1x01 - Ár

Deen moccant meg először. Elkezdte tapogatni az enyhén vérző sebet a homlokán, majd kinyitotta szemeit. Halovány lámpák és távoli csillagok fényében úszó bokrokat vett észre maga körül. Nagy nehezen feltápászkodott, és szinte ösztönösen megindult a felborult busz irányába. Csak akkor ugrottak be neki az emlékek a borulás előttről, mikor tekintete elmélyült a csillogó üvegszilánkokban. De nem csak a lámpák, és az égbolt gyertyái csillogtak rajtuk: még vér is.
Újra és újra felvillant agyában az utolsó emlékkép, ahogy a sofőr felőli ablakot betörte egy véres alak. Apropó, hová tűnt az a sok ember, aki a buszon, vagy a busz körül helyezkedett el? Legalább holttesteknek kéne lennie, ha már Deen is túlélte. ÉS hol vannak Lauráék? Mielőtt halkan elkiálthatta volna a lány, vagy Daniel nevét, a busz belsejéből halk motoszkálást vélt felfedezni. Érezte, hogy akár rossz is kisülhet belőle, de a menekülés helyett az egyre erősödő zaj megközelítését választotta. Már két-három méternyire járt az összezúzott vészkijárat fedelével, ami normális állapotban az eget bámulná, de most oldalra borulva szinte kaput nyitott egy hörgő alaknak. Jobb kezét Deen felé nyújtva vicsorgott, és furcsa hangot hallatott. Deen nem hátrált. Tudatosult benne az egész. Vicc, tréfa már nem lehetett, ahhoz túl komoly lett volna ,,felborítani" egy buszt.
- Tehát... igaz.
- Mint a filmekben - szólt Deen mögül egy hang. Jobban meglepte a mögé kerülő, züllött Daniel, mint a hörgő, véres alak, aki még mindig kitartóan próbált a valaki lábába markolni, de nem érte el, hiszen beszorult a vészkijáratba.
- Óh, a szívbajt hoztad rám, Dan! Hogy.. hogy kerültél ide?
- Én is örülök...
- Nem, nem arról van szó, csak megijedtem, na! - Deen már ügyet sem vetett a hörgésre. - Marc? Alex? Laura?
- Senkit nem láttam... - hajtotta le a fejét Daniel. Eltelt így néhány másodperc, talán 1-2 perc is, mire Deen gondolt egyet, és lehajolt a földre, hogy magához vegyen egy hosszúkás üvegszilánkot.
- Itt az idő elkezdeni! Minél korábban, annál jobb... - ügyelve, hogy önmagát meg ne sebesítse, megmarkolta a szilánkot, és a hörgő, kapálódzó, küszködő alakhoz közelített.
- Ne érjen hozzád! Legalábbis... ne karcoljon vagy harapjon meg. A filmekben ez is benne volt - utasította közben Daniel.
Deen mély levegőt vett, egy röpke minutumra lehunyta barna szemeit, és hátralendítve kezét fejen döfte azt.
Könnyű volt. Megtenni, majd kihúzni a szilánkot, és megtenni újra. Újra, és újra. Deen fejében a Red Lake elleni meccs, a csapattársaival való -mostanában eléggé megromló- viszonya, nevelőszülei fénylettek fel, és haragudott a világra, amiért... nem, nem is tudta, hogy miért. Sőt, abban sem volt biztos, hogy a világot okolja-e pontosan, vagy önmagát... Már kevés vér cseppent Deen agyára, mikor Daniel elkerekedett szemekkel lenyugtatta a fiút.
- Semmi baj. Ennyi elég volt, neki is. Nyugi. Nyugi, Deen! - odébb ráncigálta pár méterrel Deent, aki egy könnycseppel küszködött, és valamiért ezt nem szégyellte bevallani magának. Ha tehette volna, félelem nélkül vág neki egy tucat olyan hörgő valaminek...
- Mik ezek pontosan? - mondta ki hangosan, a semmit pásztázva.
- Zom... Zombik?
- Chh! Tényleg, mint valami elcseszett filmben... - csóválta a fejét Deen, és most kezdte igazán azt vizsgálni, hogy hol is vannak valójában.
- Ez a... - gondolkodott hangosan.
- Ez a kórház! - de Daniel megelőzte a felismerésben.
- Laura anyja itt dolgozik. Mi van, ha őt indult el megkeresni az épületben?
- Itt dolgozik az anyja? - Deen nem hallotta Daniel kérdését, hiszen miután hangosan kimondta az övét, megindult a bejárat felé. Még mindig markolta az üvegszilánkot, melyen már friss vér kezdett száradni, és lassan letolta a hosszú vasból készült bejárati ajtó hideg kilincsét, mikor Danielt is megvárta.
Bent erős fény, vér, piszok, és holttestek fogadták a két fiút. Deen hunyorítva lépte át a küszöböt, és jobban körül nézett, de semmi élő. Semmi erre utaló jel, a 'Zombik' tömeges elpusztításán kívül.
- Azt a ku... - Daniel nem tudta befejezni a káromkodást, mert valaki megszólalt a lépcsőnél.
- Hála Istennek! Nem esett semmi bajotok? - Laura szaladt a két fiúhoz, és megölelte őket jó szorosan, hosszú ideg, majd Deenhez fordult, és megkérdezte: -Hol van Alex és Marc? - egy pillanatra elkomorult, mikor a legrosszabb átfutott az agyán.
- Nem tudjuk - ez tűnt a megnyugtatóbb válasznak Laura számára, hiszen hangosan kifújta az eddig bent tartott levegőt, és megölelte még egyszer a fiúkat, sorban, egymás után.
- Miután magamhoz tértem, egyből ide jöttem. Anya itt dolgozik, és azt gondoltam, hogy majd megtalálom, és majd titeket is. Láttam egy helikoptert elsuhanni. Integettem, de semmi. Nem hiszem, hogy észrevett volna. De seperc alatt eltűntek az emberek meg a... nem emberek is... - Laura kis szünetet tartott, mialatt Daniel körbe-körbe járkált lassan a középnagyságú teremben. A recepciós pultnál megállt. Talál egy lapot, amire írtak valamit.
- Hé, ezt nézzétek! - erre Deen és Laura is odakapták fejüket, és odarohantak Daniel mellé. Együtt, Daniel válla fölött átbámulva vizsgálgatták a lapot, majd Deen hangosan olvasni kezdte:
,,A KATONASÁG HELIKOPTEREKKEL ELSZÁLLÍTOTTA A TÚLÉLŐKET PORTLANDBE, A KÖRNYEZŐ HOLTAKAT MEGÖLTE. AKI EZT OLVASSA, ÉS NINCS MEGFELELŐ KÉSZLETE, HOGY A TENGEREN TÚLRA IS ELJUSSON, AZ VALÓSZÍNŰLEG ITT RAGADT. A VILÁG MEGVÁLTOZOTT! ALÁÍRÁS: J.K."
- Portlandbe?! - mondta ki Deen a rövid, frappáns reakcióját.
- Basszus, akkor az azt jelenti, hogy... - kontrázott Daniel -, hogy itt ragadtunk... Basszus! Basszus, basszus, basszus! - Daniel mérgében a pultba rúgott, de hirtelen fájdalmában felkiáltott, és Deen támasztóerejére hagyatkozva megállt. - Meg kell találnunk Alexet! És Marcot - mondta ajkai harapdálása közben.
- És ha őket is elvitte a katonaság? - vetette fel a kérdést Deen.
- Nem hinném... - gondolkozott Laura, homlokát és szemöldökét ráncolva. - Mi mindannyian ájultak voltunk, azért nem raktak fel a helikopterre bennünket. Alex és Marc vagy még mindig nincsenek eszméletüknél, vagy már magukhoz tértek, és minket keresnek..
- Vagy nyugodtan várnak ránk. Keressük meg őket! - Daniel elindult a lift felé. Azért arra, mert két dolog is szembe tűnt neki: az egyik egy olyan holttest, amit elvonszoltak a lift ajtaja elé, mert vérfoltot húzott maga után, illetve mély, és hosszú metszés terült el egész gyomrán. A másik dolog, a lift ajtaja melletti falra egy lefelé mutató nyíl volt festve, enyhén gyomorforgató módon, a hulla vérével, belsőjével... Danielt a szédülés kerülgette, de a lift hívógombjára helyezte kezét.
- Ne! Veszélyes... - Deen megfogta a fiú vállát. - A lépcsőn menjünk.
- Igen, Deennek igaza van. A lépcsőhöz valahol itt kell lennie a világításnak... - Laura egy falba épített kockában kezdett el gombokat fürkészni, míg nem megnyomott egy kicsi vörös színűt, mire az egész lépcső lejáró ugyanolyan erős fényben kezdett úszni, mint a recepció. - Induljunk...
Óvatos, megfontolt és lassú léptekkel haladtak lefelé, Daniel elől, hátul Deen, s középen Laura. A lány kezébe egy vékony fabotot adtak, mondván, hogy több, mint a semmi. Deen az üvegszilánkját szintén fabotra váltotta, Daniel bicskáját tartotta maga elé szorosan, felkészülve mindenre, ami rá leselkedik az egyre mélyebb és mélyebb helyeken. Egyenlőre, úgy tűnt, nem kell számolniuk semmi veszélyessel, mikor leértek az alagsorba. Csepegett valahol a víz, és ide alig jutott le a világítás: a hosszú folyosó lépcső felöli része is haloványan látszott csak, nemhogy az ismeretlen, végtelennek tűnő vége.
- Mi legyen? - suttogta Daniel, miután megállt.
Deen vállat vont, Laura szólásra nyitotta a száját, miközben hüvelykujjával állát simogatta, de végül nem szólalt meg. Helyette egy lövés töltötte be a teret, hatalmas visszhangot hagyva maga után, és megrázva a hideg folyosót. Lehetett vagy 9-10 fok...
Daniel megérezte, hogy baj van, és azt is, hogy kivel: unokatestvérével, Alexszel.
Alexet 4 éves korában ismerte meg, azóta nem maradt el olyan nyár, olyan ünnep, hogy nem lettek volna együtt, hogy ne meséltek volna egymásnak vicces sztorikat, hogy ne elmélkedtek volna a világ nagy kérdésein... de olyan soha nem fordult elő, hogy csalódtak egymásban. Igazán soha nem... Néha-néha persze voltak megingások az unokatestvéri kapcsolatban, de bátran, és bizonyosan rá lehetett mondani erre a kapcsolatra, hogy testvéri, és olyan bizalmas, amit tényleg csak jó testvérpárosok érhetnek el önmaguk közt. A Legjobb Unokatesók...
Daniel rohant... léptei a lövéshez hasonlóan visszhangot vertek, és újabb s újabb lövések dördültek el, de Daniel ügyet sem vetve erre, szedte a lábait, ahogy bírta. Átfutott a sötét koromfüggönyön át az ismeretlenbe. Egy résnyire nyitott rács mögött egy faajtó várta. Nem habozott, egymás után verekedte át magát az ajtókon, hogy benyithasson egy hófehér, tiszta szobába. Azaz, csak majdnem tiszta szobába...
A finom fehér falakon vér folyt végig, és kettő vagy három holttest egymás hegyén-hátán sorakozott. Majd rádőlt még egy. És egy újabb lövést követően még egy. Daniel zihálva, és ijedten odébb fordította fejét, unokatestvérét látta, amit rá pislog, aztán visszanéz a szoba sarkába, ahonnan egy ajtó mögül jönnek a lassú, hörgő alakok. A 'Zombik'.
- Három... - egy lövés. - Kettő! - újabb lövés, újabb összeeső Zombi. - EGY! - kiáltotta el magát Alex, és Daniel vette az adást. Visszafelé kezdtek sprintelni. Mindketten kézilabdáztak, jól bírták a sportot, és régen még szerették is, mikor kupákért ment, nem pedig az életükért... mert most az volt a cél: az életük.
Deen és Laura meglátták a közeledő két alakot, és észlelték korán , hogy baj van. Ők is megindultak a lépcsőn felfelé, ahogy Alexék is, így már négyen voltak visszavonulóban.
- Az ajtóban felgyülemlő kis kupac egy nagyon kis időt nyerni enged nekünk, de nem csuktuk be magunk után a faajtót, azt az akadály könnyen fogják venni. Apropó, nem is kérdezitek, hogy honnan van fegyverem?
- Erre most nincs idő! - morogta Daniel lenézően, de hálásan, hogy meglelte unokatestvérét. Alex megállt egy lépcsőfok közepén, mikor egyik lába már két fokkal feljebb járt, és ezt mondta:
- Álljunk csak meg... Merre van Marc?
- Most gyere, kérlek!
Alex megvonta a vállát, és követte barátait. Egészen kifelé, az udvarig. A gyenge fényű, virágos kertig, ahol egy felborult busz állt. Alex felnézett a kórház tetejére: egy hatalmas tábla hirdette, hogy ez a St. Benjamin's Hospital a Goat Streeten, a David and Mate-Szobor mellett, és leült a földre.
- Láttam a helikoptereket. Amikor egy nőt ráncigáltak befelé, aki négy gyermeke miatt sírt, akkor szöktem le a már kiürített kórházba. Láttam, hogy ti megvagytok, pontosabban... azt, hogy éltek. Ezért bementem, lefelé, az alagsorba, gondolván, hogy nemsoká magatokhoz tértek, és lejöttök. Vagy majd, ha elcsitult a katonaság, megkereslek titeket. Marcot akkor sem láttam már... Viszont, nem gondoltam volna, hogy itt lent ennyire elszabadul a Pokol. Elkezdték kaparászni a Fehér-Szoba ajtaját, kívülről. Nem is tudtam, hogy ott van egy ajtó. Ugyanolyan, bele van olvadva a falba. Nem tudtam... - Alex megfogta fejét, és masszírozni kezdte saját magának. - De egyre erősödött a kaparászás, én pedig... megijedtem, de ugyanakkor hatalmat éreztem a lent talált pisztoly miatt. Igen, ezt lent találtam a szoba közepére hajítva! - emelte fel a magasba a fegyvert, persze biztonságosan, de úgy, hogy barátai remekül láthassák. Daniel csodálattal nyúlt volna érte, de Alex lehúzta magához, felkapaszkodott Deen csuklójában, és megszólalt:
- Induljunk Dorainért...
- Mi? - kérdezte Laura. - Dorainért? Először is... mindenképpen biztonságba kell érkeznünk. Figyelj, ismerem a járást. A hátsó kerítésen átmászva a szemközti plázához érünk. Ott körbenézhetünk. Ha biztonságos, veszünk magunkhoz kaját, piát, új ruhákat - mutatott fehér blúzán egy nagy piszokfoltra -, és aztán elmegyünk hozzád, hátha ott van még Dorain, de kétlem, hogy...
- Hogy? - Alex magasba vonta szemöldökét. - Hogy kétled? Miben kételkedsz, Laura?
- Nyugi... - kezdte Deen, és Alex felé indult, hogy lenyugtassa az emelkedő hangnemet, de Laura közbe szólt. - Semmiben, nem úgy értettem, nyugodj meg! Csak... Még nem mehetünk oda. És... azt akartam mondani... arra akartam kilyukadni, hogy... Te mondtad, hogy nem a legjobb a kapcsolatotok!
- DE ATTÓL MÉG SZERET! - üvöltötte Alex teli torokból, Deennek már tényleg meg kellett ráznia. - Lehiggadtam, nyugi... Csesszétek meg! Csesszük meg mindannyian!
Alex sértődötten a kórház hátsó kerítése felé vette az irányt, de ahogy elért a kórház végébe, a sarokból előlépett három Zombi. Mögöttük meg még van tizenöt, ha nem húsz...
Deen elkapta a hátraugró fiút, és lecsapott az egyik felé, arra, amelyik a legközelebb járt a két fiúhoz. A Zombi csak hátrébb lépett, de Deen egy szúrással földre vitte a bot segítségével, és teljes erejével ütést mért a fejére. A Zombi elnémult, elcsendesedett, s meghalt... még egyszer.
Körülbelül úgy loccsanhatott szét az agya, ahogy Deen fabotja: - Egyetlen erős ütés, és már ketté vannak törve... - mondta remegő hangon, de mégis higgadtnak tűnt. Miközben Alex lelőtte az őt támadót, a megérkező Daniel felavatta a bicskát. Határozott mozdulattal lökte a Zombi puha halántékába a kis kést, majd mikor a három legközelebb járó fenyegetést kiiktatták, és Laura is megérkezett, a kerítéshez futottak. Először Laura meg. Daniel kapaszkodott fel utána a kerítés lyukaiba, megmarkolva húzta magát feljebb és feljebb tolta testét is jeges kezével.
- Közelednek... - sürgette Deen, majd felkapaszkodott ő is. Alex viszont megindult a közeledő Zombi-Horda felé.
- Mi a Jó Istent csinálsz?! - kiáltotta át neki Daniel. De Alex nem reagált erre. Lepuffantott kettőt a közeléből, egyet messzebbről, és odament vissza, ahol előbb Deen szétverte azt a Zombit a fabottal. A kettő darabba tört botot vette magához, és belső pulóverzsebébe helyezte. Elfértek benne, bár kissé nyomták a fiút. Egy Zombi karmaitól éppen reflexei védték meg. Épp idejében el tudott vetődni, de gurult egy sort, és a zsebre vágott bot megütötte, és megszúrta. Fájdalmas arccal kapott a bordájához, miközben hangosan káromkodott.
A túloldalon Daniel úgy volt vele, hogy visszamászik. Már lába egy lyukban volt, mikor Alex pisztolyával leszedte a felé tartó kettő Zombit, de kifogyott a tár, így a harmadikat csak feltartani tudta egy erőteljes rúgással. Aztán feltápászkodott, és pisztolyostól, bot-darabostól, mindenestől a kerítés felé futott, de végig tapogatta közben enyhén vérző oldalát. Daniel és Deen segített neki, felnyújtották kezeiket, és megfogták a pisztolyt, míg Alex földet ér.
- Jól vagy, basszus? - kérdezte Deen, és vizsgálni kezdte Alex oldalán a sebet. A magas fiúnak le kellett hozzá hajolnia. - Nem vészes, nyugi, csak egy karcolás. Szerencsére azzal a végével, amelyik nem keveredett a Zombi vérével...
Daniel rosszalló tekintettel nézett Alexre.
- Meg is halhattál volna... Mi a búsért kellett visszamenned? Minek kellettek azok a botok? Hmm? Az életedet kockáztattad! - ideges volt. Kisujjával mellkason bökte unokatestvérét.
Alex szó nélkül tovább bicegett elvéve Deentől a pisztolyt, és elmormolva egy halk és flegma 'Kösz'-t.
A Pelikan Plaza messziről magaslott. Két Vérvörös P betű jelezte, hogy merre van a bejárat, és a hatalmas épületet körbevevő másfél-kettő, max 2,5 méteres falak csak ott szűntek meg egy teherautó vastagságnyi hely erejéig.
- Innen nézve, ezt a helyet is megtisztították, és kiürítették... - szólalt meg Daniel már egy fokkal nyugodtabban, mikor odaértek a bejárathoz.
Igaza volt. Pár hullán kívül a hatalmas területű előcsarnok is tisztán fogadta őket, de persze nem hitték, hogy nem tartogat veszélyeket az épület... Deenen kívül mindenkinek volt fegyvere, de érezte a fiú, hogy ez már nem sokáig van így...
- Ez a hely egy Aranybánya - mondta, és ámulattal körbenézett.
- Ugye, tudjátok, hogy mit jelent az, hogy a katonaság elvitte az itt lévő embereket is? - kezdte beleélő mosollyal Laura.
- Azon kívül, hogy üres a hely, és miénk az egész? - kérdezte Daniel közömbösen.
- Hát az, hogy ingyen.. Meg ugye az, hogy nem vittek el sok mindent. A katonaságnak nem mondhatták azt, hogy ,,Bocs, tesó, várj még egy percet, kirabolok egy H&M-et!" - ezen nevettek. Mind a négyen, de ebből csak ketten őszintén. Deen és Laura.
Alexet és Danielt valamiért megbánás töltötte el... Furcsa érzés... Kicsit, olyan megfogalmazhatatlan...!
- Két csoportra szét válva nézzünk körbe, gyűjtsünk össze mindent, ami hasznos, de csak emeletenként válunk szét. Úgy értem, mindig csak egy-egy emeletet nézünk meg külön-külön. Én Deennel megyek, és miénk minden bal oldalon lévő üzlet. Tiétek a jobb oldal, balekok - kacsintott Laura, és gúnyolódva kinyújtotta a nyelvét. Nevetett. Széles vigyorral a száján lépett Deen mellé. Alex pedig unokatesójától 2-3 méterre, lemaradva, ballagott egy trafik felé.
- Beszélnünk kéne...
- Igen, kéne.
Igazából semelyik fiú nem tudta, hogy mit kéne pontosan beszélni. Alex sóhajtott, és bocsánatkérésre nyitotta száját, mikor zajt hallottak. Koppanásokat. Daniel ijedten nézett a kisbolt bejárata felé, de Alex megfogta a vállát, és ezt mondta:
- Biztosan csak Lauráék...
- Kétlem.. - jelent meg Laura és Deen az ajtónál, de a hang nem maradt abba.
Szüntelenül dörömböltek a közeli mosdók felől. Daniel megszorította a bicskáját, és a másik két fiú kíséretében odarohant megnézni a zaj forrását. A kis raktárból jött a hang... Óvatosan lenyomta a szertár fekete, hosszúkás kilincsét, és szúró pozícióba állva maga felé rántotta az ajtót.
Egy kislány... 12, 13 éves lehetett, és jobbra-balra dülöngélt. A többiek egy kicsit megijedtek, de nem tőle, csak attól, hogy egy takarító szertárban találtak így, ilyenkor egy ismeretlent... Rémült arcán egy-két könnycsepp csillogott, és verte a falat. Laura megfogta a lányt, és lenyugtatta.
- Hogy hívnak? - kérdezte kedvesen, és halkan, de jól érthetően.
- A..aga..Agatha... - dadogta a barna hajú leány, és úgy bámulta a hófehér csempepadlót, mint aki még soha nem látott olyat életében. Laura jobban megvizsgálta a lányt kezében egy barna, szőrös plüssmackót szorongatott. A világért sem engedte volna el a kezét...

TO BE CONTINUED...