikészülne, ha megtudná, hogy még valakit elveszített, de ezúttal nem egy beteg kislányt, akit nem is ismert, hanem egy barátot, egy régi barátot, akire lassan már testvérként tekintett. De vége. Deen meghalt, minden szertefoszlott, a kosármérkőzés, hogy Deenből profi sportoló lesz, hogy szép életet élhet le barátságban, esetleg majd szerelemben, de vége...

Lauráék villája a Weekgate Roadon alacsony fákkal és bokrokkal volt körbevéve a magas kerítés mögött, és habár nem sokan éltek ott, de még így is észrevehetően feszült kihaltság uralkodott ott: az erkélyen nem állt senki, nem nézelődtek, nem csodálták a szép kilátást, senki nem sétált a virágok között a kertben, senki nem hintázott a játszótérként kialakított területen, csak némán állt a hatalmas ház. Laura azért titkon bízott benne, hogy a családja ott várja, tárt karokkal, boldogan, és egészségesen, de... a reális esélyek szürke felhői bőszen elhessegették ezt a szép ábrándot a lány fejéből, és semleges tekintettel nézett maga elé, miközben a kaput lazán betolva a bejárati ajtó előtt álló lábtörlőt emelte fel. Az alatt ott pihent a kulcs, 1930-as kulcstartóval, és hidegen. Laura óvatosan a zárba illesztette, elfordította azt, majd kinyitotta a barna bejárati ajtót, amin egy kicsike üvegrész engedett bepillantást a sötét előtérbe. Mikor a lány átlépte volna a küszöböt, Daniel megelőzte, a raktárépület hátsó kertjéből elhozott pisztollyal a kezében.
- Körbenézek... - suttogta Daniel, és egy pillanatra sem nézett Laurára, úgy ment be a házba.
Az időjárás kellemes volt, Laura a szép fehér felhőket nézte, míg Daniel odabent bóklászott, és az első emelet több, mint felét átfésülte, mikor halk motoszkálás zaja ütötte meg a fülét. A hang irányába kapta fejét, és egy Zombit látott. Egy magas alakot, akinek véres szemei szűken álltak, de közel egymáshoz, és szemüveg pihent hanyagul orrán. Őszes haja most kócosan hajladozott fején, ahogy Daniel felé haladt. Daniel úgy gondolta, hogy a néhai ember Laura egyik nagyszülője. Nagypapája, valószínűleg. Daniel el akarta kerülni, hogy szóljon a lánynak, de sehogy nem tudta: nem hagyhatja, hogy rátámadjon, de ha lelövi, azt Laura meghallja, és Deen halála után még jobban kiborulhat, ha meglátja egy rokonát átalakulva. De muszáj volt megtennie: bemérte a Zombi fejét, és meghúzta a ravaszt. Kevés vér, és nagy hang kíséretében a földre hullott a támadó.
Laura meghallotta a lövést, és már fordult volna befelé a küszöbön, de hörgést hallott a háta mögül. Megfagyott benne a vér. A nagymamáját látta, amint felé csoszog, és véres szája üresen, furcsa hangokat kiadva mozog. Laura sikított volna, de nem jött ki semmilyen hang a torkán, így csak berohant, arrafelé, ahonnan előbb a lövést hallotta. Daniel még mindig ott volt, és a hullát leste, Laura pedig felismerte benne másik nagyszülőjét. Elszorult a torka, és Daniel egy pillantásból leszűrte a helyzetet, majd kinyögte együtt érzően:
- Sajnálom... ők már nem azok!
Laura nem felelt. Leült Daniel mellé egy rövid kanapéra, és hosszú idő múlva szólalt csak meg:
- Tudom... És... erre csak köszönöm-öt tudok mondani. Daniel! Hálás vagyok! Köszönöm! De, nem gondolod, hogy... őket is el kéne temetni? Tisztességesen, ahogy Deent?
- De. Várjunk csak... - nézett fel Daniel a padlóról. - Őket?
- A mamám odakint van. Még él. Mármint... Még Zombi.
- Majd én megásom a gödröket. Hol egy ásó? - bólintott szomorúan Daniel.
- Egy gödör kell. Mikor még éltek... egymás mellett akartak feküdni az idők végezeténél is tovább - próbált mosolyt erőltetni arcára Laura, majd hozzátette. - Tudod, Daniel... azon nem is lepődtem meg annyira, hogy ők meghaltak, mint Deen halálán.
Laura hangja nagyon gyengén csengett, éppen elcsuklani készült a fájdalomtól. Daniel azt mondta:
- Ez.. nem baj. Természetes. Hiszen, Deen melletted volt, amikor elkezdődött. Ők pedig nem - bökött fejével a holttest felé.
- Segítek! - mondta halkan Laura, és kimentek a kertbe.
Miután Daniel elintézte a kint lévő Zombit, megásták a nagy gödröt, és könnyek között eltemették Laura nagyszüleit. Újabb eltemetett testek, újabb holt lelkek Isten halotti listáján.
,,Vajon ez Isten műve?" - Daniel erre gondolt, miközben lesimította a sír földjét. Sokkal puhább föld volt, mint a raktárépületnél.
Aztán lassan esteledni kezdett...
...
Alex egymás után szedte lefelé a lépcsőfokokat, izgalommal, félve. Érezte, hogy szíve elszorult torkában lüktet, csak úgy, mint halántéka. Leért. Végre. Az utolsó lépcsőfok is a fiú mögött. Ránézett a küszöb mögött álló lányra. Magasságra stimmel Dorain méreteihez, de az arcát nem látta, hiszen az éjszaka sötétje eltakarta. Megszólalni viszont nem volt ereje, így hagyta, hogy az események maguktól történjenek, miközben az is megfordult a fejében, hogy megint csak hallucinál. De nem. A lány lassan belépett az ajtón, és megvillant fénylő zöld szeme, fekete, hosszú haja lágyan lebegett vékony vállai felett, vékony ajkai pedig szóra nyílottak:
- Alex... Te vagy az? - valószínűleg a lány sem látott rendesen, de sejtette, hogy Alex áll ott, a lépcső alján.
Alex csak egy kis idő múlva eszmélt fel, és ismerte meg a lányt:
- Lola... - suttogta szinte érthetetlenül.
Lola Edwards állt előtte, az iskolai zenekar énekese, aki fellépett aznap a Városi Ünnepen, amikor ez az egész elkezdődött. Lolának fekete haja hasonlított Lauráéra, és zöld szeme volt, csak úgy, mint Dorainnek. 1 évvel magasabb évfolyamba járt Alexnél, és közömbös kapcsolatuk sem negatív, sem pozitív irányba nem hajolt. Ha kellett, kérdezgettek egymástól, beszéltek egymással a suliban, de azon kívül csak köszönőviszonyban voltak.
A lány most kissé megviseltnek tűnt, de mindig egyenes testtartását most is felvette, habár kedves mosolya hiányzott arcáról.
-Nem láttad Doraint? - hosszú idő múlva ez volt Alex első kérdése.
Lola csak megrázta a fejét, és beljebb fáradt, majd miután becsukta maga után az ajtót, ezt mondta:
- Sajnos nem. De azt hittem... azt gondoltam, hogy itt lesztek, és te laksz legközelebb, mint ismerős, mert egye... - Lola hangja elcsuklott, de mély levegőt vett, és nagy nehezen folytatta. - Egyedül maradtam. Apát lelőtték.
- Ho-ho-hogyan? - lepődött meg Alex. Igazából annyira nem ismerte Lola édesapját sem, csak azt tudta, hogy befolyásos, gazdag személyiség a város életében, és vicces ember. Néhányszor megnevettette Alexet, mikor az iskolában járt a férfi, és Alex szomorú volt. A fiú most a szokásos aktatáskás, elegáns öltönyös embernek képzelte maga elé, aki mosolyogva kacsint rájuk, miközben a telefon ott lóg fülénél. Igen, a férfi mosolya hasonlóan kedves volt lányáéhoz. Ketten éltek egy nagy, emeletes házban a város közepén, a belvárosban. Alex alig hitte el, hogy Mr. Edwards halott.
- A katonaság. El akart vinni mindenkit, aki csak találtak... Bocsáss meg, ha sírok közben majd, de... megpróbálom rendesen elmagyarázni - Lola helyet foglalt egy faszéken, Alex pedig a példáját követte, és sajnálkozva hallgatta a lányt.
- Tehát... Szép napsütéses idő, meg minden, a boltból kifelé menet elállták azok a véres izék az utunkat. Rengetegen. Megrémültem, megrémített a sok sikoly, a lövések, a gyenge robbanások. Aztán a helikopterek leszálltak, és szépen eltüntették az összeset. Mindet fejbe lőtték. Többé már azok nem jelentettek veszélyt ránk, de úgy, ahogy voltak, a földön hagyták őket, és a katonák... berontottak a boltba. Először felszólítottak mindenkit, hogy nyomás sorban a helikopterekhez, és Portlandbe visznek mindenkit, de mi nem akartunk menni - Lola megdörzsölte a szemét, és némi szünet után kicsit halkabban folytatta. - Az egyik katona rángatni kezdett, és apa meg akart védeni. Először gyengébben és szavakkal, de aztán kénytelen volt megütni az egyenruhás embert. Kiejtette a fegyverét, amit én kaptam fel leghamarabb, és az összes többi fegyveresre szegeztem. Mondtam nekik, hogy most azonnal elengednek, és nem lesz baj. Hátrálni kezdtem, de az egyik a hátunk mögé került, mikor már majdnem kijutottunk. Igazából... minden túl gyorsan történt, hogy felfogjam, de... egyet megöltem, és már menekültünk, futottunk, rohantunk, ahogy csak bírtuk. De apa megbotlott. Egy rohadt kavics okozta a vesztét, érted? Mire megfordultam, utolért egy katona, és apával végzett először. Velem akart másodjára, de nem hagytam. Az utolsó töltényeket mind beleeresztettem. El... El tudtam jutni a veszélyes környékről, rengeteget futottam és bujkáltam, hogy ne kapjanak el, és sírva találtam rá erre a házra a sötétben, és egyből eszembe jutott, hogy akár itt is lehetsz Te és Dorain. De... ezek szerint Dorain nincs itt.
- Aggódom miatta - hajtotta le a fejét Alex.
- Mikor láttad uto...?
- A városi ünnepen. Lola! Az volt az utolsó reményem, hogy idejövök. De itt sem találtam semmit. Én... elindulok keresni Őt holnap hajnalban, ha gondolod, velem tarthatsz, de ha nem, akkor itt a ház. Odaadom a kulcsokat, és itt maradhatsz, ételt és italt találsz bőven, vagy segítek valahonnan szerezni, de nem maradok itt. És... Nagyon sajnálom!
 Éjjel Lola a nappali kanapéján aludt, Alex pedig a hálószobában. Legalábbis csak megpróbáltak aludni, de semelyikük szemére nem jött álom. Csak forgolódtak.
...
Thomas hirtelen ajtónyitódást hallott maga mellől, az anyós ülés felől, mire hirtelen összerezzent, és oldalra kapta a fejét, miközben megpróbálta elrejteni a kulcsot a zsebébe. Egy lány szállt be a kamionba, aki hosszú, kötött pulcsit hordott a fülledt éjszaka ellenére, és tépett farmert.
- Szia! Thomas vagy, igaz? - kezdte kedves hangján, végig a fiú szemébe nézve.
- Szia! Honnan tudod a nevem? - kérdezte Thomas.
- Haha. A nővéredtől. Tudod...
- Elena a húgom - vágott közbe Thomas.
- Jó, akkor a húgodtól. Na, szóval, láttam rajtad valamit. Valamit... valami olyat, hogy nem szeretnél idetartozni. Látom a szemedben a gyűlöletet, amikor Fredre nézel. Igen... én is gyűlölöm azt az embert. Messziről érezni rajta, hogy nem tiszta az ember. Biztos ölt már meg valakit.
- Aha... Lenne két kérdésem - szólalt meg Thomas hirtelen, a semmiből. - Az egyik: mi a te neved? Ne, még ne válaszolj! A másik kérdésem: miért jöttél ide hozzám?
- A nevem Christina - nevetett a lány, majd felelt a másik kérdésre is. - És azért jöttem ide hozzád, mert láttam, hogy menni készülsz. Csak azon gondolkodtam, hogy a barátod ugyebár azt mondta, nincsen meg a kulcs. Akkor hogy fogsz tudni lelépni ezzel a járgánnyal?
- Megvan a kulcs, oké?
- Veled megyek, és nem szólunk senkinek. De... hé, várj! A húgod?
- Ő... elvan itt Martinnal. Nem, egyenlőre nem tart velünk.
- Velünk? Tehát mehetek? - nézett reménykedő arccal Christina. Thomas csak mélyet sóhajtott, aztán bólintott, majd azt mondta:
- Igen, de... még egy fontos feladatunk van. Kiüríteni a kamiont. Mármint a hátsó részét. Figyelj, elmondom, mi a terv!
- Nos, igen? Hallgatlak! - Christina izgatott tekintettel bámulta Thomast, amíg felé fordul, és némi hatásszünet után elkezdi mondani:
- Tehát... Te kimész, és mindenkit kiküldesz a hátsó részből, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy ide kell jönniük, mert találtam valamit. Akik ugye hátulról elindulnak ide, azok nem fognak a hátsó részben tartózkodni, viszont te bepattansz, és amíg Fredék ideérnek az ablakhoz, már be lesz indítva a kamion, és elhajtunk. Fontos, hogy előttünk se álljon senki. Reménykedem benne, hogy nem fog vért követelni az akciónk.
- Én is! - bökte ki Christina, mosolygott egy kis ideig, madj egy mély fejbólintás kíséretében kimászott a nagy kamionajtón. Még visszapillantott egyszer Thomasra, majd elindult a hátsó rész felé. Lassú, óvatos léptekkel közelítette meg a fémmel fedett területet, ahol csak Eduardot találta, amint alszik. Belépett hát, nem feltűnően, felemelte lábát a fémszerkezetre, amin keresztül átléphetett a kamion hátsó részének kihalt, csöndes atmoszférájába.
- Hallo, Eduard! - szólt középhangosan Christina, úgy, hogy a kintiek ne, de Eduard meghallja a hangját. És úgy tűnt, sikerült is neki, hiszen Eduard forgolódni kezdett, majd rövid idő múlva kinyitotta szemeit, és álmos tekintettel Christinát pásztázta.
- Mit akarsz? - kérdezte még lassabb hangon, mint általában.
- Öhm.. Thomas szeretne kérdezni valamit - vetette be minden színészi képességét Christina, annak érdekében, hogy minél megnyerőbben tudja kicsalogatni Eduardot a kamionból.
- Jöjjön ide - hajtotta vissza fejét Eduard a vállára, de Christina ráförmedt:
- Nagyon fontos! Helyhez kötött! Muszáj megnézned...
- Nagyon fáradt vagyok - nézte feszülten Eduard a lányt, majd hozzátette - De rendben. Hát akkor... menjünk.
Eduard feltápászkodott, és lassan kiért Christina előtt a szabadba. Christina pedig szabadabbnak érezte magát, mint valaha, bárki másnál szabadabb volt. Úgy tűnt, hogy a tervük sikerülni fog, így hát, mikor Eduard még messze járt a vezetőfülkétől, gyorsan megkopogtatta a kamion fémoldalát, és berregő hangot hallott, ami lassan magával vonzotta a szelet, és a sebességet.
...
Martin és Elena között egyenesen szikrázott a levegő. A fülledt nyár még fülledtebbnek tűnt, a csillagok még fényesebbnek, és egymást még szebbnek és helyesebbnek látták, miközben elvesztek a másik tekintetében. Elenának jócskán felfelé kellett néznie, hiszen Martin magasabb volt nála, de ez nem zavarta. Ha az lett volna az ára, hogy a fiúval lehessen, akár lett volna másfél méterrel is alacsonyabb nála. Martin kékes-zöld szeme elvarázsolta, ahogy Martint is a lány szeme. És a kettőjük közt lévő szikra lassan annyira perzselni kezdte őket, hogy úgy érezték, igen, most kell egymáshoz hajolni. Mint a legszebb szerelmes film legszebb romantikus jelenetében, úgy, olyan őrjítő lassúsággal közeledett egymáshoz a két fej, a két száj, azt várva, hogy összeforrjanak, és elcsattanjon az első csók.
Milliméterek választották el Martint és Elenát a vágyuk beteljesülésétől, mikor zúgó, berregő hangot hallottak, és minden esemény felgyorsult, mikor odakapták a fejüket. Eduard meghökkenése, és hátrazúdulása a sebesen elinduló kamiontól a földre, Fred káromkodása, és a hangos motor berregése. De a berregés lassan már csak a távoli csendet zavarta, és a hangja végleg elült a Global Roadról.
Fred kitágult pupillákkal, az idegtől és a melegtől izzadt homlokkal ordította a Hold felé:
 - Ezt miért kellett, ostobák? Miért? - majd testvéréhez fordul, és megfogta pólójának nyakánál fogva. - TE tehetsz erről az egészről, te rohadék! - ezzel a földre lökte testvérét.

A kamionban Christina óvakodott, hogy ki ne essen, de csak míg messzebb nem érnek a Global Roadtól. Onnantól kieshetett volna, nem számított neki, nem érdekelte, de Thomas hálás volt a lánynak. Mérhetetlenül hálás.
Egy kereszteződésnél a fiú rátaposott a fékre, és megálltak a kamionnal. Christina kérdőn nézett fel, de ajtócsapódást hallott, majd a holdfényben megpillantotta Thomas arcát.
- Még nem is pacsiztunk, hogy sikerült a terv! - szólalt meg a fiú, és közelebb lépett Christinához, aki a lehető legszélesebb mosollyal csapott bele Thomas tenyerébe az ő tenyerével.
- Tom... - kezdte a lány halkan.
- Igen? - kérdezett vissza Thomas.
- Köszönöm!
- Én köszönöm!
Ezzel Christina, miután becsukta a hátsó rész magas, vastag ajtajait, és nyílás képtelennél tette őket Thomas segítségével, beült a vezetőülés mellé. A Weekgate Roadra tartottak, és út közben végig beszélgettek. Örömmel, nyíltan, és Thomas egy cseppnyi lelkiismeret furdalást sem érzett, amiért húgát csak úgy, egy szó nélkül otthagyta.

Elena viszont annál inkább meglepődött, és enyhén remegő kezeit Martin erős kezeiben tartva nézett a porfelhős távolba, oda, ahol előbb még a kamion járt. Fred őrjöngött, Eduard félt, a többiek pedig vagy semlegesen, faarccal bámultak egymásra, vagy pedig aggódva huppantak a földre.
Fred szépen-lassan lehiggadni látszott, de Isten tudja, mennyi idő telt el így. A bandavezér, fekete férfi odasétált nyugodtnak tűnő léptekkel Elenához, de hangjában pont nem a nyugodtság csengett.
- TE TUDTÁL ERRŐL? - szemeiben düh lángolt, és szikrát szórt velük. De egészen furcsa, különleges szikrákat, nem olyanokat, amik előbb Martin és Elena között pattogtak.
Elena csak rémülten rázta a fejét, de nem sikerült kinyögnie azt a szót, hogy 'nem'. Félt, és ezt Martin is érezte a lányon, így mikor Fred megfenyegette Elenát, Martin előre lépett, és Fred elé állt, kihúzva magát.
- Nyugodj meg, öreg! Nem kell a feszültség, se nekem, se neked, sem pedig Elenának. Megértetted?
- Te velem nem beszélhetsz így, nyomorék! - ezzel egy hirtelen mozdulattal behúzott egyet Martinnak. Martin hátra esett, de még eszméleténél volt, mikor megkapta a következő ütést. Attól már a földre hullott ájultan. Elena egyszer csak sírni kezdett, de ez korántsem hatotta meg Fredet. A földre hullott fiúhoz hajolt, és a porban, a betonon ütni kezdte az orrát, a fejét, és ahol csak érte. Senki más nem segített, csak nézték a jelenetet, de semmi empátiát nem éreztek.
,,Kegyetlen szemétládák" - gondolta Elena, és megpróbált ő segíteni a barátján. Előre lendítette a lábát, és cipője orrával pont Fred homlokát találta el. Az éppen dühét levezető férfi csak hátrébb esett, de Elena nem ment sokra a segítő hadművelettel. Maximum csak még jobban felhergelte Fredet.
A férfi már teljesen vérben áztatta Martin arcát, és a saját öklét, bal kezét a fiú nyakára tapasztva, jobb kezével erőteljes ütéseket mérve a fejére tombolt a dühtől, és kiabált:
- Mindenkit sorban megölök! Nem fogtok meggátolni! Én vagyok a legjobb! Én foglak vezetni titeket! - de ez volt az utolsó mondata az agresszióját kitöltő férfinak, mert egy erős ütés érte hátulról, amitől már tényleg elájult.
Miután lágyan a földre zuhant, Eduard diadalittas arca tűnt fel a holdfényben.
- Agyára ment a.... nem tudom mi ment az agyára, de megbolondult! Istenbizony, hogy nem ilyen volt régebben! - Eduard egy rudat tartott kezében, ami maximum egy méteres lehetett. Azzal vágta fejbe testvérét, akinek most ájult teste felett állt. Aztán felsegítette Elenát, és a lány segítségével arrébb vitték Martint. A fiú szerencsére még élt... Elena viszont rettegve, de hálásan nézett Fredről Eduardra.

1x05 - Valamiért...

Ezamancwanelézonto, rokon.
u.i.:Kellemes Ünnepeket Mindenkinek, aki elolvassa ezt.. Meg annak is, aki nem.

Thomas körbenézett, s mikor látta, hogy senki nem figyeli, gyorsan kinyitotta a kamion ajtaját, s beszállt. Erősen gondolkodott, hogy mit kéne tennie. Haragot érzett, és némi félelmet. Az járt a fejében, hogy elinduljon-e, itthagyva Elenát, és a gondokat, egy ismeretlen társaságból olyanba csöppenjen, akikkel jobban szeretne lenni, mint ezekkel. Telt az idő, üresen, tettek nélkül, Thomas gondolatai lassan Alexre terelődtek. Rég látta a fiút, és őszintén szólva, kissé meglepte, hogy itt hagyta, de úgy, hogy belegondolt a tervébe, nem tartotta hülyeségnek. Már csak a megvalósításba kellett erőt fektetnie. Méghozzá sok-sok erőt.
Mély levegőt vett, majd megmarkolta a kulcscsomót, és kikereste azt a fémkulcsot, amelyik beleillett a kamiont elindító kis résbe. ,,És mi van, ha valaki tartózkodik a hátsó részben? Basszus!'' - csapott Thomas indulatosan a kormányra kétszer. Erre nem is gondolt...
*****
-Martin, te máshogy gondolkodsz, mióta ez az egész... mióta pár napja... vagyis, hogy... minden megváltozott? - kérdezte Elena halkan, de mivel szorosan Martin mellett sétált, a fiú jól hallotta a lány szavait, és mosolyogva válaszolt:
-Hogy érted, hogy máshogy gondolkodom-e?
-Hát hogy... más lett az életcélod?
-Eddig nem volt életcélom.
-Hát akkor? És most?
-Most már van egy... túlélni! - mindketten mosolyogtak. Elena elveszett Martin szemeiben, abban a kettő mélykék pontban a fiú sármos arcán. Hogy lássa, fel kellett néznie, hiszen Martin legalább egy fejjel magasabb volt nála.
*****
Alex könnyei szüntelen potyogtak a kék színű padlószőnyegre, és várt a csodára, vagy Dorainre, mikor meghallotta azt a hangot.
,,Nem, megint csak a képzeleted játszik veled, te bolond!" - mondta magában a fiú, és jobbra-balra csóválta fejét.
De a hangok erősödtek. Óvatos, megfontolt zajok voltak, de Alex érezte, egyre jobban érezte, hogy valóság, amit hall.
-Do..Dora..Dorain? Te vagy az? - kérdezte könnyektől fuldokló, remegő hangon, de nem kapott választ. Így hát mély levegőt vett, és reménnyel teli szívvel az ajtóhoz, majd a lépcsőhöz sétált, azért óvatosan.
,,Mindig van remény. Remény nélkül Jézus is feladta volna a kereszt cipelését. És Ő tudod miben reménykedett? Az emberiségben, akiért feláldozza magát!" - de már furcsa lenne emberiségnek hívni ezt a mocskot... - gondolta Alex, és lehelyezte lábát a legfelső lépcsőfokon, és lassan, kissé félve lefelé kezdett sétálni.
*****
Eduard kipattant a székből, majd testvére mellé állt, aki a Holdat bámulta.
-Fred, nem hagy nyugodni az a lány, akit meg... megöltél.
-TE ölted meg! - mondta maga elé kissé indulatosan Fred, de még mindig az égbolton elhelyezkedő méretes, sárgás-fehére karikát leste.
-Nem, Fred, én biztosra mondom, hogy TE voltál az, hiszen... láttam. Én is, mint mindenki!
-Ha bárki ellenem beszél, megölöm őt is! - mondta nemes egyszerűséggel Fred, mintha a világ legegyszerűbb, legtermészetesebb dolgát bökte volna ki. Kissé indulatos hangjában ott csengett a megbánás.
-Fred! - tartott némi hatásszünetet Eduard, mire testvére kérdőn nézett rá. - Te nem rossz ember vagy, csak beteg! Sajnálom! - ezzel Eduard sarkon fordult és eltűnt volna a kamion mögött, de Fred visszarántotta, és pulcsijának nyaki részénél fogva magához húzta, és ezt köpködte arcába, idegesen:
-NEM VAGYOK BETEG, SEM BOLOND, MEGÉRTETTED? - fenyegető pillantásokkal, és jobb kezének mutatóujjával lökte odébb Eduardot. Fred tenyerén vastag seb húzódott. - És... a lányt... muszáj volt megölnöm! Túl nagy szája volt! És ezt nem engedhetem meg magamnak! Hát nem ismersz, Ed?
A testvére szó nélkül, feszülten, és idegesen lelépett, és csak magában mormolta el a következőt: ,,Te tényleg beteg vagy, meredjél ki!"

