Prológus - Minden megváltozik... minden megváltozna...

Alex hirtelen felriadt rémálmából. Riadtan felült, és barátnőjére nézett, aki mellette feküdt, békésen. De nem aludt. A lány sem.
 - Megint álmodtál? - kérdezte fáradtan.
 - Rosszabb, mint valaha... - felelte Alex és hátulról átölelte Doraint. - Bocsáss meg, ha felébresztettelek!
 - Szeretlek, tudod jól...
 - De haragszol... mert én szenvedek a rólad és rólunk szóló álmoktól, te pedig tőlem szenvedsz...
 - Nem. Nekem öröm, ha segítek.
 - Ha tudtomra akarod juttatni, hogy haragszol rám, akkor nem fog menni. Még nehezebbé teszi...Csak elfajul. Álmomban nem azt beszéljük meg, amit kéne. Ott minden rossz... Rosszabb...
 - Hát...
 - Nem... Dorain. Élőben kéne beszélnünk!
 - Alex... lehet, hogy egy pszichológussal kéne beszélned!
 - Nem vagyok bolond, jó?! - Alex felült. - Egyszerűen csak... túl sokat agyalok rajtunk.
 - Csak nyugodtan! Nyugodtan agyalj, és mondd is el nekem!
 - De mikor? Hol? És hogyan?
 - Alex... - Dorain is felült. - Szeretlek! Bármikor!
 - Én is, dee.. De... ez a 'bármikor' mindig elmúlik.
 - Nem kell elmúlnia. Sajnálom, ha nem állok a helyzet magaslatán, amikor szükséged van rám. De beszélni fogunk. Megígérem!
 - Mikor?
 - Most... most is itt a lehetőség!
 - Neem... Neked holnap fellépésed van. Pihenned kell! A műsor után. Itt találkozunk. Együtt hazajövünk.
 - A műsor után még bent kell egy kicsit maradnom.
 - Akkor, megvárlak itt. Csinálok kaját, és beszélünk. Most pedig aludj!
 - Jó éjt! Szeretlek!
 - Én is téged, nagyon, Dorain!
 - Alex...
 - Dorain...
 - Igen?
 - Te vagy a legjobb gitáros a világon!
 - Jó éjt! - nevetett Dorain, és lefeküdtek. Egymás karjaiban jött álom a szemükre.

* * * * *

Daniel Conran felváltva nézte a telefonját, és a hangosan ketyegő faliórát: húsz óra negyvenkilenc perc. Telefonáljon vagy sem? Kinga azt mondta neki, hogy telefonon megbeszélik, hogy mi van köztük. De tényleg... mi is van köztük pontosan? Futott át Daniel agyán még ezer-ezer gondolat, miközben hívta Kingát. Kicsöngött.
 - Hallo? - szól bele egy lány.
 - Itt Daniel.
 - Szia! - a lány hangján érezhető volt, hogy mosolyog.
 - Nem szeretném az időt húzni! Szóval...
 - Ne!
 - De miért? Mit ne?
 - Nem... nem volt időm.
 - Ne az időre fogd! - emelte fel Daniel a hangját. - Ez a kérdés az agyadon, rajtad múlik. Döntsd már el! Nem akarok már várni, eleget tettem ezt ezelőtt. Nem akarom húzni az időt, nem akarok játszani senkivel. De te játszol. Kinga! Tetszel! Egyszer elhiszem, hogy én is neked, egyszer meg azt, hogy leráznál, és utálsz! Szóval mondd el! Mondj el mindent, ami gondolsz! Kérlek, Kinga! Mondd már el...
 - Nem, Daniel, nyugi! - már Kinga is ordított, hogy Daniel csöndben maradjon. Nem sikerült elérnie ezt. A fiú tovább kiabált a telefonba.
 - Nem fogom feladni! Tudom, hogy ott van a nyelveden! Mondd már ki!
 - Bocsáss meg, de nem... És ezt nem a gondolkodásra értettem! - erre a mondatra elszorult Daniel torka. - Jó éjt, Dan! - ezzel Kinga megszüntette a vonalat.
Daniel szaporán vette a levegőt, és földhöz vágta a telefonját, miközben ordítozott:
 - BASSZA MEG! BASSZA MEG! MIÉÉÉRT?
És megpróbálta eltitkolni még önmagától is, de.... kigördült néhány könnycsepp is.

