1x07 - Csak hajnalig...

Jordannek. Nem jöttél karácsonykor...

Alex nem tudott, egyszerűen képtelen volt elaludni. Kavarogtak a gondolatai, mint valami tornádó, úgy érezte a fejében lévő zúgó űrt. Lola szintén ugyanígy érezte magát az alsó szinten a kanapén forgolódva. A lány hálás volt Alexnek, amiért így fogadta, és hálás volt az együtt érzés miatt, de tudta, hogy az nem támasztja fel édesapját. Hagyta, hogy a gondolatok egy hidat emeljenek agyában, és ezen a hídon átmenjen az álmok világába. Szépen lehunyta a szemeit, és kikapcsolt. A lassú, egyenletes levegővételei megnyugtatták, és lassan elaludt. Megszűnt a holdfényes szoba, a tompa körvonalú bútorok először csak elszürkültek, és még tompábbá váltak, aztán teljes sötétségbe merültek, és Lola lehunyt szemei előtt mások jelentek meg: valami fény, ami vakítóan tűz a lányra, de elmúlik hirtelen. De álmodott még apjáról, Alexről és Dorainről, és önmagáról, hogy minden boldogságos, és nincs ez az egész Zombi-dolog. Hogy nem jött a katonaság, hogy minden a régi... hogy minden szép. Újra szép minden és mindenki gondok nélkül él.
Ha Alex tudta volna Lola gondolatait, biztosan ellenkezett volna, és példának saját életével érvelt volna: a barátnőjén, az unokatestvérén, és három szem barátján kívül semmit nem tartott jónak, kirekesztett depressziósként, magába fordulva élte mindennapjait, és ezt így gondolta helyesnek. Fájt neki, hogy még Dorain előtt mindig csak elutasítást és bántást kapott, hogy nem törődtek vele, hogy rengetegen kihasználták. Sőt, számtalanszor megfordult fejében az öngyilkosság. Aztán a végső ponton, az utolsó levegővétel előtt gondolta meg magát. Bátortalansága, és kíváncsisága a jövőre nézve tartotta életben. Mint később kiderült, megérte. Száz százalékosan megérte, hiszen Dorain szerette, és boldogságban-békességben éltek együtt, sétáltak esténként, mikor valamelyiknek problémája volt, egyből segítettek a másiknak. De a sivárság nem múlt, a monoton napok ugyanúgy megmaradtak, csak maximum nem szürkén sötétítettek, hanem aranyban és rózsaszínben csillogtak Dorain miatt. Aztán beütött a vész. Alex a filmek, játékok után mindig is azt gondolta, még akkor is, mikor már hónapok óta járt Dorainnel, hogy a világra cseszettül ráférne egy Apokalipszis. Hogy a... pusztulás talán megváltás lehet azoknak, akik régebben a szürkeséget, aztán a monotonságot okozták neki.
,,Minden más lett... Nem, nem rosszabb. Csak más." - gondolta Alex. Régebben minden ilyen gondolatot papírra jegyzetelt, vagy Naplóba, laptopba, és most is már éppen felkapcsolta volna a lámpát, hogy a kedvenc, Fc Barcelonás vonalas füzetébe leírja gondolatait, mikor zörgést hallott. Megállt, lefagyott egy másodpercre. Először azt gondolta, hogy biztosan Lola ébredt fel, és szomjas vagy valami, de a zaj másmire emlékeztette. Gyorsan magához kapta hát a pisztolyát az ágya alól, és lesietett a lépcsőn, egészen a nappaliba, ahol Lola még mindig hátán fekve aludt.
- Hogy a frászba tudsz aludni? - kérdezte inkább saját magától, mint a lánytól, de nem időzött többet a szemmel való vizsgálódással, inkább a zörgés és csörömpölés irányába nézett. Az ablaküveg mögött meglátta a holdfényben, hogy legalább négy Zombi kaparássza a házat. Legalább kettő csoszogott a bejárati ajtónál is, és még ki tudja, hogy mennyi bóklászott a közelben. Alex lövésre készre állította be a pisztolyt, és ébresztette volna fel Lolát, de a lány felriadt magától is, és csak ennyit mondott halkan, hűvösen, de sok-sok félelemmel a hangjában:
 - Basszus!
 - Lola! Ébredj fel, gyorsan! Pár Zombi körbeállta a házat, és... nem tudom, hányan vannak. Fogd azt a puskát a sarokból - mutatott Alex a fegyverre, amit még a rá támadó öregembertől szerzett az utcán, miután Fredéktől eljött. Ezután folytatta hadarva. - Siess! Remélem tudod kezelni.
Lola bólintott, és Alex meglepetésére sikerrel töltötte fel úgy a puskát, hogy azzal lőni lehessen, és hatásosan megvédhesse magát. A fiú érdekesnek tartotta, hogy a lány tartja a nagy méretű, erősebb, durvább fegyvert, így hát inkább ezt mondta:
 - Cseréljünk! - ezzel átnyújtotta a kis pisztolyt, úgy, ahogy kell, és a filmekben látta, majd átvette a puskát. Most valamiért nehezebbnek tűnt, mint amikor idefelé tartott a házba.
Mindketten az ajtóra szegezték a fegyvereket, és feszülten várakoztak, de konkrétan nem tudták, hogy mire. Legalább öt perc eltelt, mire Alex megunta a várakozást. A fiú nem tartozott a türelmes emberek közé...
Felállt, és a hátsó kertet elválasztó üvegajtóhoz lépett. Gyorsan kisandított rajta, és körbenézett. Nem látott mozgolódást a közelben, így hát intett Lolának, hogy kövesse. Halkan kitárta az ajtót, és hátra-hátrapillantva a lányra, megindult az utca felé, megkerülve a házat. Az első Zombiba feléjük jövet botlottak bele, bizonyára meghallotta az ajtócsapódást. Lola reflexből lőtt, így Alex egyenlőre feladat nélkül maradt. Miután a ház sarkán befordultak, vagy hat-hét Zombi tárult a szemük elé. Lola megpróbálta leszedni az elsőt, de ezúttal elvétette a célzást, és csak a Zombi torkát találta el.
 - Jó, bocsi, megpróbálok nem pazarolni! - nézett Alexre bocsánatkérően, aki viszont már javában tüzelt, és amilyen gyorsasággal a nagy puska engedte, azt teljes mértékben kihasználva pusztította a felé közeledő, véres alakokat. Szomszédokat, volt ismerősöket ismert fel bennük, és agyába hasított az elmélete, miszerint jót tett ez a Világnak, s egy pillanatig ellenkezett magával: lehet, hogy jó néhány embert gyűlölt, de voltak olyanok is, akikre semlegesen tekintett, és ezek javarészt ártatlan emberek voltak. Nem csak Alexszel szemben, de a Világgal szemben is. Ők nem érdemelték meg ezt a sorsot.
Alex egy ideig megállt a lövöldözéssel, de mikor meglátta, hogy egy Zombi már nagyon közel ért az éppen fegyvert töltő Lolához, haraggal, és némi fájdalommal a szívében, de lelőtte. Közben folyamatosan próbálta a legsemmitmondóbb arckifejezést magára ölteni. Kevés sikerrel. Hiszen, miután megtisztult az udvar a Zombiktól, Lola megkérdezte suttogva Alextől:
 - Hé! Minden oké?
Alex csak bólintott. Belenézett Lola szemeibe, majd egy gyors, hamis mosolyt préselt arcára, és befelé vette az irányt. Lola tétovázott pár másodpercet, így szednie kellett a lábát, hogy egyszerre érjen be a fiúval a házba. A sarokfordulónál kapta el, és ezt mondta neki:
 - Ha még mindig úgy gondolod... holnap veled tartok. De találnunk kell egy járművet, benzint hozzá, ételt, italt, meg... ilyeneket.
 - Rendben - bólintott Alex, majd hozzátette. - Egy autóra mindenképpen szükségünk lesz. De ha te is tudsz vezetni, haladhatunk egymás mellett, nyugodtan.
A fiú hangja szakadozott volt. Már csak pár lépésnyire volt a bejárattól, mikor hirtelen megállt, és Lolához fordult:
 - Látod, azért is jó ez az egész Világ-változás, hogy baszhatunk a szabályokra - erre tényleg, őszintén, és szívből mosolyogtak mindketten, majd Alex reflexmozdulattal belökte volna az üvegajtót, de egy problémába ütközött: az üvegajtót már valaki belökte.
 - A picsába! - káromkodta el magát a fiú. - Tisztán emlékszem rá, hogy becsukva hagytam. Csessze meg.
Düh lángolt az arcán, és ezt Lola a félhomályban is látta, és habár megint lemaradt egy-két méterrel, azt is tökéletesen látta, hogy Alex berohan a házba. Trappoló hangot vett észre, és a fiú után ment volna, de lövést hallott, ezért megdermedt. Ő is befutott, és Alexet pillantotta meg, hogy éppen puskájával hátráltat egy sebesen felé közeledő Zombit. Lola egy szemrebbenés nélkül lepuffantotta a támadót, megszabadítva Alexet a küzdelemtől, hogy a fiú tüzelhessen egy másik Zombira, amely a lépcsők felől érkezett.
 - Mi ez? Hogy a fenébe lettek ennyien? - ordította Lola.
 - Passz - Alex oldalra simította haját, mikor egy pár másodperc pihenőre akadt ideje, majd ezt mondta. - Fogd minden cuccodat! Rohanunk!
Lola felkapta az összes használható és összekészített dolgot, amit csak bírt a tüzelésre kész pisztoly mellett, ahogyan Alex is, aztán, spórolva a lőszerrel a lehető legkevesebb Zombit lelőve, csak az igazán veszélyt jelentőekre tüzelve kirohantak a hátsó kertbe vezető üvegajtón.
 - Rohanjuk a Holloway Streetig. Ott meg tudunk állni pihenni! - adta ki Alex az utasítást, lóbálva maga mellett a táskáit, nyomában rengeteg éhes, vad és veszélyes Zombival.

...

Thomas vezetés közben oda-oda pillantott Christinára, s észrevette, hogy a lány is figyeli őt.
 - Azt hiszem... még annyira nem ismerem ezt a helyet, de azt tudom, hogy a ház innen nincs már messze. Egy zöld kerítéssel körbevett villát kell keresnünk. Igen, igen, a következő út lesz az! - sóhajtott fel a fiú, miután egy levegővel elmondta az összes mondatot, és egy lazán bevett kanyar után már csak egyenes terület következett, így huzamosabb ideig pásztázhatta a lányt, és annak holdfényben csillogó szemeit. Szépnek találta Christinát, és még, így, ilyen helyzetben, ha most nincs az egész Apokalipszis, elhívta volna randizni. Thomas visszaemlékezett volt barátnőjére, akivel egykor még forró tűzként lángolt köztük valami... Valami olyan, ami mára vagy csak jeges, de előfordulhat, hogy halott...
Tisztán emlékezett Valery szemeire, hajára, és arra a felejthetetlen, kitörölhetetlen egy évre, amíg együtt voltak. De sajnos nem törlődtek azok a másodpercek, percek, órák, melyek a kapcsolat vége, és a fájdalmas, hosszú szakítás után kínozták a fiút: de Thomas mindent megtett annak érdekében, hogy még lehessen legalább ugyanolyan boldog, mint amikor Valeryvel járt, de aztán közbejött az Apokalipszis... Hát, szopás!
 - Ez lenne az? - mutatott az üvegen túlra Christina, hirtelen kizökkentve Thomast a mély elmélkedésből. A fiú reflexből a fékre taposott, amitől kissé előrebuktak mindketten, de a biztonsági öv megtartotta őket az ülésen.
Thomas izgalommal telve parkolt le, és szállt ki a kamionból, majd mikor körbenézett, és látta, hogy a kertben nincs senki, és semmi, semmi feltűnő, csak egy nagy, púposodó földhalom, intett Christinának, hogy jöjjön.
A lány kikászálódott a magas kamionból, és Thomas mellett becsengettek. A környék kihaltnak látszott, és csend uralkodott, egészen addig, míg az ajtóban nem kezdett valaki zörögni, pár másodperc, maximum fél perc múlva pedig megjelent Daniel, félig reménykedő, félig kérdő arckifejezéssel.
 - Daniel... - Thomas egyenlőre csak ennyit mondott kedves hangon, és mikor Daniel kitárta a kaput, és beengedte a két jövevényt, kezet rázott Thomasszal. Christina csak egy biccentéssel üdvözölte, és ő sokkal inkább volt reménykedő, mint a többiek.
 - Gyertek beljebb! - Daniel betessékelte a vendégeket, majd gondosan bezárta az ajtót, ami eltartott néhány percig, elég sok időt vett igénybe. - Thomas... igaz?
 - Igen, az a nevem - válaszolt halkan Thomas, mikor meglátta, hogy egy lány fekszik a kanapén, és mélyen, az igazak álmát alussza. Az a lány Laura volt. - Tehát... az unokatesód, Alex küldött. Találkoztunk vele. Ő jól van, és a barátnőjét, Danát... nem, nem Danát, hanem... Megvan, igen, Dorain! És a barátnőjét, Doraint keresi.
 - Tehát jól van... - nézett le Daniel a padlóra, és pár mádospercre elhallgatott. Az egész szobára csend ült, Christina még a lélegzetvételét is visszatartotta rövid ideig, ameddig Daniel fel nem nézett, és újra meg nem szólalt: - Köszönöm, Thomas!
Ezzel megszorította a fiú izzadt kezét, és hálásan fogta, míg könnyek szöktek a szemébe.
 - Mesélt Neked Alex a többiekről? Lauráról és... Deenről? - kérdezte elcsukló hangon.
 - Igen. Az egyik lányt látom, a kanapén alszik - mutatott Thomas a kanapére, ahol éppen Laura mocorogni kezdett és befelé fordult, szóval Thomas úgy gondolta, hogy még lejjebb veszi a hangerejét. Már folytatta volna a mondandóját, mikor közbevágott Daniel:
 - Ő Laura.
 - És mi van a másik lánnyal...? Deen, azt hiszem, az a ne...
 - Igen. Deen meghalt.
Daniel hűvösen kihangsúlyozott mondata után újabb néma csönd ült a teremre, és lehet, hogy már az egész éjszakai világra is. De most nem a gondolkodós, az elmélkedős csend, hanem a gyászos, ami olyan színű, mint a mostani égbolt csillagok és a Hold nélkül.
És most nem ciripelt egy tücsök sem...
Nem hajtott el egy autó sem...
Nem nevetett egy gyermek sem a szüleire és a testvérére...
Minden halottnak tűnt. ROHADTUL halottnak...

...

 - Fred! Frederic, térj magadhoz! Hahó, Fred! - locsolgatta vízzel, és pofozgatta testvérét Eduard, aki nem sokkal ezelőtt ütötte le egy csővel. Eduard azóta megpróbálta lenyugtatni Elenát, és segíteni Martinon, de a fiú egyenlőre nem tért magához, Elena pedig szüntelenül sírt, vad folyóként kizúduló könnyei pedig csillapíthatatlanok voltak.
Fred lassan észlelte a külvilágot, és az is hamar feltűnt neki, hogy Eduardon kívül nincs senki a környéken. Az első mondat, amit fáradt, lassú, elnyűtt és vontatott hangon ki tudott nyögni, az az volt, hogy 'Hol vagyok?'
 - Az lényegtelen... - felelte testvére, majd hozzátette sajnálatos hangnemben. - De nem túl messze a Global Roadtól, ne aggódj. És nem foglak itt hagyni, de most figyelj rám, kérlek! - Eduard folyamatosan mutogatott mondandója közben. - Kérlek, figyelj! Na, szóval... Most már nem teheted azt, amit régen. Nem viselkedhetsz úgy, ugyanolyan öntelt, önző, és nagyképű módon. MÁSOK is vannak velünk, és TE döntöttél erről! TE döntöttél, csak, és kizárólag TE, nem mondtad, hogy nekem is lehetne beleszólásom, egyszerűen annyit mondtál, hogy akit te akarsz, az velünk jön, akit nem, azt pedig... Megöltél legalább kilenc vagy tíz embert, Tesó! És tudod mit? Te nem öntelt, nagyképű, önző vagy... Hanem egy kegyetlen, hidegvérű gyilkos.
Fred e szavak hallatán simán megütötte volna testvérét, késztetést érzett volna arra is akár, hogy megölje és kibelezze, de túl fáradt és zsibbadt volt hozzá. Zúgott, sajgott a tarkója, és homlokától kezdve egészen halántékáig mindenhol. Nem emlékezett sokra, csak hogy nagyon brutálisan elverte Martint és szétcsapta a fiú arcát, és hogy...
 - Hol a kamion? Hová ment Thomas? - Fred hangja egyre gyengébben szólalt fel a csendből. Eduard csak fejét csóválva nézte testvérét, majd mikor az vállára hajtotta elnyúzott fejét meggyötört tekintettel az arcán, a kisebb fiú elhagyta a kis mobilfülkét, melyben testvérével volt, és otthagyva Fredet Elenához sétált oda.
 Már távolról feltűnt, hogy a lány örül valaminek, Martin teste mellett, de vagy senki nem vette észre, vagy senkit nem érdekelt, hiszen a többiek, mint ha mi sem történt volna és ők jól végezték volna a dolgukat, beszélgettek, és minden olyan dolgot űztek és műveltek, amit még a kamion ittléte közben is csináltak...
 - Elena, minden okés? Jobban vagy? - kezdte Eduard, és meglátta, hogy Martin magához tért és egy vizes zsebkendővel törölgeti az arcát, és a barátnője szép, ,,gyógyító szavait" hallgatja. Újra egymásba nézett a két szem, amitől megint szikra pattant kettejük között.
,,Ennek örül akkor Elena..." - fogta fel az egészet Eduard, akinek már teljesen és rendesen összeállt a kép. Gondolta a fiú, hogy most már egyenlőre nincsen rá szükség, így elmosolyodott, és tovább indult, de meghallotta Elena suttogása után Martin gyenge, halk, de mégis megnyomott hangját:
 - Edu! - a megszólított, éppen távozni készülő fiú hátrafordult, és Martin csillogó szemeibe nézett, melyek hálát sugároztak és tükröztek körülbelül a megmentője felé... Igen, Martin tényleg, szívből és őszintén hálás volt Eduardnak...!
 - Köszönöm! - suttogta Martin, és mire Edu elkezdett volna 'Ugyan már...' - ozni, Elena közbeszólt, felváltva nézve mindkét mosolygó fiút:
 - Ha Te nem vagy... meg is halhatott volna akár... ha Te nem segítesz! Nagyon szépen köszönjük! Köszönöm, igen, én is köszönöm! - mondta Elena, és már a lány is mosolygott. Mindhárman mosolyogtak, egymásra, és szó sem lehetett arról, hogy belül is rendben lettek volna, de legalább nem gondoltak arra, hogy belül rosszul vannak. Hogy belül nem az van, ami most a szájukon ült: a széles, és szerető mosoly...

u.i.: Hát ez nem lett a leghosszabb... Sajnálom.!
Üdv: N.J.Axel... :) 23:01

1x06 - Vörös...

GERGŐNEK. JÓ SZEREP...


Daniel lövést hallott. Szám szerint négyet.
Alig volt ideje benézni az előbb kinyitott, folyosóvégi ajtón, hiszen hirtelen elfordult, és megpróbált fedezékbe vonulni. Azt még nem tudta, hová és merre, így hát nézelődött jobbra-balra, míg nem megpillantotta az ajtót, rajta a nagy K betűvel. Berúgta hát, és miután becsapta maga után, az ablakhoz sietett volna, de a faasztal mellett megállt. Valami furcsa érzés azt súgta neki, hogy ne lépjen az ablakhoz, és ne nézzen ki rajta. Egy pillanatig mintha halk beszédet hallott volna, férfiak beszédjét, így hát néhány másodperc múlva már hevesen hagyta maga után a lépcsőfokokat, lefelé sietett, hogy kimenjen a hátsó kertbe, hiszen onnan jöttek a hangok. Végig kezében tartotta a kardot, amit nem régiben talált, és erősen szorította, markolta. A külső füves területre vezető kijárati ajtó előtt állva mély levegőt vett, hogy felkészüljön mindenre. De erre szinte senki nem tudott volna felkészülni...
Amint kilépett, Danieltől 7-8 méterre egy testet, és attól 2-3 méterre még egyet fedezett fel. Közelebb rohant, és beazonosította őket: az egyik Laura volt, egy gyengén vérző sebbel a tarkóján, de lélegzett. A másik... a másik test Deenhez tartozott, de a testhez már nem tartozott lélek: a lány halott volt, és ezt a lőtt sebek bizonyították legjobban a homlokán. Daniel észrevett még kicsit arrébb egy pisztolyt a fűben heverni. Egy jellegzetes markolatú kis fegyvert, melyen szürke ezüstcsíkok futottak át, és nehéz volt.
Daniel remegő kezekkel-lábakkal lépett vissza Deenhez, és újra és újra megvizsgálta, hogy lélegzik-e, milyen a pulzusa, próbálta felébreszteni, de semmi eredmény. Daniel könnyes szemekkel nézte a lány mozdulatlan, sápadt testét, majd megfordította a testet. Felnézett az égre, sírásban kitörve tenyerét erősen homlokához tapasztotta. Ki tudja, mennyi idő telt el, míg Laura megmozdult. Daniel gyengén összerezzent a hangra, és hirtelen felemelte a pisztolyt, és az ébredező Laurára szegezte, de észrevette, hogy nem átalakult, csak magához tért.
- Mi.. mi történt? - dadogta a lány, de nem várt Daniel válaszára, egyből hozzátette. - Az utol... utolsó emlékem az, hogy egy...egy erős ütést éreztem a fejemen, aztán minden sötét lett, és semmi más... Egyik pillanatban még Deennel beszélge... - de miután kimondta a lány nevét, elhallgatott. Ránézett a földön fekvő testre, majd Danielre, és mondogatni kezdte:
- Nem... ugye nem? Nem, nem lehet... NEM! - és Laura sírt. Titkon remélte, hogy barátnője is csak elájult, de aztán megpillantotta a sebeket. Nem hitték el, ami történt. Laura szipogva azt mondta:
- Nem emlékszem, nem láttam, mi történt. Elájultam... Valaki... valaki megölte?
Daniel nem válaszolt. Csak némán hagyta, hogy a könnyei újra és újra elöntsék szemét, majd végigfolyjanak arcán, mely szüntelenül a fekvő holttestre szegezte a szemeket.
Deen halott. És többé már soha semmi nem hozza vissza...
Nemsokára Daniel felpattant, és egy ásót, vagy egy ahhoz hasonló eszközt keresett a csendes, szomorú hátsókertben. Ásni kezdett, egészen addig, míg embernagyságú gödröt nem hozott létre. Felnézett az égre, és azt tette, amit unokatestvérétől látott még régebben: keresztet vetett. Aztán Laura segítségével lassan elhelyezték Deen testét a gödörben, és Daniel elkezdte betemetni. Közben végig könnyeit hullatta a kemény, száraz földre. A kész ,,sírt" lesimította az ásóval, majd hamarosan szedelőzködtek, és tovább indultak útjukra. Fájdalmasan, félve, és szomorúan. De az élet megy tovább...

Eltelt két, három óra, amíg Daniel és Laura szótlanul mentek a hosszú utakon, fák, erdők mellett kanyargó betonfolyosókon,  sűrű, de kihalt házakkal teli területeken, de egyetlen szót sem szóltak. Daniel arra gondolt, hogyha megtudja, ki tette ezt az egész szörnyűséget, és megtalálja, ki fogja belezni, és elvágja a torkát. Mérhetetlen haragot érzett fájdalma és bánata mellett. Deen volt az egyik legjobb lány-barátja. Deen hatalmas álmodozó személyiség volt. Egyik legnagyobb céljának a női kosárlabdában elérendő sikereit tartotta. Lelkiismeretesen edzett, készült a meccsekre, és hajtott, szívvel-lélekkel érezte a sportot. De ugyanígy tekintett barátaira is: Danielre, Alexre, Laurára, és Marcra... Danielnek eszébe jutott, hogy Alex még nem is tud a halálhírről... Talán unokatestvére kikészülne, ha megtudná, hogy még valakit elveszített, de ezúttal nem egy beteg kislányt, akit nem is ismert, hanem egy barátot, egy régi barátot, akire lassan már testvérként tekintett. De vége. Deen meghalt, minden szertefoszlott, a kosármérkőzés, hogy Deenből profi sportoló lesz, hogy szép életet élhet le barátságban, esetleg majd szerelemben, de vége...

Lauráék villája a Weekgate Roadon alacsony fákkal és bokrokkal volt körbevéve a magas kerítés mögött, és habár nem sokan éltek ott, de még így is észrevehetően feszült kihaltság uralkodott ott: az erkélyen nem állt senki, nem nézelődtek, nem csodálták a szép kilátást, senki nem sétált a virágok között a kertben, senki nem hintázott a játszótérként kialakított területen, csak némán állt a hatalmas ház. Laura azért titkon bízott benne, hogy a családja ott várja, tárt karokkal, boldogan, és egészségesen, de... a reális esélyek szürke felhői bőszen elhessegették ezt a szép ábrándot a lány fejéből, és semleges tekintettel nézett maga elé, miközben a kaput lazán betolva a bejárati ajtó előtt álló lábtörlőt emelte fel. Az alatt ott pihent a kulcs, 1930-as kulcstartóval, és hidegen. Laura óvatosan a zárba illesztette, elfordította azt, majd kinyitotta a barna bejárati ajtót, amin egy kicsike üvegrész engedett bepillantást a sötét előtérbe. Mikor a lány átlépte volna a küszöböt, Daniel megelőzte, a raktárépület hátsó kertjéből elhozott pisztollyal a kezében.
- Körbenézek... - suttogta Daniel, és egy pillanatra sem nézett Laurára, úgy ment be a házba.
Az időjárás kellemes volt, Laura a szép fehér felhőket nézte, míg Daniel odabent bóklászott, és az első emelet több, mint felét átfésülte, mikor halk motoszkálás zaja ütötte meg a fülét. A hang irányába kapta fejét, és egy Zombit látott. Egy magas alakot, akinek véres szemei szűken álltak, de közel egymáshoz, és szemüveg pihent hanyagul orrán. Őszes haja most kócosan hajladozott fején, ahogy Daniel felé haladt. Daniel úgy gondolta, hogy a néhai ember Laura egyik nagyszülője. Nagypapája, valószínűleg. Daniel el akarta kerülni, hogy szóljon a lánynak, de sehogy nem tudta: nem hagyhatja, hogy rátámadjon, de ha lelövi, azt Laura meghallja, és Deen halála után még jobban kiborulhat, ha meglátja egy rokonát átalakulva. De muszáj volt megtennie: bemérte a Zombi fejét, és meghúzta a ravaszt. Kevés vér, és nagy hang kíséretében a földre hullott a támadó.
Laura meghallotta a lövést, és már fordult volna befelé a küszöbön, de hörgést hallott a háta mögül. Megfagyott benne a vér. A nagymamáját látta, amint felé csoszog, és véres szája üresen, furcsa hangokat kiadva mozog. Laura sikított volna, de nem jött ki semmilyen hang a torkán, így csak berohant, arrafelé, ahonnan előbb a lövést hallotta. Daniel még mindig ott volt, és a hullát leste, Laura pedig felismerte benne másik nagyszülőjét. Elszorult a torka, és Daniel egy pillantásból leszűrte a helyzetet, majd kinyögte együtt érzően:
- Sajnálom... ők már nem azok!
Laura nem felelt. Leült Daniel mellé egy rövid kanapéra, és hosszú idő múlva szólalt csak meg:
- Tudom... És... erre csak köszönöm-öt tudok mondani. Daniel! Hálás vagyok! Köszönöm! De, nem gondolod, hogy... őket is el kéne temetni? Tisztességesen, ahogy Deent?
- De. Várjunk csak... - nézett fel Daniel a padlóról. - Őket?
- A mamám odakint van. Még él. Mármint... Még Zombi.
- Majd én megásom a gödröket. Hol egy ásó? - bólintott szomorúan Daniel.
- Egy gödör kell. Mikor még éltek... egymás mellett akartak feküdni az idők végezeténél is tovább - próbált mosolyt erőltetni arcára Laura, majd hozzátette. - Tudod, Daniel... azon nem is lepődtem meg annyira, hogy ők meghaltak, mint Deen halálán.
Laura hangja nagyon gyengén csengett, éppen elcsuklani készült a fájdalomtól. Daniel azt mondta:
- Ez.. nem baj. Természetes. Hiszen, Deen melletted volt, amikor elkezdődött. Ők pedig nem - bökött fejével a holttest felé.
- Segítek! - mondta halkan Laura, és kimentek a kertbe.
Miután Daniel elintézte a kint lévő Zombit, megásták a nagy gödröt, és könnyek között eltemették Laura nagyszüleit. Újabb eltemetett testek, újabb holt lelkek Isten halotti listáján.
,,Vajon ez Isten műve?" - Daniel erre gondolt, miközben lesimította a sír földjét. Sokkal puhább föld volt, mint a raktárépületnél.
Aztán lassan esteledni kezdett...
...
Alex egymás után szedte lefelé a lépcsőfokokat, izgalommal, félve. Érezte, hogy szíve elszorult torkában lüktet, csak úgy, mint halántéka. Leért. Végre. Az utolsó lépcsőfok is a fiú mögött. Ránézett a küszöb mögött álló lányra. Magasságra stimmel Dorain méreteihez, de az arcát nem látta, hiszen az éjszaka sötétje eltakarta. Megszólalni viszont nem volt ereje, így hagyta, hogy az események maguktól történjenek, miközben az is megfordult a fejében, hogy megint csak hallucinál. De nem. A lány lassan belépett az ajtón, és megvillant fénylő zöld szeme, fekete, hosszú haja lágyan lebegett vékony vállai felett, vékony ajkai pedig szóra nyílottak:
- Alex... Te vagy az? - valószínűleg a lány sem látott rendesen, de sejtette, hogy Alex áll ott, a lépcső alján.
Alex csak egy kis idő múlva eszmélt fel, és ismerte meg a lányt:
- Lola... - suttogta szinte érthetetlenül.
Lola Edwards állt előtte, az iskolai zenekar énekese, aki fellépett aznap a Városi Ünnepen, amikor ez az egész elkezdődött. Lolának fekete haja hasonlított Lauráéra, és zöld szeme volt, csak úgy, mint Dorainnek. 1 évvel magasabb évfolyamba járt Alexnél, és közömbös kapcsolatuk sem negatív, sem pozitív irányba nem hajolt. Ha kellett, kérdezgettek egymástól, beszéltek egymással a suliban, de azon kívül csak köszönőviszonyban voltak.
A lány most kissé megviseltnek tűnt, de mindig egyenes testtartását most is felvette, habár kedves mosolya hiányzott arcáról.
-Nem láttad Doraint? - hosszú idő múlva ez volt Alex első kérdése.
Lola csak megrázta a fejét, és beljebb fáradt, majd miután becsukta maga után az ajtót, ezt mondta:
- Sajnos nem. De azt hittem... azt gondoltam, hogy itt lesztek, és te laksz legközelebb, mint ismerős, mert egye... - Lola hangja elcsuklott, de mély levegőt vett, és nagy nehezen folytatta. - Egyedül maradtam. Apát lelőtték.
- Ho-ho-hogyan? - lepődött meg Alex. Igazából annyira nem ismerte Lola édesapját sem, csak azt tudta, hogy befolyásos, gazdag személyiség a város életében, és vicces ember. Néhányszor megnevettette Alexet, mikor az iskolában járt a férfi, és Alex szomorú volt. A fiú most a szokásos aktatáskás, elegáns öltönyös embernek képzelte maga elé, aki mosolyogva kacsint rájuk, miközben a telefon ott lóg fülénél. Igen, a férfi mosolya hasonlóan kedves volt lányáéhoz. Ketten éltek egy nagy, emeletes házban a város közepén, a belvárosban. Alex alig hitte el, hogy Mr. Edwards halott.
- A katonaság. El akart vinni mindenkit, aki csak találtak... Bocsáss meg, ha sírok közben majd, de... megpróbálom rendesen elmagyarázni - Lola helyet foglalt egy faszéken, Alex pedig a példáját követte, és sajnálkozva hallgatta a lányt.
- Tehát... Szép napsütéses idő, meg minden, a boltból kifelé menet elállták azok a véres izék az utunkat. Rengetegen. Megrémültem, megrémített a sok sikoly, a lövések, a gyenge robbanások. Aztán a helikopterek leszálltak, és szépen eltüntették az összeset. Mindet fejbe lőtték. Többé már azok nem jelentettek veszélyt ránk, de úgy, ahogy voltak, a földön hagyták őket, és a katonák... berontottak a boltba. Először felszólítottak mindenkit, hogy nyomás sorban a helikopterekhez, és Portlandbe visznek mindenkit, de mi nem akartunk menni - Lola megdörzsölte a szemét, és némi szünet után kicsit halkabban folytatta. - Az egyik katona rángatni kezdett, és apa meg akart védeni. Először gyengébben és szavakkal, de aztán kénytelen volt megütni az egyenruhás embert. Kiejtette a fegyverét, amit én kaptam fel leghamarabb, és az összes többi fegyveresre szegeztem. Mondtam nekik, hogy most azonnal elengednek, és nem lesz baj. Hátrálni kezdtem, de az egyik a hátunk mögé került, mikor már majdnem kijutottunk. Igazából... minden túl gyorsan történt, hogy felfogjam, de... egyet megöltem, és már menekültünk, futottunk, rohantunk, ahogy csak bírtuk. De apa megbotlott. Egy rohadt kavics okozta a vesztét, érted? Mire megfordultam, utolért egy katona, és apával végzett először. Velem akart másodjára, de nem hagytam. Az utolsó töltényeket mind beleeresztettem. El... El tudtam jutni a veszélyes környékről, rengeteget futottam és bujkáltam, hogy ne kapjanak el, és sírva találtam rá erre a házra a sötétben, és egyből eszembe jutott, hogy akár itt is lehetsz Te és Dorain. De... ezek szerint Dorain nincs itt.
- Aggódom miatta - hajtotta le a fejét Alex.
- Mikor láttad uto...?
- A városi ünnepen. Lola! Az volt az utolsó reményem, hogy idejövök. De itt sem találtam semmit. Én... elindulok keresni Őt holnap hajnalban, ha gondolod, velem tarthatsz, de ha nem, akkor itt a ház. Odaadom a kulcsokat, és itt maradhatsz, ételt és italt találsz bőven, vagy segítek valahonnan szerezni, de nem maradok itt. És... Nagyon sajnálom!
 Éjjel Lola a nappali kanapéján aludt, Alex pedig a hálószobában. Legalábbis csak megpróbáltak aludni, de semelyikük szemére nem jött álom. Csak forgolódtak.
...
Thomas hirtelen ajtónyitódást hallott maga mellől, az anyós ülés felől, mire hirtelen összerezzent, és oldalra kapta a fejét, miközben megpróbálta elrejteni a kulcsot a zsebébe. Egy lány szállt be a kamionba, aki hosszú, kötött pulcsit hordott a fülledt éjszaka ellenére, és tépett farmert.
- Szia! Thomas vagy, igaz? - kezdte kedves hangján, végig a fiú szemébe nézve.
- Szia! Honnan tudod a nevem? - kérdezte Thomas.
- Haha. A nővéredtől. Tudod...
- Elena a húgom - vágott közbe Thomas.
- Jó, akkor a húgodtól. Na, szóval, láttam rajtad valamit. Valamit... valami olyat, hogy nem szeretnél idetartozni. Látom a szemedben a gyűlöletet, amikor Fredre nézel. Igen... én is gyűlölöm azt az embert. Messziről érezni rajta, hogy nem tiszta az ember. Biztos ölt már meg valakit.
- Aha... Lenne két kérdésem - szólalt meg Thomas hirtelen, a semmiből. - Az egyik: mi a te neved? Ne, még ne válaszolj! A másik kérdésem: miért jöttél ide hozzám?
- A nevem Christina - nevetett a lány, majd felelt a másik kérdésre is. - És azért jöttem ide hozzád, mert láttam, hogy menni készülsz. Csak azon gondolkodtam, hogy a barátod ugyebár azt mondta, nincsen meg a kulcs. Akkor hogy fogsz tudni lelépni ezzel a járgánnyal?
- Megvan a kulcs, oké?
- Veled megyek, és nem szólunk senkinek. De... hé, várj! A húgod?
- Ő... elvan itt Martinnal. Nem, egyenlőre nem tart velünk.
- Velünk? Tehát mehetek? - nézett reménykedő arccal Christina. Thomas csak mélyet sóhajtott, aztán bólintott, majd azt mondta:
- Igen, de... még egy fontos feladatunk van. Kiüríteni a kamiont. Mármint a hátsó részét. Figyelj, elmondom, mi a terv!
- Nos, igen? Hallgatlak! - Christina izgatott tekintettel bámulta Thomast, amíg felé fordul, és némi hatásszünet után elkezdi mondani:
- Tehát... Te kimész, és mindenkit kiküldesz a hátsó részből, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy ide kell jönniük, mert találtam valamit. Akik ugye hátulról elindulnak ide, azok nem fognak a hátsó részben tartózkodni, viszont te bepattansz, és amíg Fredék ideérnek az ablakhoz, már be lesz indítva a kamion, és elhajtunk. Fontos, hogy előttünk se álljon senki. Reménykedem benne, hogy nem fog vért követelni az akciónk.
- Én is! - bökte ki Christina, mosolygott egy kis ideig, madj egy mély fejbólintás kíséretében kimászott a nagy kamionajtón. Még visszapillantott egyszer Thomasra, majd elindult a hátsó rész felé. Lassú, óvatos léptekkel közelítette meg a fémmel fedett területet, ahol csak Eduardot találta, amint alszik. Belépett hát, nem feltűnően, felemelte lábát a fémszerkezetre, amin keresztül átléphetett a kamion hátsó részének kihalt, csöndes atmoszférájába.
- Hallo, Eduard! - szólt középhangosan Christina, úgy, hogy a kintiek ne, de Eduard meghallja a hangját. És úgy tűnt, sikerült is neki, hiszen Eduard forgolódni kezdett, majd rövid idő múlva kinyitotta szemeit, és álmos tekintettel Christinát pásztázta.
- Mit akarsz? - kérdezte még lassabb hangon, mint általában.
- Öhm.. Thomas szeretne kérdezni valamit - vetette be minden színészi képességét Christina, annak érdekében, hogy minél megnyerőbben tudja kicsalogatni Eduardot a kamionból.
- Jöjjön ide - hajtotta vissza fejét Eduard a vállára, de Christina ráförmedt:
- Nagyon fontos! Helyhez kötött! Muszáj megnézned...
- Nagyon fáradt vagyok - nézte feszülten Eduard a lányt, majd hozzátette - De rendben. Hát akkor... menjünk.
Eduard feltápászkodott, és lassan kiért Christina előtt a szabadba. Christina pedig szabadabbnak érezte magát, mint valaha, bárki másnál szabadabb volt. Úgy tűnt, hogy a tervük sikerülni fog, így hát, mikor Eduard még messze járt a vezetőfülkétől, gyorsan megkopogtatta a kamion fémoldalát, és berregő hangot hallott, ami lassan magával vonzotta a szelet, és a sebességet.
...
Martin és Elena között egyenesen szikrázott a levegő. A fülledt nyár még fülledtebbnek tűnt, a csillagok még fényesebbnek, és egymást még szebbnek és helyesebbnek látták, miközben elvesztek a másik tekintetében. Elenának jócskán felfelé kellett néznie, hiszen Martin magasabb volt nála, de ez nem zavarta. Ha az lett volna az ára, hogy a fiúval lehessen, akár lett volna másfél méterrel is alacsonyabb nála. Martin kékes-zöld szeme elvarázsolta, ahogy Martint is a lány szeme. És a kettőjük közt lévő szikra lassan annyira perzselni kezdte őket, hogy úgy érezték, igen, most kell egymáshoz hajolni. Mint a legszebb szerelmes film legszebb romantikus jelenetében, úgy, olyan őrjítő lassúsággal közeledett egymáshoz a két fej, a két száj, azt várva, hogy összeforrjanak, és elcsattanjon az első csók.
Milliméterek választották el Martint és Elenát a vágyuk beteljesülésétől, mikor zúgó, berregő hangot hallottak, és minden esemény felgyorsult, mikor odakapták a fejüket. Eduard meghökkenése, és hátrazúdulása a sebesen elinduló kamiontól a földre, Fred káromkodása, és a hangos motor berregése. De a berregés lassan már csak a távoli csendet zavarta, és a hangja végleg elült a Global Roadról.
Fred kitágult pupillákkal, az idegtől és a melegtől izzadt homlokkal ordította a Hold felé:
 - Ezt miért kellett, ostobák? Miért? - majd testvéréhez fordul, és megfogta pólójának nyakánál fogva. - TE tehetsz erről az egészről, te rohadék! - ezzel a földre lökte testvérét.

A kamionban Christina óvakodott, hogy ki ne essen, de csak míg messzebb nem érnek a Global Roadtól. Onnantól kieshetett volna, nem számított neki, nem érdekelte, de Thomas hálás volt a lánynak. Mérhetetlenül hálás.
Egy kereszteződésnél a fiú rátaposott a fékre, és megálltak a kamionnal. Christina kérdőn nézett fel, de ajtócsapódást hallott, majd a holdfényben megpillantotta Thomas arcát.
- Még nem is pacsiztunk, hogy sikerült a terv! - szólalt meg a fiú, és közelebb lépett Christinához, aki a lehető legszélesebb mosollyal csapott bele Thomas tenyerébe az ő tenyerével.
- Tom... - kezdte a lány halkan.
- Igen? - kérdezett vissza Thomas.
- Köszönöm!
- Én köszönöm!
Ezzel Christina, miután becsukta a hátsó rész magas, vastag ajtajait, és nyílás képtelennél tette őket Thomas segítségével, beült a vezetőülés mellé. A Weekgate Roadra tartottak, és út közben végig beszélgettek. Örömmel, nyíltan, és Thomas egy cseppnyi lelkiismeret furdalást sem érzett, amiért húgát csak úgy, egy szó nélkül otthagyta.

Elena viszont annál inkább meglepődött, és enyhén remegő kezeit Martin erős kezeiben tartva nézett a porfelhős távolba, oda, ahol előbb még a kamion járt. Fred őrjöngött, Eduard félt, a többiek pedig vagy semlegesen, faarccal bámultak egymásra, vagy pedig aggódva huppantak a földre.
Fred szépen-lassan lehiggadni látszott, de Isten tudja, mennyi idő telt el így. A bandavezér, fekete férfi odasétált nyugodtnak tűnő léptekkel Elenához, de hangjában pont nem a nyugodtság csengett.
- TE TUDTÁL ERRŐL? - szemeiben düh lángolt, és szikrát szórt velük. De egészen furcsa, különleges szikrákat, nem olyanokat, amik előbb Martin és Elena között pattogtak.
Elena csak rémülten rázta a fejét, de nem sikerült kinyögnie azt a szót, hogy 'nem'. Félt, és ezt Martin is érezte a lányon, így mikor Fred megfenyegette Elenát, Martin előre lépett, és Fred elé állt, kihúzva magát.
- Nyugodj meg, öreg! Nem kell a feszültség, se nekem, se neked, sem pedig Elenának. Megértetted?
- Te velem nem beszélhetsz így, nyomorék! - ezzel egy hirtelen mozdulattal behúzott egyet Martinnak. Martin hátra esett, de még eszméleténél volt, mikor megkapta a következő ütést. Attól már a földre hullott ájultan. Elena egyszer csak sírni kezdett, de ez korántsem hatotta meg Fredet. A földre hullott fiúhoz hajolt, és a porban, a betonon ütni kezdte az orrát, a fejét, és ahol csak érte. Senki más nem segített, csak nézték a jelenetet, de semmi empátiát nem éreztek.
,,Kegyetlen szemétládák" - gondolta Elena, és megpróbált ő segíteni a barátján. Előre lendítette a lábát, és cipője orrával pont Fred homlokát találta el. Az éppen dühét levezető férfi csak hátrébb esett, de Elena nem ment sokra a segítő hadművelettel. Maximum csak még jobban felhergelte Fredet.
A férfi már teljesen vérben áztatta Martin arcát, és a saját öklét, bal kezét a fiú nyakára tapasztva, jobb kezével erőteljes ütéseket mérve a fejére tombolt a dühtől, és kiabált:
- Mindenkit sorban megölök! Nem fogtok meggátolni! Én vagyok a legjobb! Én foglak vezetni titeket! - de ez volt az utolsó mondata az agresszióját kitöltő férfinak, mert egy erős ütés érte hátulról, amitől már tényleg elájult.
Miután lágyan a földre zuhant, Eduard diadalittas arca tűnt fel a holdfényben.
- Agyára ment a.... nem tudom mi ment az agyára, de megbolondult! Istenbizony, hogy nem ilyen volt régebben! - Eduard egy rudat tartott kezében, ami maximum egy méteres lehetett. Azzal vágta fejbe testvérét, akinek most ájult teste felett állt. Aztán felsegítette Elenát, és a lány segítségével arrébb vitték Martint. A fiú szerencsére még élt... Elena viszont rettegve, de hálásan nézett Fredről Eduardra.