7-8 ÓRÁVAL EZELŐTT, PELIKAN PLAZA
-Daniel, hát akkor... vágjunk bele abba a hosszú útba! - mondta keserű, és halk hangon Laura az ablakon kifelé bámuló fiúnak. Danielben minden tombolt, csak önfeledt öröm nem. Sőt, a haragot is felváltotta valami más. Szeretet, talán? Akkor még nem tudott erre választ adni, de még ha nagyon erősen töri fejét Laura eleresztett szavainak semmibe vétele után, akkor sem, hiszen hirtelen felfedezni vélt jónéhány Zombit a távolban. Legalább harmincat. Összevonta ápolt szemöldökét, és felállt eszeveszett hirtelenséggel. A táskájához sietett, és felkapta azt, majd szó nélkül intett Laurának és Deennek, hogy induljanak. A két lány érezte, hogy TÉNYLEG indulni kell, még hozzá eléggé gyorsan.
-Valami baj van? - kérdezte aggódó tekintettel Deen.
-A hátsó kijártnál menjünk.
-Miért?
-Az elsőt el fogják lepni.
Erre mindenki meglepődött, de csak szedték a lábaikat. Mindenkinél volt kés, azt találtak több helyen, illetve Agathánál is találtak egy töltényt, de fegyvert nem. Ezt elfelejtették Alexnek elmondani, viszont Daniel arra gondolt, hogy még bármikor jól jöhet egyetlen töltény is, így magával vitte elegáns ingének első zsebében, amely mellkasánál helyezkedett el.
Daniel körülbelül 170 centiméteres testén barna fejkoronát viselt, melyet középen hajzselével állított fel, és barna szemeivel mindenen tökéletesen átlátott: tudta, mikor milyen poént kell elsütni, érezte, ha valaki szomorú, szóval, jó emberismerőnek bizonyult. Jól kezelte a helyzeteket, szinte mindent, azt leszámítva, hogy néha-néha hirtelen kapta fel a vizet, de a gyorsan jött harag hamar nevetésbe torkollott, vagy csak szimplán megbocsátásba. Unokatestvére jelentette számára a legtöbbet. A legfontosabb rokont, a legjobb barátot, a legkedvesebb pszichológust, a legviccesebb humoristát, és... még testvérek közt is a legjobb testvért. Büszke volt rá, habár olykor-olykor olyanokat is terjesztett róla, amik neméppen az igazságot tükrözték. Illetve, Daniel kedvelte a morbid humort. Egyszer, amikor Alex megfázott, és nem ment iskolába, Daniel egy biológia órán azt mondta poénból a tanárnak, hogy Alex meghalt, de már jól van. Senki nem nevetett, csak utólag Alex, mikor megtudta, hogy a tanár egy percig el is hitte.
Daniel most hirtelen lökte ki a kijárati ajtót, és végre szabad, friss levegőt érzett, amint belekap sötétbarna hajába, végigsimítja összeráncolt homlokát, és szabadság-érzetet ad neki. Odakint szép táj borult elé: a kerítésen túl szabálytalan sorrendben sorakoztak szorosan a fák, egymás mellett, és hajladoztak a gyengéd, kellemes szellőben, susogva, szabadon... Egyetlen dolog rontotta el az összképet a szép nappali sugarakkal együtt. Egy hirtelen előbukó, felhördülő Zombi. Daniel csóválta a fejét, majd habozott egy kicsit, aztán elővette a kését, és leszúrta a Zombit.
-Szép szúrás! - mosolygott erőteljesen Deen, de mikor meglátta Daniel faarcát, megszólalt másféle hangnemben: - Jó, nyugi! Alexnek semmi baja nem fog esni! Tudom! Ismerem! Én is félteme egy kicsit, és aggódom érte, mert veszélyes a világ, de hát... Ő döntött így! Neki kell meghoznia a fontos, legfontosabbb lépéseit az életben, még akkor is, ha az élet megváltozott. Mert megváltozik, minden percben változik. Lassan nem lesz áramszolgáltatás, lassan a levegő tele lesz rothadással, lassan a csapvíz sem lesz már olyan, mint régen. És tudom, hogy Alex régen is talpraesett volt, habár a nyugalmasabb világban is vigyáztál rá folyton, de ő elég ügyes, hogy egyedül is feltalálja magát! Daniel, semmi baj nem lesz! Megígérem! Megtalálja Doraint, boldog lesz, és az a lány majd jobb belátásra bírja. Alex eljön hozzánk a Weekgate-re, magával hozza a barátnőjét, és... - vakargatta Deen kontyba csavart, sötét haját. - És minden szép lesz. Szebb, mint most, és szebb, mint lehetne. Mint azoknál volt, akik elhullottak. Sajnálom... - fordult el Deen, mert bekönnyezett monológján. Fél perc múlva továbbindultak. Csendesen, szavak nélkül, csak tűntek el mögöttük a méterek, és mindenki gondolkodott, elmélkedett.
Egészen addig állt fent a csöndes, nyugodt gondolkodás, amíg egy raktárépülettel szembeni kereszteződéshez nem értek. Valami azt súgta Deennek, hogy be kell menniük. Összehúzott szemekkel nézett a Nap felé, majd Danielre, és egymás tekintetéből kiolvastak valami ilyesmi beszélgetést:
-Be kéne néznünk, lehet, találunk valamit.
-Igen, és meg is állhatunk pihenni.
Hiszen mindketten elindultak egyszerre a raktárépület felé. Laura csak pár másodperccel később szaladt utánuk.
-Mit csináltok? Nem a Weekgate-re megyünk? - kérdezte.
-Még nem - felelte tömören Daniel, és benézett az egyik ablakon. Sötétség, és por. Mást nem látott. De nem akarta megkockáztatni azt, hogy vakon bemennek, és lesz, ami lesz, így hát keresett egy követ, vagy téglát, és megmarkolta, majd bedobta vele az ablakot. Hosszú, és széles ablak volt, így Daniel, miután betörte azt, át tudta dugni a fejét rajta, és jobban beleshetett a terembe. Már valamivel jobban látott.
Egy hulla terült el, kezében valami csillogó tárggyal. Daniel nem tudta, hogy a hulla átalakulás előtti, vagy utáni hulla.... Látott még ezen kívül egy-két szekrényt, nyitott ajtóval, megviselt székeket, egy hosszú, nagyon hosszú téglalap alakú asztalt, és, mintha egy másodpercig valaki állt volna a lépcsőforduló előtti fal mögött.
-Nem, biztosan csak a felszálló por! - mondta Daniel. - Biztosan csak azt láttam.
-Mi? - kérdezte egyszerre Deen és Laura.
-Semmi... láttam valakit, de nem hiszem, hogy... szerintem... véleményem szerint nincs is itt senki más, csak a port láttam felszállni... - Dadogta Daniel, és a bejárati ajtóhoz sétált, kissé zavartan, majd lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Kissé befelé tolta, majd erőteljesen neki ment, vállával próbálta belökni, de semmi eredmény.
-Áhh, megvan! - kapott a fejéhez a fiú, és beugrott a törött ablakon. Megigazította haját, körbenézett, majd a holttesthez hajolt. Lassan elemelte azt az ezüstösen csillogó valamit, ami egyébként egy kulcs volt, és az ajtóhoz vitte. Beillesztette a zárba, és kinyitotta a kétrészes, fémszerű ajtót. Deen és Laura besétáltak. Deen szólalt meg először:
-Hogyan tovább?
Daniel gondolkodott egy kicsit, majd felelt:
-Szétválunk. Ti nézzétek meg a hátsó kertet. Enyém a felső emelet.
-Daniel! - állította meg Deen a fiút, mikor az már a lépcsőnél járt.
-Igen?
-Semmi. Vigyázz magadra! - mosolygott a lány, majd Laura oldalán kilépett a szabadba, egy kerítéssel körbekerített, füves-betonos-homokos, nagy területre.

Daniel lassan hagyta maga után a lépcsőfokokat, amik betonból készültek, és kissé ferdén álltak. Korlát sem volt, így hát saját egyensúlyára támaszkodhatott csak, de az kiválónak bizonyult, így épségben felért az emeletre, amely két felé ágazott. Balra egy kör alakú terem, fémből készült felállított koporsóra hasonlító dolgokkal körberakva. Jobbra egy hosszú folyosó, amelynek mindkét oldalából repedezett, összekarcolt faajtók nyíltak különböző termekbe. Daniel balra ment először. A kör alakú terembe hevesen tűzött be a Nap, hiszen az emeleti üvegfalak a Nap felé néztek. Az egyetlen dolog, ami Danielt zavarta, az a por volt. Ő is, mint unokatestvére, allergiás volt a porra.
A hozzá legközelebb eső fémes koporsószerű valamihez lépett oda, és köhécselve nyitotta ki azt, természetesen kését a kezében tartva. Fő a biztonság.
A kinyitott valamiből csak még nagyobb porfelhő szállt ki, amiért Daniel a világot átkozta, és nagyokat káromkodott, miközben hevesen köhögött, és pólóját orra elé tartva próbálta kapkodni a levegőt. Valamiért úgy érezte, hogy nem szabad feladni a kutatást. A második ,,koporsóhoz" sétált, és kirántotta azt. Ismét semmi, szóval a következőt már kissé idegesen nyitotta ki. Egészen a hetedikig nem talált semmit, de  a hetedikből kihullott valami. Egy vörös tokba zárt, hosszú tárgy.
-AZTAMINDENÉT! - mormolta el Daniel, miközben zavartan elrakta a kését, és lehajolt, hogy felvegye, és megvizsgálhassa a vörös tokos tárgyat.
-Egy igazi kard... - mondta maga elé, és kisgyermeki csodálattal húzta elé az éles szúró-vágó fegyvert a tokjából. Olyannyira tetszett neki, hogy el is feledkezett a többi ,,koporsóról", és megindult a fenti emelet másik részére: a folyosóra.
Tudta, hogy sok időt venne igénybe minden szoba egyenként átvizsgálása, így csak be-benézegetett az ajtókon, és ahol érdekeset látott, és nem vélt felfedezni rengeteg port, oda bement. Így esett a választása arra az ajtóra, amire egy K betű volt vésve, vörös színnel. Valószínűleg vérrel... A 'K' betűről viszont eszébe jutott valami... Vagyis valaki. KINGA! Nem tudta, hogy hol lehet a lány, hogy mit csinálhat, hogy egyáltalán életben van-e még? De nem hagyta, hogy a gondolatok megbénítsák, és könnyek szökjenek szemébe. Volt fontosabb dolga annál. Sokkal több... Hiszen Kinga visszautasította... Nem kellett a lánynak, és így, hogy Daniel egy kicsit jobban belegondolt, neki sem kellett a lány már. Nem érdekelte, így gyorsan berúgta az ajtót, a kardot maga előtt tartva. Habár tetszett neki nagyon a fegyver, de nem állt szándékában még felavatni... Ebben a szobában nem is volt rá szüksége. Feltűnően kevés por szállingózott a szobában, hiszen az ablak tárva-nyitva állt. Lassan, megkerülve a szoba közepén álló alacsony, számítógépes asztalt, és egy gurulós, kerekes fotelt, az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. Lent, jópár méter messzeségben egy testet pillantott meg. Valószínűleg kiugrott az ablakon, és abba halt bele. Ekkor vért fedezett fel az ablakpárkányon. Odaszáradt, kissé megalvadt vért, tehát nem mostanában történt az eset. De az ember, aki onnan, fentről nézve férfinak tűnt, vérzett, mikor kiugrott... Vagy erőszakkal lökték ki?
Daniel körbenézett a szobában. Egy fényképhez ment oda, mely üvegkeretbe foglalva porosodott egy éjjeliszekrényhez hasonlító, nem túl magas bútor tetején. Letörölte a port a képről, és megnézte. Egy fehér férfit ábrázolt egy fekete férfi mellett, közöttük két sötét bőrű kislány állt, akik 8-9, maximum 10 évesek lehettek, és a barna férfi gyermekeinek tűntek. A két férfi, bőrszínük ellenére, hasonlított egymásra, talán testvérek lehettek. És valamelyik férfié lehetett ez az iroda. Daniel tovább kutakodott a szobában. Egy borítékon egy nevet talált: Mr. Phortson. Kongada Phortson. Kíváncsiságból kinyitotta a borítékot, és széthajtotta a benne lévő, rövid papírlapot. Olvasni kezdte a levelet.

,,Kongada!
Sajnálattal írok neked Portlandből. Édesanyánk szombat éjjel elkapott egy súlyos fertőzést, kórházba kellett szállítani. Sajnálom, hogy legalább 3 napba telik, míg megérkezik hozzád a levelem, de írj minél hamarabb. Ha tudsz, utazz el Portlandbe, a St. Cralweer Hospital-ba, kérj kölcsön Martától repülőre, és mondd neki, hogy visszaadod, amint lesz rá lehetőséged. Segítek összeszedni a pénzt. Ölel testvéred, Portlandből: James!"

Daniel valamiért együtt érzett az ismeretlenekkel. A boríték mellett hevertek még borítékok, postázási időrendi sorrendben. Elővette hát a következőt, amiben egy kicsivel hosszabb levél állt:

,,Drága Testvérem!
Éjt nappallá téve várom a leveledet, és azt, hogy anyát kiengedjék. De semmi sem bizalomgerjesztő. A tesztjei szörnyű eredményeket mutatnak, és az orvos nem áll túlzottan jó kedéllyel az esethez. Félek, Kongada! A gyermekeidnek mondd meg, hogy semmi probléma. Egyenlőre őket ne ijeszd meg. Kérlek, óvatosan bánj a betegségekkel, szedd a vitaminokat, vigyázz a kölykeidre! Amint anya meggyógyul, elutazok hozzátok, és viszem anyát is."

Daniel reflexből a következő borítékért nyúlt:

,,TESTVÉREM!
Nem kaptam Tőled semmilyen visszajelzést. Gyászhírt kell közölnöm. Tegnap, azaz vasárnap hajnalban édesanyánkat utolérte végzete. Leállt a szíve. Előtte való nap voltam bent nála, és hosszasan elbeszélgettem vele MINDENRŐL, bár nagyon gyenge volt. Beszéltünk apáról, kiderült, hogy a seregben elnyert több kitüntetést is. Büszke volt ránk. Látod, Testvérem? Édesapánk tudta, kik vagyunk! Ismert minket, anya titkon tartotta vele a kapcsolatot. Beszéltünk még arról is, hogy végig egyforma testvérként szeretett bennünket, nem érdekelte, hogy Te édesapád génjeit örökölted, és sötétebb bőrű lettél, mint én, vagy az anyánk. Egy család voltunk. És gyengeségében elmondta azt is, hogy bármi történjék, egy család leszünk. Most sírva írok Neked, Testvérem! Mondd el a gyermekeidnek, de csak kíméletesen. Ferdítsd el egy kicsit az igazságot, hogy 'anya elutazott', vagy valami ilyesmi, de még túl kicsik ahhoz, hogy megtudják, mi történt valójában. Valószínűleg, mire megkapod a levelet, lezajlik a temetés, képtelen vagyok elhalasztani. De kérlek, adj magadról bármilyen életjelet.
u.i.: Megpróbálok a temetés után elmenni hozzátok, és meglátogatni. Kongada! Kérlek, légy erős, és ne tegyél semmit, semmi rosszat! Szerető Testvéred, Portlandből: James"

Daniel könnyes szemmel olvasta végig a leveleket. Megállt támaszkodni egy kicsit a faasztalon, míg visszaugrik a valóságba, a jelenbe, el a sajnálattól, és az együtt érzéstől. Ekkor a sarokban, az ablak alattiban, két dolgot pillantott meg. Egy félig gyűrött papírlapot, és egy vörösen-ezüstösen csillogó pengét, de csak akkor állapította meg, hogy mik ezek, mikor a kardot félretéve odament, és lehajolt hozzájuk. Kezdett összeállni a kép. A férfi, a levélből megtudta a halálhírt, megvágta magát, és kiugrott az ablakon. Gyorsan megnézte a gyászhírt tartalmazó levelet, hogy leolvassa róla a dátumot: 4 napja történt ez az egész...
De volt még a sarokban egy lap. Egy utolsó levél...
Daniel remegő kezekkel széthajtotta, és olvasni kezdte.

,,Kongada!
A temetésen életem legfurcsább, legfelkavaróbb élményét kellett megélnem. A pap meghalt, a temetés közben ugyanolyan tüneteket produkált, mint édesanyánk a betegsége és a halála előtt. De még nem ez volt a legbrutálisabb: a pap összeesett, és mikor magához tért, egy normális hangot sem tudott kiadni magából. Hörgött, krákogott, mindent művelt, de nem beszélt. És nagyon agresszívan viselkedett. Nem fogod elhinni, hogy megkattant! Édesanyám gyermekkori, régi barátnőjét, aki Ghánából utazott a temetésre... MEGHARAPTA! Mindenki csak bámult, és nem hittünk a szemünknek, csak megrémülve figyeltük az eseményeket. Végül én mentem oda, és próbáltam segíteni, de megkarcolt az az őrült. A rendőrség kénytelen volt fegyverekkel ÁRTALMATLANNÁ TENNI... Sajnálom, hogy így alakult minden, hogy még a temetése sem lehetett megfelelő számára, és számunkra. Nagyon aggaszt, hogy nem kapok felőled semmit, de amint végeztem pénteken a munkával, repülőre szállok, megígérem. Remélem, nem csináltál semmiféle badarságot, amit megbánhatsz! Kérlek, próbálj meg erős maradni, hiszen én is azt teszem, és azért küzdök, hogy a lehető legjobban kibírjam ezt a fájdalmas időszakot. A gyerekeket puszilom, és hamarosan találkozunk... KITARTÁS, TESTVÉREM!
u.i.: NEM SZABAD SEMMI OSTOBASÁGOT TENNED, MEGÉRTETTED? Én most abbahagyom a levélírást, hiszen kicsit szédülök, és fáj a fejem, beveszek valami gyengécske gyógyszert, és elmúlik, remélhetőleg, de ne aggódj! Minden rendben lesz, csak KÖNYÖRGÖM, Kongada, ne csinálj semmi meggondolatlanságot se magaddal, se semmivel és senkivel! Szerető Testvéred, a portlandi Temetőből: James Phortson... Szervusz!"

Egy könnycsepp hullott Daniel szeméből a levélre, egy másik mellé, hiszen feltűnt, hogy előtte valaki már átáztatta könnyével a papírlapot, mely a fájdalmas sorokat tartalmazta. Daniel a földön ült, és megpróbált erőt venni magán, hogy ne sírjon. Már teljesen kiment fejéből Kinga, sőt, egyáltalán nem érdekelte már a lány, hisze a lányt sem Ő, de az empátia könnyeket csalt a szemébe. Dühös volt a világra, és az összeállt kirakósjáték elé hirtelen újabb gondolat ugrott: A PAP.
A James Phortson nevezetű ember azt írta, hogy a pap valósággal megharapta azt a ghánai asszonyt, és Őt magát, James-t is megsebesítette. Tehát valahogy így kezdődhetett a vírus. Akkor miért Portland a katonai központ? És mi váltotta ki ezt az egészet? Daniel, a könnyektől megkönnyebbült, de megtelt kérdésekkel. Így a gondolatokba meredés helyett inkább felállt, és felkapta a kardját, majd kiment a szobából. Még egyszer visszanézett, sajnálattal bámulta végig a szobát, a borítékokat, a kitárt ablakokat, és egy másodpercig még állt ott, de aztán becsukta az ajtót, és tovább ment. A folyosó vége felé közeledett már, mikor az egyik bal oldali ajtó mögül kaparászást hallott. A folyosó végéről a második ajtó mögül.
A kardot szúrásra készen fogta, de tudta, hogy akár egy túlélő is rejtőzhet a szobában, aki pont úgy fél Danieltől, mint Daniel az ismeretlentől. A kaparászás, ahogy Daniel egyre közelebb ért, egyre csak erősödött, míg végül Daniel az ajtóhoz nem ért, és hörgést nem vélt hallani. Több ,,testből" származó hörgést.
-Tehát Zombik... Legalább kettő! - mondta maga elé Daniel, és belesett a kulcslyukon, de mivel egy sötét folt eltakarta a belátást, kénytelen volt kinyitni az ajtót.
,,Nem, nem kell ezt tennem!" - ezt súgta Daniel agya, amely megpróbált ésszerűen gondolkodni, de a szíve az ellenkezőjére sarkallta. És Daniel a szívére hallgatott.
Mikor lenyomta a hideg, vastag, érdekes alakú fémkilincset, és kitárta az ajtót, megijedt, hiszen majdnem ráesett egy Zombi. Egy magas, valaha emberi lény teste fél karral kapálózott Daniel felé, aki nagyot nyelt, egy szempillantás alatt kiheverte az ijedtséget, és a karddal gyorsan fejbeszúrta a támadóját. Eltelt pár másodperc, mikor kettő ismerős alak jelent meg az ajtóból, és nagyon, nagyon lassan kezdtek Daniel felé közeledni. Daniel most is megrémült, de most a szívfájdalom miatt, amit a sajnálat okozott: hiszen az a két alak a két kislány volt a fényképről. Mr. Kongada Phortson lányai. Igen, ők voltak azok, biztosan! Daniel megismerte őket a bőrükről, bár kissé elszíneződött, de jellegzetes volt, illetve a fürtös haj, a göndör, fekete fejkorona, amelyik mindkét kislány fején ott díszelgett, és hasonlítottak. Igen, le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. Sajnálta őket, ezért tartotta a legjobb megoldásnak, hogy véget vessen ennek az életnek. Ami igazából már nem is élet... Nem engedte őket túl közel magához, ha már lélekben túl közel is férkőztek, pedig róluk, a két kisgyermekről tudott meg legkevesebbet a levélből. Gyorsan, egy vágással fejezte le a két kislányt egyszerre, majd ezt mondta maga elé, csak magának, de jól hallhatóan, elfojtott hangon, de elég hangosan:
-SAJNÁLOM! - de ezúttal már nem könnyezett be. Érezte, hogy nem szabad... A folyosó végén egyetlen sötétbarna ajtó helyezkedett el, és ez újnak tűnt. Nem rég lehetett lemázolva... Daniel a kilincsre tette a kezét, lenyomta azt gyengéden és lassan és kinyitotta az ajtót.

Eközben Laura és Deen a hátsó kertet vizsgálta. Üres kartondobozok hevertek a fűben, és a Nap szépen csillogott be a kert mellett álló magas torony felett, a látvány még jó is lett volna, ha nem rontja el egyetlen hulla. Deen óvatosan közelebb ment, és lehajolt. Egy fekete férfi holtteste. Felfelé nézett, és egy kitárt ablakot vélt látni. Laura felé fordult, és kedvesen megszólalt:
-Szegény ember... ezzel nem a Zombik végeztek...
-Eddig ez volt a gyakoribb. Mármint az ember-ember gyilkosság.
-Most már nem hiszem, hogy az emberektől kéne rettegnünk.
Deen egy madarat látott elsuhanni a tengerkék égbolton. Egészen addig követte tekintetével, míg el nem tűnt, és eggyé nem vált a végtelen messzeséggel. Aztán Laurára vetette tekintetét, és egyből megrémült, hiszen a lány a földön feküdt. Helyén egy magas, fekete férfi állt, durva arcszőrzet, mellette pedig egy rá hasonlító, de valamivel alacsonyabb fiú.
-Mit akartok? - emelte magasba kezeit Deen, és kérdezte riadtan a magasabb férfi szemébe nézve. Volt a szempárban valami gonosz, valami keserű, de magával ragadó, ami olyan vizekre evezte, ahonnan képtelen volt elúszni, így csak másodjára hallotta meg, hogy a magas ember ezt kérdezi tőle:
-Mi a neved?
-D...De-de-Deen... - dadogta a lány, és nagyon erősen gondolkozott rajta, hogy elővegye-e kését, de gyorsan kiverte fejéből ezt az ötletet, hiszen mindkét srácnál fegyver volt. Remegtek a lábai, és szó szerint rettegett.
-Tetszik a barátnőd, Deen. Szép lány. Mióta azok a rohadt katonák itt jártak, nem láttam egyetlen szép lányt sem. Héj, Deen, mi a barátnőd neve?
-La..Laura. És mi a Te..Te neved?
-Hmm... Fred vagyok! - mosolygott a srác.
-É..értem! Szép-szép név - Deennek halálfélelme volt. Lassan ellentétes értelmet kezdett nyerni az, amit előbb Laurával beszélt, hogy már az emberektől nem kell félni. Dehogyisnem kell félni tőlük. Még mindig...
-Nos... Kedves Deen! Elmondom most szépen, hogy mi lesz! Te felelni fogsz pár kérdésemre, aztán szépen-csendben bemész a raktárba, megvárod, amíg mi a szépséges Laurával elhúzunk innen, és aztán nyugodtan éled tovább az életed.
Deen nagy nehezen fogta fel a szavakat, amik áthatoltak agyán és elméjét is reszketésre késztették.
-Ha bármivel próbálkozol... Hát, akkor bizony nem lesz mit tovább élned! - nevetett fel Fred, de a testvére, aki sokkal szelídebbnek tűnt, mint Fred, még mindig némán álldogált, és egymást nézték Deennel.
-Mi a fiú neve? - kérdezte a lány félénken, és halkan.
-Nem értem, mit beszélsz, kislány!
-MI A FIÚ NEVE? - ismételte meg Deen.
-Áh... Én kérdezek, nem te! - tartott némi szünetet Fred, majd hozzátette. - Na, ezt megbeszéltük.
Eltelt néhány másodperc, talán egy-két perc, mire Fred feltette az első kérdést:
-Ki van még veletek? Van táborotok? Vagy csak ketten vagytok a szépséggel? - kacsintott le Fred a földön mozdulatlanul fekvő Laurára. - Igen, csodaszép lány...
-Nincs, más nincs... - nézett át lassan Deen a válla fölött a raktárépület kitárt ablakára, és Danielre gondolt. De logikus lépésnek tartotta, hogy nem mesélt az idegeneknek a bent tartózkodó Danielről. Valószínűleg, az életét mentette meg. Már csak abban bízott, hogy Daniel bent is tartózkodik, amíg Fredék el nem mennek. De nem akarta hagyni, hogy elvigyék Laurát.
-Következő kérdés? - vett mély lélegzetet Deen.
-Héj, kislány, ne idegesíts fel! Nem szeretnéd te azt látni, milyen Fred-Papa, ha ideges. MONDTAM, HOGY ÉN KÉRDEZEK TŐLED! - az utolsó mondatot nagyon idegesen, erőteljesen megnyomta. - Te kurva... - tette hozzá indulatból.
Deen nem tűrte, hogy így beszéljenek vele. És nem tűrte, hogy fenyegessék őt, és barátnőjét. De egyenlőre csak tűrt.
-Na, kislány... Én felajánlottam, hogy életben maradhatsz... - szólt Fred idegesítő, vontatott és lassú hangján, megvakarta fejét, majd feltette a következő kérdést. -Öltél már meg valakit?
Deen egy ideig gondolkozott, hogy mit feleljen, míg végül válaszolt:
-Igen. Egy háromfős társaságot. De... akkor még nem voltak Zombik - természetesen Deen nem mondott igazat.
Fred testvérére nézett, de az nem pillantott rá. Még mindig Deent nézte, egyre sajnálóbb szemekkel, ahogy Deen egyre jobban remegett, míg egyszer csak ájulás nem kezdte kerülgetni a lányt. Fred tenyérbemászó arca, rajta a gonosz szempárral sürgött-forgott, és semmi látszata nem volt a gravitációnak. Csak hirtelen elveszett a világ, majd elveszett Deen egyensúlya, és egy szempillantás alatt a földre zuhant, de még magánál volt. Közben, amíg hasalt, és Fred testvére társaságában óvatosan odahajolt hozzá, elő tudta venni kését, de úgy, hogy senki nem látta.
-Héj, kislány! Deen! Mi van veled? Én mondtam, hogy nem próbálkozhatsz. Szóval, ha ez valami kis játék... akkor ugye tudod, hogy meghalsz? Héj, mit aka... - de Fred nem tudta befejezni a mondatot, hiszen Deen minden erejét összeszedve előrántotta a kését, és hatalmas, nagyon mély sebet vágott Fred tenyerébe. Egészen a csuklójáig elhúzódott, és spriccelt belőle a vér, ömlött, mint egy vízesésből a friss, tiszta víz. Fred kezéből kiesett a pisztoly, Deen odébb lökte azt, Fred pedig térdre rogyott a Hirtelen fájdalomtól. Fred testvére tartotta maga elé a pisztolyát, de nem lőtt. Nem tüzelt, hagyta, hogy Deen feltápászkodjon. Ez az egész évezredeknek tűnő másodpercek alatt történt, és onnantól kezdtek felgyorsulni és pörögni az események, hogy Fred is erőt vett magán. Felállt, és épségben lévő kezével arrébb lökte testvérét, aki szintén földre huppantotta a pisztoly, de Fred gyorsan lehajolt érte, és vérző kezébe fogta. Idegesen nézte Deent, és félig vesztes, félig diadalittas, győztes arccal tüzelt. Legalább négyszer. Mind a négy lövés Deen homlokát érte, de már az első végzett vele. Holtan esett a földre, és véget ért élete. Utolsó arckifejezése még rémületet, és valamiféle hálát tükrözött Fred testvére felé aki meredten, kitágult, kidülledt szemekkel nézte a holttestet.
-Nem... nem kellett volna így történnie! - suttogta gyengén Fred, majd a fájdalomtól eltorzult arcával még ezt hozzátette: - Induljunk, te balek, mielőtt elvérzek! - és eltűntek, otthagyva az eszméletlen Laurát, és a halott Deent...
*****
Daniel odafent lövést hallott... Négyet is.
TO BE CONTINUED...