* * * * *

Deen beleélte magát a labda pattogásának visszhangjába a hatalmas tornacsarnokban.
 - Keményebb passzokat! - utasította a többieket.
 - Deen, két óra edzés után nem lennél egy kicsit... fáradt? - kérdezte egy magas, fehér bőrű lány.
 - Nekem fontos a győzelem!
 - Nekem is, de ha... túl hajszoljuk magunkat akkor...
 - Csönd! Ha nem rezeg bele minden porcikád a küzdelembe, akkor ne várd, hogy majd az örömmámorba beleremeg!
 - Deen, neked az agyadra ment a kosárlabda...
 - A Red Lake nem csak egy Red Lake. A szezon legfontosabb ellenfele. Ezen a mérkőzésen múlik majd minden. Három nap... roppant kevés idő, ugye tudjátok? Felőlem felrobbanthatják a stadiont, de én hajtani fogok, amíg bele nem döglök. Egyedül így lehet valami eredménye a hosszú küzdelemnek. Teljes szív, teljes lélek!
 - Tényleg az agyadra ment... - szólt közbe egy harmadik, jóval alacsonyabb lány, majd Deenhez passzolta a labdát. Deen elmormolta magában, hogy ,,Ez nem egy sima meccs lesz...", és folytatta a kőkemény edzést. Sötét bőrén csillogott a verejték a tornacsarnok lámpájának erős fényében.
,,Meg kell nyernünk! Minden ezen múlik!"

* * * * *

MÁSNAP, A VÁROSI ÜNNEP, DÉLUTÁN 17:30
 - Most pedig jöjjön a színpadra iskolánk, és városunk kiváló lány-zenekara, Lola Edwards, az énekes, a gitáros, Dorain Gaele, és a dobos: Hannah McCarwey! - csendült fel a műsorvezető, alacsony asszony hangja a hangfalakból a mikrofonon át. A zenekar pedig játszani kezdett. Először egy lassú zenét.
A közönség soraiban ott ült Alex, Daniel, Laura, Deen és Marc is. Az első három élvezte a zenét, Alex leginkább Dorain miatt, de Deen hangosan üvöltött a tőle fél méterre ülő Marc fülébe:
 - Marc... Marc, hallod?! Széthasad a fejem!
 - Biztos csak a zene miatt.. elég hangos!
 - Nem. A zene előtt is fájt. Sőt, mi az, hogy fájt...
 - Nem kéne egy kis friss levegőt szívnod? - mosolygott ártatlanul Marc.
 - Friss levegőn vagyunk, baszod!! - bökte ki Deen, és nevetett egy kicsit.
 - Jaa, tényleg...
 - Csak... valami mintha lenne a levegőben. Valami félelmetes. Valami rossz.
 - Horoszkópot olvastál, Deen? - kezdte aggódóan Marc, de a zene vége után következő taps elcsitította, közben Deen azt mondhatta neki:
 - Na jó, hagyjál! - és mosolygott.

Fél óra múlva, mikor már eléggé erősen sötétedett, a táj ki volt kissé fakulva, hatalmas tapsvihar közben meghajolt a zenekar, megköszönték a figyelmet. A többiek elindultak a buszmegálló felé.
 - Dorain... olyan... nagyon szép volt! - mondta Alex, és majdnem megbotlott egy kőben.
A többiek nem szóltak. Egész úton, és még akkor sem, amikor megjött a busz, és felszálltak. Deen utoljára. Mikor feltette hosszú bal lábát, furcsa zaj ütötte meg a fülét. Felnézett, és látta, hogy egy helikopter suhan el nem is olyan távol tőlük. Mögött még egy helikopter... 'Furcsa' - gondolta, és felhelyezte másik fekete lábát is, jegyet vett, és leült a sofőr mögötti ülésre Marc mellé. A többiek hátul foglaltak helyet.

