Frederic mozgolódott. Alig tudta, hogy merre van, és időbe telt, míg észreveszi a kis fényforrást, amely egy lyukon keresztül szűrődött be a helyiségbe, ahol tartózkodott. Ilyenkor hálát adott a Holdnak, pedig alapvetően nem szerette az éjszakát.
Előre nyújtózott testével. Kezeivel képtelen volt, hiszen azokat vastagon, és szorosan hátrakötözték.
Megpróbált minél közelebb kerülni a kijárathoz, de még eléggé kábának tűnt ahhoz, hogy normális szemszögből lássa és érzékelje a külvilágot, így hosszú és mély levegőt vett, hogy tisztuljon sajgó feje.
Úgy látszik, használt a belégzés-kilégzés módszer, hiszen a lassú szédülésből egyenes világ lett, a hányinger semmivé vált, a tarkótól homlokig és halántékig tartó fájdalom megszűnt.
Fred már képes volt normálisan gondolkodni - de ahogy az épeszű gondolkodás visszatért, visszatért az elviselhetetlen harag is, amely olyan erősen fakadt belülről, hogy izzadt tenyereiben is érezte, ökölbe szorított, hátra kötözött kézzel bámult a kijárat felé.
- Csak jussak ki innen... - ezt ismételgette magában, amíg ujjait erősen megfeszítve a szoros kötelek között megpróbálta szétszedni a szoros csomót.
,,Még egy kicsit, gyerünk, Fred, ne add fel, nem szabad, nem hagyhatod abba!" - ÉS SIKERÜLT.
Frederic végre újra szabadnak érezte magát. Átmozgatta zsibbadt végtagjait, majd kissé nehezen, de feltápászkodott. Odalépett az őt bezárva tartó műanyag mobilajtóhoz, és a kis résen át kitekintett. Nem szeretett volna semmilyen feltűnést kelteni, ezért is inkább a szemmel való vizsgálódást választotta, ahelyett hogy a nagy tömegbe Ramboként kirohanjon, és megvalósítsa bosszúját, melyet haragos tekintete mögött egész agya forralt. Csak egy jó terv - ennyi, amire Frednek szüksége van.
- Fegyver kell - mondta csak saját magának a srác, és alaposabban átvizsgálta a messziről látható brigádot, s Isteni szerencsének érezte, hogy Mr. Mordrake pont a kabin felé tartott, ki tudja, miért, de kezében még mindig ott volt az elmaradhatatlan távcsöves puskája.
Fred sziszegni kezdett, mikor az öregember elég közel ért hozzá, és hallótávolságon belülről súgta neki a következőket:
- Figyeljen ide! Nagyon kevés időm van, segítenie kell. - Az öreg szemébe némi félelem költözött, bár talán ő maga sem tudott volna válaszolni arra, hogy miért. De nem is tudott volna, hiszen Fred kinyúlt a résnyire nyitott mobil-kabin ajtón, és addig rántotta beljebb az öreget, hogy erőteljesen meg tudja fejelni.
Hatásosnak bizonyult támadása, egyrészt, az idős férfi egyetlen fejmozdulattól elájult, másrészt senki nem vette őket észre, így Frednek volt ideje becibálni a testet a kicsi, sötét helyiségbe, persze, csak miután annak fegyverét magához vette.
Úgy volt vele, hogy 'egy kipipálva, még maradt... rengeteg', de mély levegőt vett, és nem teljesen, de kilökte az ajtót, hogy kimehessen. A helyiség mögé lopakodott, és a falnak támaszkodva elmélkedett egy darabig, majd mikor megunta, leellenőrizte a puskát, és megállapította, hogy tökéletes, tele van lőszerrel, s lövésre készen áll.
Itt az idő. A bosszú ideje.
Holloway Street - jelezte egy ütött-kopott, rozsdás utcatábla a két gyereknek, hogy megérkeztek.
Az utcán végighúzódott egy óriási gyárterület, pontosabban, régebben, nagyon-nagyon régen az volt, de mára már csak egy ismeretlen, poros, omladozó épület. Egyetlen előnye viszont volt, az mellett, hogy valószínűleg teljesen üres:
olyan kerítés vette körbe nagy területen, amelyet Alexék még könnyedén átugranak vagy átmásznak, de a rothadó, mocskos, és éhes Zombik nem.
- Pedig... Már kezdtem örülni - mondta Alex, miközben átdobta egyszerre az összes táskáját a vastag tégla-kerítés felett, át, a túloldalra.
- Nem úgy volt, hogy járművet keresünk? Vagy járműveket? - vágott közbe Lola, lihegés közben.
- Túl sötét van. Reggel. Reggel majd könnyebb lesz.
- Egyébként minek? - támaszkodott a falnak a kifulladt lány, és gyorsan témát váltott. - Mármint, minek kezdtél örülni?
Alex gondolkodott egy kicsit, de aztán megszólalt:
- Volt hely, és bár nem lett biztonságos, de ott volt. És létezett, létezik, talán össze sem dől, vagy mi... - a fiú folyamatosan a sötétben csillogó, kissé nedves füvet nézte. - Ja, és voltak tárgyi emlékeim Dorainről.