1x04 - Külön...

Iedew = Halhatatlanság.
Andinak. Nincs mit az utalásokért.


A Nap már javában egy másik helyet világított meg, a Global Road most csak a sötétben és a Hold fényében tündökölt. Alexék csak álltak, ki tudja, mennyi ideig. Mindenki gondolkodott, mindenki bámult maga elé csendesen, a lélegzetvételt alig lehetett hallani. Végül a fekete férfi szólalt meg:
-Hol van az a ház, ahol a barátaid vannak? - Alex érezte, hogy nem lesz baj. Valami furcsa ösztön súgta neki, így hát lassan kimondta:
-Weekgate. 37-es ház. Mondjátok meg az ottaniaknak, hogy... üdvözlöm őket!
-Mi az, hogy ,,mondjuk meg?" - szólt közbe Thomas. - Te is jössz velünk, nem?!
-Mondtam, hogy én azért jöttem el, mert más akartunk. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan kellett volna. Mást kell tennem.
A legtöbben a földet nézték, valaki bólogatott, de a fekete férfi egyet értően mosolygott. Furcsa, kielemezhetetlen mosoly ült arcára, Alex kérdőn nézte egy ideig, aztán megszólalt:
-Lőszerre van szükségem. Cserébe kaptok kaját.
A fekete férfi kabátja belső zsebeit vizsgálta át, de nem talált semmit, így egy szakállas, idős férfihoz ment oda.
-Joseph, kérlek, add oda a fegyvered Alexnek! - az öregember tétovázott egy kicsitt, majd lassan Frederic kezébe adta a pisztolyt, aki hamar továbbította Alexnek, és megint mosolygott.
-Köszönöm - mondta Alex, és bólintott. Elrejtette újdonsült fegyverét, és arrébbrángatta Thomast és Elenát.
-Sajnálom, hogy még csak most futottunk össze, és már mennem is kell. De, talán összehoz még minket a sors. Legyetek nagyon óvatosak!
-De miért? Miért nem jössz velünk vissza az unokatesódékhoz, és együtt elmegyünk a barátnődért - ajánlotta fel Elena, de Alex csak csóválta a fejét.
-Nem, nem lehet. Ők nem fogadják el ezt az egész Dorain-es ügyet. Nem szimpatikus nekik Dorain, és ebből már az következik szerintük, hogy a barátnőm nem szeret engem. Pedig... nem így van. Dorain vár rám. Mennem ke....
-Elnézést, hogy közbe szólok, de Thomas, Elena, indulunk! Gyertek! Hosszú az út gyalog - szakította félbe Fred.
-Már éppen elbúcsúztam, egy. Kettő, éjszaka veszélyes a csoportos gyaloglás...
-Te is gyalogolni készülsz.
-De én egyedül.
Átmeneti csönd állt be, de Thomas megtörte azt.
-Hát jó... akkor, Alex! Veled megyünk. Elena és én, veled tartunk, segítünk megtalálni Doraint.

Alexet talán ez a kijelentés lepte meg leginkább az utóbbi időszakban. Nem tudta, mi legyen, hogy hogyan tovább, mit kéne reagálnia erre. Csak ennyit szólt:
-Van egy ötletem.
-Mi az? - kérdezte egyszerre Thomas és Elena.
-Itt maradok, mindannyian itt maradunk éjjelre. Felváltva őrködhetünk, páran elférne a teherautóban, aztán majd reggel, ha világos lesz, eldöntjük a következő lépést. Rendben? - mosolygott Alex, és mosolyt csalt két barátja arcára is.

Megpróbálták szórakozva tölteni az éjszakát. Poénkodtak, hülyéskedtek, és nem kellett félniük attól, hogy fáznának, hiszen fülledt éjszakának örvendhettek. Csak egyetlen dolog zavarta Alexet: a következő lépés. Márpedig Alex szeretett rendezetten készülni az előtte álló feladatokra, úgy, hogy tudja, mikor s mit kell tennie, de most zavarosnak tűnt a kép, és ezt a gondolatokban létező ködfelhőt csak két barátja, Thomas és Elena tudta elolszlatni.
-Jó, Thomas, felelsz vagy mersz? - kérdezte nevetve Elena
-Öööö... Felelek - válaszolta a fiú.
-Akkor... Mi lenne az első dolgod a lánnyal, aki neked tetszik, ha most itt állna előtted, és megmentetted volna az életét? - Alex felkapta fejét a kétértelmű kérdésre, és elmosolyodott. Eddig tekintete az utca végét fürkészte, néhány métert, egy kis távolságot, ami elszakítja őt és Doraint... Vagy nem?
-Bevallanék neki mindent. Tudom, hogy már egyszer elmondtam neki, de akkor... nem volt elég komoly a tét, hogy döntenie kelljen. Vagyis nem döntenie, hanem felelnie.
-Még mindig szereted?
-Ez már másik kérdés, Elena! - Thomas megtörölte szemeit, majd folytatta. - Alex, felelsz vagy mersz?
-Jó, bátor leszek! Merek - felelte Alex, miközben haját igazgatta.
-Oké. Elena, segíts, valami keményet találjunk ki!
-Menj oda Fredhez, és kérdezd meg, hogy aludhatnál-e mellette! - mindhárman hatalmas nevetésben törtek ki.
-Persze, már is! - ezzel Alex felállt, és óvatosan, hátra-hátra pillantva megindult az éppen cipőt kötő Fred felé.
-Helló, Frederic.
-Csak Fred.
-Rendben... - Alexet fojtogatta a nevetés, alig tudta visszatartani, és ez feltűnt a fekete férfinak is.
-Mi van? Mi van veled, ember?
-Nos... Lenne egy... Kérdésem! - Alex összeszorította száját, majd pár másodperc múlva kibökte: - Aludhatok ma melletted?
Fred csak bámulta Alexet magasba vont szemöldökkel, és lehunyta szemeit, mire kinyitotta, Alex már elszaladt, ennyit kiáltva vissza, nevetve: 'Bocsi'
-Bolond fiatalság... - mondta maga elé Fred, és visszatért a teherautó hátsó részébe, ahol teljes csend ült, csak testvére aludt ott, fejét vállára döntve. A többiek kint múlatták az időt.
-Eduard! Eduard, ébredj már fel! - rázta meg a fiú vállát, mire az rázni kezdte fejét ide-oda, és késéért nyúlt, de hamar észrevette, hogy Fred ébresztette fel, így kifújta a levegőt, és kissé megnyugodva hátradőlt.
-Csá. Mit akarsz? Aludtam.
-Okos... jólvan, látszik, hogy én tanítottalak. Ügyes voltál, hogy egyből a késedért nyúltál. Még eléggé feltűnő volt, ezen sokat kell csiszolnunk, hiszen mindig meg kell várni, hogy mi lesz az első benyomásod a támadódról, és ha nem tűnik kedvesnek, leszúrni, és jópárszor megforgatni azt a rohadt kést a nyomorult gyomrában! - Fred egészen beleélte magát a saját szavaiba, hiszen kezével úgy mutogatott, mintha valakit egy késsel valóban gyomron szúrna, és utána a további utasításokat, pontosabban tanácsokat is kiadta Eduardnak, aki nagyon hasonlított testvérére, ugyanolyan vontatott, lassú és mély hang, csak Eduard valamivel alacsonyabb volt, és pár tincs haja a szeméig lógott. Most felállt a fiú, és kifelé kezdett bámulni, leginkább az égboltot nézte.
-Holnap jó idő lesz.
-Most is jó idő van - mondta Fred, és leült a földre.

-Thomas, beszélnünk kell. Kettesben - kezdte Alex. - Elena, kérlek, egy kicsit arrébb mész? - Elena meglepődötten bólintott, és jópár lépést tett a kamion felé, amíg el nem tűnt mögötte, Alex meg sem szólalt, csak akkor, mikor már négyszemközt ült Thomasszal szemben.
-Figyelj, most... nagyon sok dolgot szeretnék mondani neked. Kérlek, hallgass végig, és aztán reagálj.
-Oké.
-Nos... Először is... Megöltem egy kislányt. Meg kellett tennem. Beteg volt, és azt mondták, hogy veszélyes lett volna, de képes lettem volna megoldani, ha nem befolyásolják az érzelmeim. Tudták, tudják, hogy nagyon érzékeny vagyok, és valamiért elöntött a harag, és hidegvérrel lelőttem azt a kislányt... Lehetett vagy 12 éves, maximum - Alex mondandója közben végig a földet nézte. - Aztán eljöttem a Plázából, ahol előtte megszálltunk. Daniel, Deen és Laura ott maradtak. Danielt ismered, a többieket nem, de alapjában véve nagyon kedves emberek, csak nem értettek velem egyet, így külön kellett válnunk. Óh, én nem is gondoltam volna, hogy találkozom veletek. Hogy egyáltalán bárkivel is találkozni fogok. Azt hittem, hogy a katonaság rajtunk kívül senkit nem hagyott itt, erre felbukkantok, és megmentitek az életemet! Óh, nagyon hálás vagyok. Köszönöm, Thomas! - Alex tartott néhány másodperc hatásszünetet, majd folytatta. - A következő... Danielékkel leginkább Dorain miatt vesztem össze. Tudod, ki az a Dorain. A barátnőm, középhosszú, barna haj, gyönyörű, smaragdzöld szemek, és álomszép arc... Jó, bocsi. Tehát, mielőtt minden megváltozott volna egyik percről a másikra, Dorainnel kellett volna találkoznom. Furcs megingás volt a kapcsolatunkban, de szerettük, és még mindig szeretjük egymást. Tudom! De nem tudtuk megbeszélni a plázában történtek és a kislány, és a furcsa, véres alakok, és Danielék miatt. Szóval, meg kell találnom! Ez a legfőbb célom. És... igazából, ezzel kapcsolatban kéne a legtöbbet beszélnünk. Nem lenne a legjobb ötlet, ha velem tartanátok, mert...
-Mi? Miért nem? - vágott bele Thomas.
-Thomas, kérlek! Mondtam, hogy először hallgass végig! Légy szíves!
-Jó, mondd...
-Egyedül kell megtalálnom Doraint, mert az veszélyes lehet, viszont utána csatlakoztok hozzám.
-Mindannyian?
-Nem, csak Te, és Elena - Alex a zsebében kezdett kutakodni, és előhúzott egy kulcscsomót. - Ez a kamion kulcsa. Neked adom. És most figyelj! - Alex Thomashoz hajolt, hogy fülébe súgjon valamit: - Danielék a Weekgate 37-es villába mentek, ugyebár, és Fred most oda fog indulni. Elenával előbb kell odaérnetek, valahogy meg kell oldanod, hogy elszakadj Fredtől, és a többiektől, és Danielnek add át minden üdvözletem és köszönetem. Aztán gyertek el, tudod, hogy hol lakom. Dorainnel ott fogok várni mindenkit. Mármint, téged, Elenát, Danielt, Laurat, és Deent. Thomas, vigyázz magadra, és a testvéredre, kérlek!
Thomas csak bólintott, mert hirtelen nevetésre kapták fel a fejüket. Egy lány nevetett, mégpedig Elena, és sétált mellette egy fiú. Nagyon magas, zselézett hajú fiú, aki farmernadrágot, és sárga színű, hosszú ujjú felsőt viselt. Szorosan egymás mellett mentek, belefeledkezve egymás hangjába, nevetésébe, és arcába. Valamiért szikrázott köztük a levegő, mintha járnának, olyan érzése volt Alexnek, dehát a fiú nem is tudott róla, akkor mi ez a kapcsolat és ki ez a fiú és...
-Ő Martin - szólalt meg érdekesen Thomas, mintha olvasott volna Alex gondoltaiban, és úgy felel az elméjében feltett kérdésekre. - Elena halálosan belé van esve, de szerintem Martin titkol valamit. Nem szimpatikus az a srác. Na, de mindegy. Megértettem, amit mondtál, és... oké. Tudom, hogy tudsz magadra vigyázni. Mikor indulsz? Mi mikor induljunk? Mit tegyünk?
Alex várt egy kicsit, körbenézett, hogy nem figyeli-e őket valaki, vagy hogy a közelben nem hallgatóznak-e, és mikor megbizonyosodott arról, hogy minden okés, megszólalt halkan:
-Én most indulok. Vigyázz a kulcsra, és amikor Fred nem figyel, indulj el Elenával. Oldd meg. Én is tudom, hogy tudsz magadra vigyázni. Magatokra! Isten Veletek! Üdvözlöm Elenát. - Alex felkapta a táskáját, és elindult az utca végébe. Valaki utána nézett, valaki pedig figyelembe se vette, de Elena meglepődött, és Alex felé futott volna, mikor a fiú már az utca végén járt a nagy táskát hátán cipelve, de Thomas elkapta a lány vállátt, és rászólt.
-Elena, nyugi. Megbeszéltem valamit Alexszel. Nem lesz semmi baj, viszont... amíg itt van Martin, nem mondok semmi többet.
-Én meg akkor elmondom Frednek, hogy a kis barátotok elment - szólt közbe úgy Martin, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondta volna ki.
-Alex független, szabad ember, nem számít, hogy Fred mit gondol a távozásáról. És neked sincs semmi közöd hozzá! - bökte meg Thomas a mutatóujjával Martin mellkasát. A cselekedetben, és a szavaiban is tombolt az indulat, és a düh. Feltűnően utálta Martint, és nem érdekelte, hogy ezt Martin is észre veszi. Csak az bántotta, hogy Elenának mennyire rossz ez, hiszen ,,Martin nagyon cuki és helyes".
Nem is tudom, hogy szeretheted ezt a nagyképű nyomorékot... - gondolta Thomas, megvetően nézett testvérére, és pár másodperc múlva már -egyáltalán nem feltűnően- a sofőr ülésen ült. Idegesen, és hirtelen azt érezte, hogy Alex kérését nem fogja teljes mértékben valóra váltani.

,,I'm not a killer. She had to die. I had to do. Sorry..." - Alex út közben belebotlott egy furcsa alakú kőbe, amin ez a felirat állt. És úgy érezte, mintha ő maga véste volna bele. Megállt, és gondolkozott. Agatha járt a fejében. ,,Meg KELLETT tennem!" De miért? Alex nem tudta, hogy mit bánt meg legjobban... Hogy megölte Agathát, vagy hogy ez miatt veszett össze másokkal? Még mindig a saját igaza mellett állt, de valamiért nem érezte, hogy stabilan tud gondolkodni. ,,Nem vagyok gyilkos!" - Dehát megtetted, Alex, megölted! Megöltél egy ártatlan, beteg kislányt! - Alexnek úgy tűnt, mintha ezeket hangok mondanák a fejében, ezért halántékát tapogatta óvatosan, és ezt mondta a nagy semminek, maga elé:
-NEM VAGYOK BOLOND! - viszont kezdett kételkedni saját kijelentésében.
Megfordította a követ. Egy szó éktelenkedett rajta, kacskaringós, furcsán vésett betűkkel, amit elsőre nagyon nehezen olvasott ki.
'Iedew'
Körbenézett. Sehol egy lélek, egy jármű, egyetlen dolog tűnt fel neki: egy bolt üvegfala be volt törve. Közben óvatosan hátsó zsebébe csúsztatta a méretes követ, de nem zavarta különösebben. Hét-nyolc méterre állt a törött ablaktól. Valami azt súgta neki, meg kell néznie. Közelebb lépett hát, óvatosan, és lassan, majd fegyverét elővéve a kilincsre tette kezét, mikor is egy hang szólalt meg háta mögül:
-Tedd le azt a fegyvert, és nagyon lassan fordulj meg! - mély hang volt, és mikor Alex végrehajtotta az utasításokat, észrevette, hogy kihez tartozik a hang. Egy nagy darab, idős emberhez, akinem vastag keretes szemüvege olyan ferdén állt görbe orrán, amilyen ferdén álltak szemei. Valószínűleg ivott egy pár kortyot... Alex nem látta ezt az embert Fredék között, és érezte, hogy baj van. Az idős ember kezében hosszú csövű puskát tartott, és egyenesen Alex homlokához szegezte. Ha azt elsüti, akkor puff, a beton vérben fog úszni... Alex félt, bevallotta magának, hogy megriadt, de nem engedhette, hogy másra legyen utalva.
-Ereszkedj térdre, és tedd hátra a kezed! - motyogta az öreg.
-Ki maga? - Alex próbálta húzni az időt, de az idegen ráförmedt:
-Mondom térdre! - Alex abban bízott, hogy Thomas vagy valaki, akár Fred megmenti abból a csoportból, de már messze volt a Global Road. Most csak egy sötét bolt betörött üvege előtt térdel, és nézi leendő gyilkosát, aki puskát tart felé, és szemei csillognak a Holdfényben. ,,Nem muszáj a gyilkosomnak lennie..." - gondolta Alex, majd miközben végrehajtotta az utasításokat, hátsó zsebébe nyúlt. Óvatosan, hogy észre ne vegye az idegen. 'Iedew'... Bízott benne, hogy sikerülni fog, amit eltervezett. Mély levegőt vett, majd megszólalt:
-Mi kell? Van étel és ital a táskámban, sőt, egy hatalmas, hosszú vadászkést is tartok benne! Oda tudom adni, nézze! - ezzel megpróbált felállni, de az öreg a földre lökte, amitől Alex a hátára esett, beverte hátát az előhúzott kőbe. Leküzdötte magáról a hátizsákot, és az öreg felé nyújtotta, aki maga mellé tette puskáját, és kinyitotta a táskát, majd kutakodni kezdett benne.
-Ezzel cseszett nagyot hibáztál, vén fasz! - ordította Alex, és az erősen megmarkolt kővel erőteljesen fejbevágta az idegent. Mint egy kétmázsás krumplis zsák, úgy hullott a földre. Alex felkapta a táskát, visszacipzározta azt, elrakta a követ, és felvette a puskát, amivel még biztosítéknak egyszer fejbe vágta az embert, és rohanni kezdett. Már nem érdekelte a bolt. Minden használható cucc nála volt, így már valamivel biztonságosabban érezte magát, futott a háza felé.
Ki lehetett az az öregember? Mit akarhatott? Hogyan keveredett egyedül oda, Alexhez? Vajon ő is vesztett el másokat? Kényszerült olyan dologra, amit alapvetően nem tett volna meg?
Alex csak szedte a lábát. Egy nagyon sötét utca állt előtte, s mielőtt belépett volna, megállt egy kicsit. Mély levegőket vett,  kifújta magát. Dorain arca lebegett szeme előtt, egész testében-lelkében a lányt akarta. Hiányzott neki.
A sötét utca közepén Alex lehetőséget kapott az újdonsült puskája felavatására. Hörgést hallott maga mellől, és kishíján szerzett egy sebet magának az egyetlen Zombi harapdáló, erős fogai által, de szerencsére gyorsan észlelte a veszélyt. Egy erőteljes ütéssel odébblökte, és ösztöneire hagyatkozva lőtt egyet. Eltalálta a Zombi fejét, hiszen az csöndben maradt. Alex nem is habozott tovább, elindult az út vége felé, amit hamar el is ért, és megpillantotta saját házát. Remegő lábakkal, és mindent elöntő izgalommal lépett a középmagas, sötétbarna fakerítéshez, megsimította azt, majd kinyitotta a kaput. Rövid kavics-folyosó vezetett a bejárati ajtóhoz, jobbra s balra füves, virágos kiskerttel övezve, ami még így is, a sötétben is meseszépen tündökölt, ahogy a Hold, a csillagok, és pár kis földbe állított lámpa megvilágította. A bejárati ajtó hófehér volt, és egy vörös felirat tüntette fel, hogy minden kedves ide érkezőt szívesen fogad, és üdvözöl a ház gazdája. Benyitott. Várt pár másodpercet, míg át nem lépte a küszöböt, és betért a hangulatos, kellemes, és hatlmas nappaliba. Dorain kedvenc szobájába. Óvatosan körbenézett, mindent megvizsgált. A legtöbb dolog érintetlen, de egy-két kés, és szúró-vágó eszköz hiányzott a helyéről.
-Dorain, itt vagy? - kiáltotta Alex, és felsétált a szép, barna falépcsőkön, a hálószobába. Benyitott, és úgy érezte, Dorain ott várja. De senkit nem látott. Fájdalmasan zuhant a vágyainak gyönyörű világából vissza, a jeges, éjszakai valóságba, pontosan a hálószobájának ajtajába, ahonnan tisztán lehetett látni a rendezett szobát, a tiszta ágyat, szép és friss ágyneművel, a tiszta padlószőnyeget, és a bútorokat, melyek olyan otthonias hangulatot sugároztak Alex szemének. Már csak a ház legszebb, legékesebb, leggyönyorűbb darabja hiányzott a látvány összességéből: Dorain. Az az álomszép lány, aki most Isten tudja, hogy merre van... Alex könnyes szemmel, és remegve hullott térdre, ahogyan szakadó esőként hullottak könnycseppek a fiú barna szemeiből, fekete keretes szemüvege mögül, ami most teljes párában állt. Egyszer csak Alex egy ismeretlen eredetű zajra figyelt fel, és ködszerű alakot látott a szoba sarkában:
-Dorain? - kérdezte elcsukló, de reménykedő hanggal. Az alak rövid szünet után felelt, miközben közelebb ment, és Alex kiolvasni vélte belőle Dorain alakját, arcát, és szemeit. A tündöklő, csillogó szemeket, és a harmatgyenge, pengevékony ajkat, ami most szóra nyílt:
-Alex.. Sajnálom! Én sosem éreztem úgy, ahogy te. Bár szerettelek, de nem annyira, mint amennyire lehetett volna. És nem te tehetsz erről, hiszen aranyos fiú vagy, de... sajnálom, Alex!
Alex remegő fejjel hallgatta a suttogó szavakat. Zavartan zokogott, és nézte az egyre haloványabbá váló alakot. Fél perc múlva a semmivé lett, és Alex rádöbbent, hogy képzelődött. Felállt, és a tükörhöz lépett. A könnyeit bámulta, ahogy hullottak a földre. Ki tudja, mennyi idő telt el, de lent zajt hallott. Felkapta a fejét, és pár másodpercig újra remény öntötte el a felkavaró, zavart okozó és furcsa, ismeretlen érzések mellett.



2 HÓNAPPAL EZELŐTT
-Igen? Nem-nem, bocsi. Alex? Ő most nincs itthon. Elnézést. Oké, hello-hello, visszhall'! - ezzel Dorain idegesen letette a telefont és barátja felé fordult. - Miért nem tudják megérteni, hogy nyugalomra vágyunk?
-Lehetünk kettesben a zajban is! - Alex átölelte Doraint, és hajába fúrta fejét. A selymes, bársonyos hajba, mely olyan szépen suhant a szélben és vidáman csillogott a Nap fényében.
De a rétre lassan éj borult. Feljöttek a kedves kis csillagok, és a Telihold is mosolygott rájuk, ahogyan akkor is mosolyogott, amikor megismerték egymást...
-Óh, az a szép nap. Gyönyörű este volt. Én szeretném ezerszer, és még százmilliószor átélni azt, Dorain. Amikor először megláttalak, és a sötétben mintha valami lámpa lett volna a két szép szemed, és... Óh, nagyons szeretlek!
-Én is nagyon szeretlek! - mosolygott Dorain. - Viszont... Miért azt élnéd át újra? Miért nem mondjuk ezt? Akkor még nem is jártunk...
-Hát... - gondolkodott el Alex a fűben fekve, és bámulta az égboltot. - Tetszett, ahogy megküzdöttem érted.
-Aha, értem - Dorain őszintén, szívből, és szerelmesen mosolygott, Alex pedig folytatta:
-Hát még az mennyire jó volt, mikor megkaptalak, és elsőre átöleltelek, és megcsókoltalak, és éreztem, hogy itt vagy... Akkor... Nem tudtam különbséget tenni, hogy a mesés álmok és az elképzelt valóság határvonalának melyik oldalára léptem át...
-Nagyon szeretlek, Alex! Örökké szeretni foglak!
-Én is, nagyon szeretlek Téged, Dorain, és örökké szeretni foglak. Megígérem Neked!

1x03 - Esély...

ADRIÁNNAK. REMÉLEM EGYÜTT DOLGOZUNK MAJD.

-Még nem vált unalmassá a csend? - nézett be Daniel a ruhaboltba, ahol unokatesója még mindig a fotelban ült és meredten bámult maga elé. Nem szólalt meg.
-Hmm? - kérdezte meg még egyszer Daniel, de válasz ezúttal sem jött. - Alex, el kéne döntened, mihez fogsz kezdeni. Mi Laura nagyszüleinek a villájába megyünk, a Weekgate Street 37-es szám alatt. Tudod... amiről régen álmodoztunk, hogyha felnőttek leszünk, megvesszük - próbált mosolyt erőltetni Daniel az arcára, de az emlékek hada elöntötte elméjét, így inkább halk hangon folytatta. - Ha gondolod, gyere utánunk! Vagyis... most is jöhetsz, de... Tudnom kéne, mi jár a fejedben.
-Hazamegyek - Alex unokatestvére felé fordult a hirtelen válasszal. - Hazamegyek, és Dorainnel ketten átvészeljük ezt az egész szart. TI úgysem akarjátok, hogy Dorain a közeletekben legyen. Vagy az én közelemben...
-Nem, nem arról van szó! Csak... Dorain nem szeretne Veled lenni! - ült le Daniel a fotel kéztartó részére, de Alex idegesen felpattant helyéről.
-Ezt honnan veszed? - ordított, és mindketten egyszerre éreztek félelmet, és féltést. Alex haragot is...
-Ha megtalálod, ha megleled egészségesen, és ő is úgy gondolja, gyertek utánunk.
-Nem, nem, nem nem nem és NEM! Biztos vagyok benne, hogy Dorain sem bír titeket, jó?! Ezek után már én sem szeretnék veletek lenni. Miattatok... miattatok kellett megtennem...
-Nem! Nem bírta volna sokáig. Ha a katonaság itt hagyta, akkor... annak volt valami oka.Kockázatot és veszélyt jelentett. Sajnálom, nagyon nagyon sajnálom, hogy ez lett a vége, így, de... büszke vagyok rád, hogy megtetted.
Erre Alex szemébe könnyek szöktek. Olyan érzések tomboltak lelkében, amik furcsa kettősséggel kínozták. Úgy érezte magát, mint egy lángoló jégtábla. Mintha belül tombolva kiadná a dühét, de azok visszhangjai fájdalmat okoznának neki. Csak egy arckép égett elméjében hevesen. Arra gondolt, hogy unokatestvérének talán igaza van, hogy... beigazolódott, beigazolódhat Alex minden rémálma. Gyorsan ki kellett verni fejéből ezeket a gondolatokat. Pisztolyát méregette, majd Daniel szemébe nézett, miután letörölte saját könnyeit.
-Elmegyek, egyedül, és ha megtalálom Doraint, kettesben leszek vele! - ,,márpedig meg fogom találni!" tette hozzá gondolatban a fiú, és kifelé indult.
-Most mész? - szólt utána Daniel.
-Miért, ti még maradtok?
-Nemsokára lelépünk.
-Viszlát! - Alex biccentett, elhaló hanggal elköszönt, majd otthagyta unokatestvérét a ruhaboltban. Bár azt mondta, Dorainnel kettesben lesznek, mármint kettesben akar lenni vele, de remélte, hogy tényleg látja még viszont Danielt. És Laurát, és Deent...

A két leány meredten bámult kifelé az üvegablakon, nem csoda, hogy Alex torokköszörülése
felriasztotta őket, és felkapták a fejüket, mert megijedtek.
-Sajnálom! - szólalt meg először Laura és átölelte Alexet.
-Talán nem örökre veszünk búcsút... - hajtotta le a fejét a vontatottan beszélő Deen. - De ugye tudod, hogy csak a közös utunk ért véget, és a barátságunk nem? - Alex némán álldogált, kiszabadulva Laura kezeiből. Mindhárman vártak, mindhárman feszülten nézték hol az egyiket, hol a másikat. Egyszer csak Alex úgy érezte, hogy le kell hunynia a szemét. Nem tudta, miért, de megtette. A képzelete játszott vele. Egy havas tájra szállította, ahol a sűrűn, vadul hulló hófüggöny mögött egy viskót látott, és magát, amint az időjárással küzdve próbálja megközelíteni a viskoót, lassú, nehéz léptekkel. Látta, hogy a ház tetőgerendái már roskadoztak a hólepedő alatt, és hogy az ajtóra valamit karcoltak.

Aztán kinyitotta szemeit, és mély levegőt véve visszatért a valóságba.
-Hé, minden okés? - kérdezte aggodalmas arckifejezéssel Laura, és Alexhez sietett, hogy megnézze, minden rendben van-e.
Alex bólogatott, de még mindig zavarodottan... Nem tudta, mi volt az az előbb, és hogy miért történt, de a képzelete túlzottan elragadta, mert mikor csukva volt a szeme, előre nyújtotta kezeit, mint aki benyit egy ajtón...

Alex Deenhez is odalépett, és megölelte, majd így szólt:
-Isten Veletek! - indult el pislogva, és egyre közeledve a kijárathoz már a fejét is fogta. Csak Ő, a nagy, veszélyes világban, bizonytalanságban. Semmi nincs nála a fegyverén kívül, amiből elég erősen kifogyóban volt már a lőszer...
-Várj! - ekkor egy kiáltást hallott maga mögül, így hát hátrafordult, és unokatestvérét látta, amint utána rohan egy zöld hátizsákkal. - Azon gondolkodtunk... Hogyan fogod megoldani az ételt és az italt? - pár másodperc hatásszünet. - Ezt vidd magaddal. Raktam bele kaját, piát, és pár ruhát is, meg... ami fontos lehet. És nézd! Zöld, A kedvenc színed! - ezzel átnyújtotta a súlyos hátizsákot unokatestvérének, az pislogott, majd megköszönte, felvette hátára, majd kezet nyújtva még ennyit mondott:
-Ég Veled! - Daniel megrázta a kezét, és érzéstelen arckifejezéssel bámulta, amint unokatestvére éppen most sétál ki a küszöbön.
-És Veled... - mondta maga elé, mikor már Alex eltűnt a távolban...

A Pelikan Plaza csendesen, szokatlanul magányosan csillogott a reggeli napfényben.
Alex megállt egy percre, hogy  visszanézzen, hogy az aranysárga, mézszínű fényben úszó 'P' betűket vizsgálhassa, és hogy lélekben is elbúcsúzhasson barátaitól, és unokatestvéreitől. Még átbámult a kerítésen, arra a pontra, ahová Agathát temette. Lehajtotta fejét egy kis időre, majd megfordult, és továbbment.
A látomásán agyalt. Azon, hogy vajon megzakkant-e, vagy csak fáradt? Hogy agyára ment az, ami most van? Dorain hiánya, mondjuk? Vagy Agatha elvesztése? Pontosabban az, hogy Hogyan és Miért vesztette el a kislányt?
Ezekkel a gondolatokkal zavartan tántorgott a kövezett pláza-lejárón Alex, mikor a kórház felé néző parkból nagyon halk motoszkálást vélt hallani. Arra vetette hát tekintetét, és egy fiút látott meg. Kócos, csapzott hajjal, szakadt ruhákban közeledett Alex felé. Eltelt egy kis idő, mire Alex felfogta, hogy a felé közeledő fiú nem más, mint Marc. Tágra nyitott szemekkel bámulta, szinte leesett állal, lemeredt, várta, hogy odaérjen a fiú, de az csak nem jött... Alex pislogott egyet, mire Marc alakja eggyé vált egy délibábbal, majd eltűnt. Túl hirtelen, túl képzelet-szerűen...
-Mi a f....?! - mondta maga elé Alex, majd megrázta a fejét, és néhány perc pihenő után elindult.

A háza, ahol Dorainnel előző este kellett volna találkoznia, a plázától pont ellenkező irányba helyezkedett el, mint a Weekgate Street, de körülbelül ugyanannyira, csak a másik út felé.
,,Ha jól tippelek, gyalog otthon vagyok egy-két óra múlva..." - elmélkedett magában a fiú. Az utcák csöndesek, és kihaltak voltak. Szerencsére az erre járó katonaság alapos munkát végzett...(?)
,,A Global Roadon, a város legszűkebb utcáján áthaladva közelíthetem meg leghamarabb a házamat..." - nézelődött a kitörött ablakok, és felborult kukák között.
30-45 perce alig sétálhatott Alex, mire elért a Global Road hosszú, keskeny, gyakorlatilag kettő hatalmas lakóház által kicsivé szorított utcájára, és befordult a sarkon. A nem túl széles járdák bal oldalán állt meg egy kis időre, de nem láthatta a túloldalt, mert egy kamion eltakarta azt, így hát közelebb lépett, de hihetetlen hirtelenséggel vetődött elé vagy 8 Zombi a másik oldalról, ami eddig ismeretlen volt. Most már láthatta, hogy az egészet ellepték. Riadtan kapkodta fejét jobbra-balra, menedéket keresve, de már jöttek a másik oldalról is. Alex lépteinek zaja épp elég volt, hogy felkeltse a körülbelül tucatnyi Zombi figyelmét, így vissza sem tudott menni a Global Road elejére... Futni meg... Túl nehéz a táskája.
Előkapta hát a fegyverét, mint egy ügynök, aki éppen bevetésen van, és a legközelebbi Zombi fejét mérte be. Lehunyta bal szemét, és tüzelt. Eldördült a pisztoly, és a Zombi a földre esett, de Alex nem nyugodhatott meg sokáig, hiszen már tarkójában érezte egy mögötte hörgő lény leheletét... vagy tudja Isten, ezt már minek lehet nevezni... Reflexből gyomron vágta a könyökével, és hátrarúgott, amitől a Zombi elhullott, mint egy földhöz vágott tárgy, Alex pedig lelőtt egy másik Zombit, aki szintén közeledett feléje. Minden oldalról körbevették, és mintha csak egyre többen lennének... Alex számára csak egy másodpercig tűnt reménytelennek, mert hamar kiverte a fejéből, hogy esetleg feladná. Elhatározta, hogy csak az egy oldalról érkezőket lövi fejbe, és a keletkező résen keresztül elfut... Rászegezte pisztolyát tehát egy alacsony, hörgő, véres alakra... Egy kislányra. Az maximum olyan magas volt, mint Agatha. Alexnek hirtelen eszébe jutott, hogy a plázában töltött legnehezebb percekben mit mondott neki Agatha, az a párbeszéd örök emlékként égett az elméjébe, agyában most is ott tombolt és lángolt, könnyeket csalva Alex szemébe:
,,-A-a-akkor indulunk..? Me-mehetek ve-ve-veled?
-Se...semmi baj, Agatha! Szeretlek!
-É-é-én is szeretlek Tége... " - hallotta fejében újra és újra a jelenetet, és csak akkor tért vissza a földre, mikor egy Zombi már maximum fél méterre állt tőle, és támadásra készen, vadul hörgött. Alex megijedt. Rászegezte a pisztolyt, meghúzta a ravaszt, de az nem lőtt többet. Ennek is most kellett kifogynia!
-Basszameg! - Alex még egyszer, segélykérően, menedéket keresve körbenézett. Háta mögül a teherautó, minden más oldalról pedig a Zombik kerítették körbe.
-Ah, megvan! - rázta fejét össze-vissza, és ösztönösen, egy éppen hevesen támadó Zombit odébb lökve, imádkozás közben, hogy kinyíljon a teherautó ajtaja, felkapaszkodott az oldalára. Onnan fejbe rúgott egyet, és pisztolyának végével egy másikat lecsapott, és csak utána pattant be a -legnagyobb szerencséjére- kinyíló ajtó mögötti ülésre. Becsapta maga után azt, és lihegve, fújtatva nézte a szélvédőn, és ablakokon át az üveggel küszködő, éhes, véres Zombikat. Már sokkal tompábban hallotta az éles hörgéseket, és örült, áldotta az Istent, hogy megmenekült. Egy időre, legalábbis...
Maga alá, maga mellé, majd maga mögé nézett, és semmit nem talált. Valami oka pedig biztosan van, hogy így itt hagyták a járművet...
,,Miért nem fekszik benne egy hulla sem? Nem mintha olyan nagy problémát jelentene, csak..."
Levette táskáját, és a lábához rakta. Az ugrott be neki, hogy ha meglenne a teherautót beindító kulcs, elhúzhatna vele, és egyrészt, hamarabb hazaérne, másrészt, maga mögött hagyhatná a veszélyes, megvadult Zombikat. De a kulcs sehol... Csak nem vitték el azt, maga, a jármű nélkül...
Alex átpattant az anyósülésre, hogy kinézhessen a jobb oldali ablakon is pontosan. A Global Road jobb oldali járdáján brutális látvány fogadta: egy kibelezett, véres ember feküdt valamiféle kék egyenruhában, nem tudta eldönteni, hogy milyenben, hiszen annyira átázott a sötét vörös folyadéktól az a ruha.
,,Áh, tehát előbb őt zabálták azok a kis Rohadékok! Nyugodjon Békében!"
Alex egy fokkal nyugodtabban pásztázta a hullát. Mármint, hányingere volt, felkavarta, és undorodott a látványtól, de az nyugtatta, hogy már nem kell félnie az életveszélytől... Sem neki, sem a halott egyenruhásnak.
Aztán egyszer csak megpillantott valami csillogó dolgot a napfényben, a hullától körülbelül két-három méterre a betonon, egy kis vértócsa mellett. Egy kulcscsomót. Több dolgot is feltételezett, megállapított a látottakból:
-Talán az a férfi volt a kamion sofőrre.
-A pár méterre csillogó kulcsok halmaza között biztosan ott van az is, amelyik beindítja ezt a ,,járgányt."
-Ha nem csinál semmit, az idők végezetéig itt csücsülhet a teherautóban, várva a csodára, unatkozva. Ezt nagyon nem akarta, így hát mély levegőt vett, és arra a merész elhatározásra jutott, hogy kimegy, és a lehető leggyorsabban behozza ide a kulcsot. Kezét az ajtó nyitó-fogantyújára helyezte, és szaporán verő szívvel, lüktető pulzussal maga felé húzta azt, kinyitott az ajtót.
Azon nyomban megütötte fülét a hörgés és kaparászás, és abban a pillanatban elé ugrott két Zombi, még mielőtt kiszállhatott volna. Reflexmozdulatból csapta vissza az ajtót, de az egyik Zombi kettő ujja bentragadt, becsípte magával.
-Fúj, basszus... basszus... basszus! - legnagyobb erejével húzta befelé a szoruló ajtót, mígnem halk, tompa reccsenéssel leszakadtak az ujjak, behullottak az anyósülés melletti területre, pontosan Alex cipőorra elé.
,,Jó, Istenem, oké... letettem a tervemről. Amúgy sem tudok vezetni." - kezdett beszélni Alex magában, a nagy semminek. Csóválta a fejét, még mindig szaporán vette a levegőt, és így nyúlt a táskájáért. Szépen-lassan, ráérősen kicipzározta. Igazából, tényeg ráért...
Két csoki, vagy öt szendvics, egy liter sima ásványvíz -Daniel tudta, hogy unokatesója melyiket szereti, és ennek különösen örült-, és valami szénsavas üdítő... ha nem az előbb szaggatott volna le kettő ujjat egy teherautó ajtajával, és nem bámult volna egy teljes mértékben kibelezett, megcsócsált emberkét perceken keresztül, akkor most evett, vagy ivott volna, de így... inkább a táska még mélyebbi részeibe nyúlt. Már vissza ült a vezető üléshez, maga mellé pakolta a már átnézett cuccokat. Egy-két ruha, egy zöld sportcipő, meg egyéb hasonló cuccok. Már majdnem üres volt a táska, de a legmélyén talált egy papírt.
Szép, kisimított lapot, amin Daniel erősen megnyomott, sötét betűi diszítettek. 'Egy levél...'

,,Kedves Alex!

Remélem tudod, hogy én mindig a jót akarom neked. Remélem azt is, hogy ezt még a dolgok gyökeres megváltozása előtt észrevetted. Remélem Tudom azt, hogy vagy elég erős ahhoz, hogy megvédd magad. Elég okos vagy, elég bátor, és én fizikailag nem is féltelek.
Viszont lelkileg, érzelmileg nem vagy stabil. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de túlságosan is naiv vagy, ha te még mindig azt hiszed, hogy Dorain 1. él még egyáltalán, 2. szeret téged, és veled akar lenni. Kétlem.
Agathát is nagyon sajnálom. Tudod, hogy mindannyian NAGYON sajnáljuk, de azt tetted, ami a leghelyesebb, legokosabb döntés, és TE tetted meg! Ezt ne feledd el, soha ne feledd el, kérlek, mert ezek tesznek erősebbé. Lelkileg és érzelmileg erősebbé.
Bízom benne, hogy fogunk még találkozni. Emlékszem, hogy váltunk el, de tudom, hogy titkon te is hiszed, hogy még egymásba fonódnak útjaink. Mi is vigyázunk magunkra, de ígérd meg, hogy te is megteszed ugyanezt magaddal. Puszil Laura, és Deen, hiányzol nekik, és nekem. A poénjaid, mindened. Pedig azt hittük, hogy te leszel az, aki még most is képes lesz megnevettetni bárkit, hogy minden veszélyes és nehéz. Szeretném, ha gondolkodnál azokon, amiket mondtuk rólad és Dorainről, rólatok, veletek kapcsolatban, de persze végig figyelj az úton magadra, és vigyázz mindennel. Ne bízz olyanban, akit nem ismersz, ne higgy idegeneknek, ha esetleg találkoznál valakivel.
Ezeken felül viszont remélem, és teljes szívemből kívánom, hogy megtaláld Doraint, és legyetek boldogok. Ha úgy gondolnád, gyertek el, de figyelem, csak ÓVATOSAN, kérlek! Weekgate Street 37. Egy zöld kerítésű hatalmas épület. Ölel: Daniel, Laura és Deen."

Alex végig hunyorogva, kissé remegő kézzel olvasta unokatestvére által írt levelet. És mosolygott, hiszen nem volt gyakori, hogy Daniel tollat ragadott.
A fiú próbált mosoly erőltetni az arcára, úgy nyúlt zsebébe a pénztárcáért, amiből szép-lassan előhúzta Agatha fényképeit, és párás szemüveggel nézegette őket.
Mennyire őszintének látta rajtuk Agatha mosolyát... Annyira őszintének, mint amilyen akkor volt, amikor a kislány azt hitte, hogy minden jó lesz, hogy Alex magával viszi Dorainhez, hogy megoldódik a sok probléma, mert úgy érezte, hogy Alex szereti. De a fiú más szándékból simogatta a lány haját. Megölte. Megölte, és már sem a megbánás, sem az egyetértés nem hozza vissza, és semmi nem fogja visszapörgetni az elmúlt időt. Azt a rohadt múltat az Isten sem támasztja már fel, mert Ő akarta azt, hogy így legyen... De miért? A Biblia írásai, azok a hülye Világvégés jóslatok, a ,,holtak feltámadásáról" szóló filmek, a poénok, hogy 'Mi lenne, ha...', és minden cseszett utalás erre, most beigazolódott, és lassacskán elpusztítani látszott az egész rohadt világot. Mondjuk, a világ ez előtt sem volt egy Mennyország. Maximum bukott angyalokkal. Ezek meg maguk, az Ördög Teremtményei... De akkor... akkor miért hiszi ezt az egészet Alex Isten tervének?! Bonyolult minden. Megfájdult Alex feje, annyira kavarogtak benne a zavart okozó, összekuszálódó szálak, kérdések, és minden.
Ezek jártak Alex fejében, mire szépen-lassan elaludt. Lehunyta szemeit, még egy pár másodpercig elméjében önmagával beszélgetett, felidézte régi emlékeit, Dorainre, Danielre, Agathara gondolt, aztán már csak arra emlékezett, hogy a csillagok világítanak befelé a teherautó terébe, és ő lövésekre ébredezik.  Sok lövésre, majd vegyesen férfi-női hangokra. Ijedten ült fel, és hirtelen. Tudta, hogy ezek nem Zombik. Így hát a látszat kedvéért bekészítette a pisztolyt, hogy legalább fegyveresnek tűnjön, bár tudta, hogyha tényleg használni kell, nem sokra megy vele.
A Zombik sorban, egymás után, tűntek el az ablak mellől, ahogy dördültek a lövések, majd egyszer csak kinyílt a sofőr ülés melletti ajtó, és egy magas, vékony, fekete férfi szegezett fegyvert Alexre:
-Csoda, hogy le nem lőttelek, öcsi! Még jó, hogy lehajoltál a kamu-fegyveredért! - a férfi nagyon lassan beszélt, Alex elsőnek azt hitte, hogy valami drog hatása alatt van az ismeretlen, de aztán kezdett hozzászokni a beszédstílushoz. - Szállj ki, aztán felteszek pár kérdést, tesó!
Alex lassan kiszállt, elrakta üres fegyverét, és meglepődötten nézett körbe, miközben kezeit a magasba emelte.
A fekete férfi nem volt ám egyedül. Látott többek között egy fiút, aki valószínűleg az idegen testvére lehetett, legalábbis nagyon hasonlítottak, látott két kisfiút, akik alacsonyak voltak, látott egy nagyon, még sötétben is világos szőke hajú lányt, néhány fiatalabb, és idősebb embert, illetve... legnagyobb meglepetésére: kettő olyan embert, akikkel egy iskolába járt és nagyon jó kapcsolatot ápoltak, még az utóbbi időben is beszélgettek néha-néha. Thomas és Elena. Testvérek.
Mosolyra húzódott Elena és Thomas szája is, épp úgy, mint Alexé, mikor egymásra pillantottak, és egy szó nélkül Alex odarohant a két barátjához.
-Csá! Te Jó Ég... annyi mindent kell mesélnem - kezdte Thomas.
-Hogy kerültetek ide? - vágott barátja szavába Alex. - Ugye, tudjátok, hogy konkrétan az életemet mentettétek meg? Itt maradhattam volna addig is, amíg ezek a nagy semmitől ki nem pusztulnak, de... valószínűtlennek tűnik, vagyis tűnt, amíg ti nem jöttetek és le nem lőttétek az összeset és...
-Elég! Állj! - szólt közbe a magas, fekete csávó. Valószínűleg ő lehetett a vezér. - Majd később ráértek örülni egymásnak, most viszont meg kell kérdeznem tőled, hogy mi a neved?
-Alex - vágta rá mosolyogva Elena a választ, Alex helyett.
-Igen - helyeselte azért a fiú is.
-Egyedül vagy? - jött az újabb kérdés.
Alex egy pár másodpercig némán habozott, elgondolkodott a válaszán, majd kinyögte:
-Igen, egyedül. Majd elmesélem később, hogy mi történt velem. De most... nektek van táborotok? - Alex a fekete férfihez intézte kérdését leginkább, de Thomast és Elenát nézte.
-Lerohanták - hajtotta le a fejét a fekete idegen. - El kellett jönnünk. Majd elmesélem, mi volt előtte, ha elmeséled, veled mi történt.
-Jó. Az unokatesómmal, és két jó barátommal voltunk egy plázában, de ők... ők mást akarnak, mint én, így eljöttem teljesen egyedül. A barátnőmet keresem. Éppen hozzá indultam, mikor itt ragadtam, aztán elbóbiskoltam, és alig vettem észre, hogy ti jöttetek, de kösz. Hálás vagyok.
-Aha... Tehát a barátnődhöz. És az unokatestvéredéket hol hagytad?
-Egy plázában. Viszont onnan elmennek, vagyis, bizonyára már el is tűntek onnan, a Wee... egy másik házba.
-Milyen házba? - változott furcsára a fekete férfi hangneme.
Alex nem tudta, hogy elmondja-e vagy sem. ,,Ne bízz olyanban, akit nem ismersz, ne higgy idegeneknek, ha esetleg találkoznál valakivel." Jutott eszébe Daniel levele, és kérése abban a bizonyos levélben. De hiszen ott volt Thomas és Elena is! Kettő olyan ember, akikben teljes mértékben megbízik, akiket legjobb barátainak mondhat, akikkel most újra találkozott. Hozzájuk fordult oda.
-Honnan ismeritek őt?
Thomas Elenára nézett, majd Alexre, aztán így szólt:
-Ma reggel talált ránk, vagyis mi találtunk rájuk. De, biztosra állítom, hogy megbízható. Ha bármi hátsó szándéka lett volna, nem fogad be minket Elenával, és nem menti meg az életedet - Thomasnak igaza volt. Alex hosszú óráknak tűnő másodpercekig gondolkozott, majd a teherautó másik oldala felé vette az irányt sebes léptekkel.
Mindenki őt nézte, ahogyan megközelíti az egyenruhás holttestet, és a teherautó jobb oldali, anyósülés felőli ajtajához megy, és észrevétlenül, a megfelelő másodpercben, felvette és zsebre vágta a kulcscsomót, mely egy utcalámpa fényében csillogott ezüstösen. Aztán, mintha fő célja ez lett volna, bemászott a teherautóba, és a táskájába visszapakolta a ruhákat, az ételt és az italt, majd kiugrott és visszasétált az őt bámuló emberek közé, szorosan Thomas és Elena mellé.
-Ez az autó a tiéd? - kérdezte a fekete férfi feltételezett testvére.
-Nem - rázta jobbra majd balra a fejét Alex, majd hozzátette: - És a kulcsát sem találtam meg. Szerencsémre nyitva volt, mert itt teljesen körbevettek. No, de te még nem válaszoltál. - fordult a fekete férfihoz. - Mi volt veletek ezelőtt?
-Az én házam biztonságosnak tűnt, magas kerítés, vastag falak, kutya, meg minden. Ez előtt is biztonságosan éldegéltünk, kedvesek voltak a szomszédok, jól ment minden. De a katonaság elbaszta. Megjelentek 4-en, vagy 5-en, hogy azonnal velük kell mennünk. De mi nem! Nem, a világért nem adnánk a szabadságunkat. Kénytelenek voltunk fegyvert ragadni a tesómmal, és a... - tartott némi szünetet, és lehajtotta fejét. - A barátnőmmel. A katonákat sikeresen 'khm', kiűztük a házunkból, de akkor még nem tudtuk, mi ez az egész. A barátnőm megfertőződött. Egymás után láttam átalakulni emberevő szörnyeteggé az ismerőseimet, barátaimat, aztán... elegem lett, lövöldözni kezdtem. De nem én basztam el. A katonaság! A katonaság, azok az Isten verte védőruhás, fegyveres faszok. Rohadás egye őket! - idegből beleütött ököllel egy atom-nagyot a teherautó ajtajába, és pár másodperc múlva még hozzátette: - A többiek vagy segítettek kiszabadulni a körbekerített házból, vagy út közben találtunk rájuk. A barátaidra is.
Alex számára furcsának tűnt a fekete férfi. Nem azt gondolta róla, hgoy veszélyes, vagy hátsó szándékkal fordul bárki felé is, csak furcsa volt. De nem tudta volna, az Istenért sem mondta volna meg, hogy miért.
-Megkérdezhetem én is a neved? - tette fel a kérdést.
A fekete felnézett, és miközben nagyokat pislogott értetlenül, kibökte lassan, és jól érthetően:
-Frederic. Fred. Hívj Frednek.

Alex fejében lassan csillapodni látszottak a felkavaró, megindító, idegesítő és zavaró, illetve fejfájdító gondolatok, s bár tudta, hogy az elsődleges célja Dorain, de valami furcsa, megfogalmazhatatlan okból kifolyólag lassacskán átvette helyét egyetlen olyan kérdés, ami már mindenki más fejében körvonalazódni kezdett: HOGYAN TOVÁBB?