Daniel az ablaküvegen át pásztázta a sötét tájat, ahogy mozognak velük a kivilágított házak, ahogy a fák, a bokrok megpróbálják felvenni a busz sebességét, de nem megy nekik. Ők csak egy helyben állnak, és hajladoznak a kora esti szellőben, ahogy boltokat hagynak el, ahogy...
De egyszer csak megálltak. Hirtelen fékezéssel. Mindenki felkapta a fejét, de Daniel csak higgadtan összevonta szemöldökét, és erősebben kezdte el figyelni az ablak mögötti világot. Csak arra gondolt, hogy biztosan valami technikai probléma lépett fel, de volt valami ijesztő, valami feszültséget keltő a buszon. És úgy körülbelül mindenhol...
 - Bassza meg! - ordított fel és reflexből hátraugrott, majdnem az unokatesója, Alex ölébe. Alex az ablak felé nézett. Egy embert látott, akinek ömlött orrából a vér, és hatalmas, mély sebek voltak az arcán. Alexnek hirtelen minden leesett. Deen felé nézett, aki a sofőrt nyugtatta, és ezt ordibálta:
 -Nyugi! Mindenki nyugodjon le! Nyugodjanak már le! Maga nehogy kinyissa az ajtót! Azt hiszem... tudom, mi ez.
 - Én is tudom! - rohant oda Alex.
 - Hogy-hogy ilyen hirtelen?
 - Majd megbeszéljük! Gyere! Kimegyünk a vészkijáraton!
A tömeg egyre vadabbul őrjöngött, fel-alá járkáltak a tömött buszon, a sofőr pedig az ajtó nyitó gomb felé nyúlt, hogy megoldja a helyzetet, de Deen odébb lökte a szakállas férfi kezét.
 -.Mondtam, hogy ne tegye! Alex! - fordult barátjához. - Menjetek, mindjárt megyek utánatok! MINDENKI NYUGODJON MEG, MINDEN RENDBEN LESZ! - az utolsó mondatot már újra a tömegnek mondta.
Alex megindult a hátsó sorhoz, ahol Laura furán, remegve bámulta a szédítő emberek sokaságát. Miután átverekedte magát, Alex megrángatta Daniel pulcsijának ujját és felfelé mutatott.
 - Ott a vészkijárat! - valami megcsapta az ablakot, amitől Laura leesett a székről. - Felmegyünk! Laura, gyere! - mondta Alex, és közben kinyitotta a vészkijárat fenti ajtaját. Daniel kapaszkodott fel először, majd lenyújtotta kezét Lauranak. Alex még hátranézett Deenre, aki próbálta lenyugtatni a helyéről felálló sofőrt, és ő is a busz tetejére küzdötte magát.
 - Ez... - suttogta Laura. - Mi ez?
 - Én... szerintem tudom, hogy mi ez - nézett szét Alex, és széttárva kezeit körbemutatott a rengeteg véres alakon, aki alattuk kaparászták a buszt, és valamelyik észrevette, hogy fent van három ember, így felfelé nyúlt, megpróbálta elérni a három srác lábát.
 - Apo... - kezdte Daniel, de Alex közbevágott.
 - Nem! Nem tudom... én is erre gondoltam, de Te Jó Isten! Hogy-hogy? Miért? Hogyan? Laura, nyugi, azok a helikopterek... igen, azok biztosan a segítségünkre fognak sietni. Talán máshol már előbb észrevették, és odamentek, de minden okés lesz. Deen mindjárt feljön ide, és kitaláljuk, mit csináljunk.
 - Miért, mit tudunk csinálni? - kérdezte kissé ellenségesen Daniel.
 - Mondom, hogy MAJD kitaláljuk.
 - Nézzétek! - mutatott Laura a távolból lassan közeledő halvány fénycsóva felé. Gyengén megrezzent a lány lába, majd a fiúké is. Valami hangos berregés jelezte, hogy a busz motorja újra működésbe indult.
 - Bassza meg! - üvöltötte Daniel, és megkapaszkodott a vészkijárat busz belsejébe benyúló karjában. Ezt tette Alex és Laura is. Ekkor megjelent valaki a feljáróban.
 -Marc, basszus, a szívbajt hoztad rám!
Marc is felmászott, és ezt mondta:
 - Lent elszabadult a pokol! Deen jól van, de a sofőr ki akar menni. És ha kinyitja az ajtót, akkor bejön az a sok izé. Ami... a helyzetet ítélve, elég veszélyesnek tűnik. De jól van, az a lényeg. Mármint Deen. A sofőr kevésbé. Deennek nem ment a szavakkal való lenyugtatás, így kénytelen volt fizikai eszközöket alkalmazni. De a tömeg nem bír magával, és beindították a buszt.
Ekkor feldördült egy lövés. Daniel felkapta a fejét, és látta, amit az egyik buszt körbevevő valami a földre hull. A fénycsóva gyenge fénye már a közelben járt, és csak lőtt, és lőtt. Egyre kevesebb lett a véres arcú alak a busz körül, és egyre több a fénycsóva. Mindegyik olyan gyengén világított, de megnyugtatóak voltak.
Eltelt pár másodperc, mikor a busz hangosan elindult. Lent felsikoltott egy nő, de többre nem emlékeztek, hiszen 60-70 megtett méter után nekicsapódtak egy hatalmas falnak. A busz legtöbb üvege betörött, a tetőn erősen kapaszkodó emberek pedig itt is, ott is landoltak. Vér mindenütt. Vér, és félelem.

u.i.: Üdvözlök mindenkit a Prológussal! Nem tudom, miért ide írok, és miért nem a bejegyzés elejére. No, mindegy. Nem lett olyan hosszú, mint amilyennek gondoltam, de megteszi. Adjatok valami életjelet arról, hogy hogy tetszik, feliratkozhattok, írhattok kommentet, blablabla és stb... :D:D
További szép napot.

Üdv: N.J.Axel