Lola csak bólintott, és némiképp visszaállt szervezete a normális légzéshez, de még mindig fáradt volt: hiszen alig, vagy semennyit nem aludt, nem evett mostanában, és alighogy túlélte az életveszélyt az utóbbi 1-2 órában. De a pihenés ezúttal sem tarthatott sokáig, hiszen a sarokban feltűnt a Loláékat követő Zombi-horda.
Alex nyelt egy nagyot, majd az utolsó csomagot is átjuttatta a kerítés túloldalára, aztán összekulcsolta mind a tíz ujját, hogy Lola abba belelépve könnyebben átjuthasson. A gyárterület kapuja ugyanis mindig is zárva volt, azóta, hogy bezárták tíz, vagy tizenöt évvel ezelőtt.
A lány egy ideig a fiút bámulta, aztán nagy nehezen, és segítséggel átküszködte magát a túloldalra, és tompán puffanva landolt.
- Adódott egy kis probléma - szűrődött át Alex hangja a vastag kerítésen.
Míg a lány megkérdezte, hogy 'Na, és mi az?', addig leesett neki: Alex hogyan fog átjutni a kerítésen?
A fiú elkáromkodta magát, aztán villámpánikba kezdett, hiszen a Zombik magukhoz képest elég gyorsan közeledtek, és legalább egy tucatnyian voltak. Sőt, meglehet, hogy többen, mint húsz, Alexnél pedig nemigen tartózkodott fegyver.
- Lola... - azt akarta mondani, hogy dobjon vissza egy pisztolyt, vagy valamit, de már nem fért az időbe: egy Zombi Alexre vetette magát, és a fiú éppen hogy csak le tudta dobni magáról, és erőteljesen fejbe rúgni. Ez viszont nem bizonyult elegendőnek a kiiktatásához, ugyanúgy hörgött tovább, és küszködött a talpra állással, csak most már a társai is megérkeztek, és Alex útját elzárták balra, így csak jobbra tudott teljes erejéből rohanni, egészen addig, míg a kapuig nem érkezett.
Csekély lépéselőnyre szert tett bár, de ez nem sokáig tarthatott ki, hiszen a rengeteg Zombi ugyanolyan sebességgel követte a fiút, ezért Alexnek döntenie kellett a továbbiakról. Mégpedig nagyon gyorsan...
Thomason kívül mindenki nyugovóra tért: Daniel, Laura, és még Christina is elaludt. Utóbbi egy szobába került Tommal, egyikük ágya az egyik sarokban, másikuké a másikban állt, tisztán bevetve.
Tom azon töprengett, vajon kinek milyen nagy súlyt jelenthet a Deen nevezetű lány elvesztése, és hogy vajon hogyan halhatott meg. De válasz helyett csak némaságot hallott, egészen addig, míg Christina mocorogni nem kezdett az ágyában, és egy puha párna alig hallható, de mégis dobhártyába markoló hanggal a földre esett.
A fiú reflexből odakapta a fejét, és Christina álmos szemeivel ütközött össze tekintete. A lány éppen felült, és az éjjeliszekrénye felé nyúlt egy pohár vízért. Szép lassan kortyolta a folyadékot, Thomas pedig közben folyamatosan bámulta.
- Te sem tudsz aludni? - kérdezte úgy Thomas, mintha a hosszú és csöndes gondolkozás közben nem pillantott volna rengetegszer a lányra.
- Nem tudom... - Christina hangja kedvesen, és fáradtan, illetve Thomas számára gyönyörűen csengett a néha-néha feltörő tücsökciripelés mellett. - Gyakran felkelek az éjszaka közepén. Pedig nem is álmodok rosszat, és semmi, csak... Vagyis... most is elég szépet álmodtam.
- Szabad tudnom, hogy mit, vagy... titok?
Christina halkan felnevetett.
- Persze, hogy szabad tudnod. Képzeld el, hogy álmomban Veled voltam, és még mielőtt ideértünk volna, találkoztunk egy fickóval, aki ismerte a gyógyulás útját. Éppen úton volt egy lakható épület felé, olyan helyet keresett, ahol megpihenhet. Aztán jöttünk ide, megérkeztünk, és a fickó egyből az ellenszeren kezdett dolgozni, megmenekültünk, minden gyönyörű volt, és...
- És...? - kíváncsiskodott Tom. Érzett valamit, valami nagyon-nagyon furcsát a leányzó hangjában, valami érdekeset, mintha félne valamitől. Pontosabban, valaminek az elmondásától, bevallásától, hiszen az nem ritka, hogy ilyen körülmények között alapból fél az ember, szinte mindentől. Még magától, az embertől is.
- Tudod... Tudom, Thomas, kedvellek. Nagyon jó fej vagy, és örülök, hogy már lassan 2 napja ismerlek rendesen.
Thomas azt akarta mondani, hogy 'de hiszen kettő nap nem is elég megismerni RENDESEN valakit', hiszen a lány kihangsúlyozta a rendesen szót, de mintha Christina kitalálta volna a srác gondolatait, kedvesen rávágta:
- Mert igen is, ebben a világban egyetlen nap is elég egy ember rendes kiismeréséhez. Tudod, minden más. Tudod, igen, te is tudod! Egyetlen pillanat is elég lenne, hogy érzelmek, és első benyomások véleményt alakítsanak, majd pedig ismeretet.
Ezután csönd ült a szobára.
---
Sőt, cseszett nagy csönd ült az egész rohadt Világon is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése