1x05 - Valamiért...

Ezamancwanelézonto, rokon.
u.i.:Kellemes Ünnepeket Mindenkinek, aki elolvassa ezt.. Meg annak is, aki nem.

Thomas körbenézett, s mikor látta, hogy senki nem figyeli, gyorsan kinyitotta a kamion ajtaját, s beszállt. Erősen gondolkodott, hogy mit kéne tennie. Haragot érzett, és némi félelmet. Az járt a fejében, hogy elinduljon-e, itthagyva Elenát, és a gondokat, egy ismeretlen társaságból olyanba csöppenjen, akikkel jobban szeretne lenni, mint ezekkel. Telt az idő, üresen, tettek nélkül, Thomas gondolatai lassan Alexre terelődtek. Rég látta a fiút, és őszintén szólva, kissé meglepte, hogy itt hagyta, de úgy, hogy belegondolt a tervébe, nem tartotta hülyeségnek. Már csak a megvalósításba kellett erőt fektetnie. Méghozzá sok-sok erőt.
Mély levegőt vett, majd megmarkolta a kulcscsomót, és kikereste azt a fémkulcsot, amelyik beleillett a kamiont elindító kis résbe. ,,És mi van, ha valaki tartózkodik a hátsó részben? Basszus!'' - csapott Thomas indulatosan a kormányra kétszer. Erre nem is gondolt...
*****
-Martin, te máshogy gondolkodsz, mióta ez az egész... mióta pár napja... vagyis, hogy... minden megváltozott? - kérdezte Elena halkan, de mivel szorosan Martin mellett sétált, a fiú jól hallotta a lány szavait, és mosolyogva válaszolt:
-Hogy érted, hogy máshogy gondolkodom-e?
-Hát hogy... más lett az életcélod?
-Eddig nem volt életcélom.
-Hát akkor? És most?
-Most már van egy... túlélni! - mindketten mosolyogtak. Elena elveszett Martin szemeiben, abban a kettő mélykék pontban a fiú sármos arcán. Hogy lássa, fel kellett néznie, hiszen Martin legalább egy fejjel magasabb volt nála.
*****
Alex könnyei szüntelen potyogtak a kék színű padlószőnyegre, és várt a csodára, vagy Dorainre, mikor meghallotta azt a hangot.
,,Nem, megint csak a képzeleted játszik veled, te bolond!" - mondta magában a fiú, és jobbra-balra csóválta fejét.
De a hangok erősödtek. Óvatos, megfontolt zajok voltak, de Alex érezte, egyre jobban érezte, hogy valóság, amit hall.
-Do..Dora..Dorain? Te vagy az? - kérdezte könnyektől fuldokló, remegő hangon, de nem kapott választ. Így hát mély levegőt vett, és reménnyel teli szívvel az ajtóhoz, majd a lépcsőhöz sétált, azért óvatosan.
,,Mindig van remény. Remény nélkül Jézus is feladta volna a kereszt cipelését. És Ő tudod miben reménykedett? Az emberiségben, akiért feláldozza magát!" - de már furcsa lenne emberiségnek hívni ezt a mocskot... - gondolta Alex, és lehelyezte lábát a legfelső lépcsőfokon, és lassan, kissé félve lefelé kezdett sétálni.
*****
Eduard kipattant a székből, majd testvére mellé állt, aki a Holdat bámulta.
-Fred, nem hagy nyugodni az a lány, akit meg... megöltél.
-TE ölted meg! - mondta maga elé kissé indulatosan Fred, de még mindig az égbolton elhelyezkedő méretes, sárgás-fehére karikát leste.
-Nem, Fred, én biztosra mondom, hogy TE voltál az, hiszen... láttam. Én is, mint mindenki!
-Ha bárki ellenem beszél, megölöm őt is! - mondta nemes egyszerűséggel Fred, mintha a világ legegyszerűbb, legtermészetesebb dolgát bökte volna ki. Kissé indulatos hangjában ott csengett a megbánás.
-Fred! - tartott némi hatásszünetet Eduard, mire testvére kérdőn nézett rá. - Te nem rossz ember vagy, csak beteg! Sajnálom! - ezzel Eduard sarkon fordult és eltűnt volna a kamion mögött, de Fred visszarántotta, és pulcsijának nyaki részénél fogva magához húzta, és ezt köpködte arcába, idegesen:
-NEM VAGYOK BETEG, SEM BOLOND, MEGÉRTETTED? - fenyegető pillantásokkal, és jobb kezének mutatóujjával lökte odébb Eduardot. Fred tenyerén vastag seb húzódott. - És... a lányt... muszáj volt megölnöm! Túl nagy szája volt! És ezt nem engedhetem meg magamnak! Hát nem ismersz, Ed?
A testvére szó nélkül, feszülten, és idegesen lelépett, és csak magában mormolta el a következőt: ,,Te tényleg beteg vagy, meredjél ki!"

7-8 ÓRÁVAL EZELŐTT, PELIKAN PLAZA
-Daniel, hát akkor... vágjunk bele abba a hosszú útba! - mondta keserű, és halk hangon Laura az ablakon kifelé bámuló fiúnak. Danielben minden tombolt, csak önfeledt öröm nem. Sőt, a haragot is felváltotta valami más. Szeretet, talán? Akkor még nem tudott erre választ adni, de még ha nagyon erősen töri fejét Laura eleresztett szavainak semmibe vétele után, akkor sem, hiszen hirtelen felfedezni vélt jónéhány Zombit a távolban. Legalább harmincat. Összevonta ápolt szemöldökét, és felállt eszeveszett hirtelenséggel. A táskájához sietett, és felkapta azt, majd szó nélkül intett Laurának és Deennek, hogy induljanak. A két lány érezte, hogy TÉNYLEG indulni kell, még hozzá eléggé gyorsan.
-Valami baj van? - kérdezte aggódó tekintettel Deen.
-A hátsó kijártnál menjünk.
-Miért?
-Az elsőt el fogják lepni.
Erre mindenki meglepődött, de csak szedték a lábaikat. Mindenkinél volt kés, azt találtak több helyen, illetve Agathánál is találtak egy töltényt, de fegyvert nem. Ezt elfelejtették Alexnek elmondani, viszont Daniel arra gondolt, hogy még bármikor jól jöhet egyetlen töltény is, így magával vitte elegáns ingének első zsebében, amely mellkasánál helyezkedett el.
Daniel körülbelül 170 centiméteres testén barna fejkoronát viselt, melyet középen hajzselével állított fel, és barna szemeivel mindenen tökéletesen átlátott: tudta, mikor milyen poént kell elsütni, érezte, ha valaki szomorú, szóval, jó emberismerőnek bizonyult. Jól kezelte a helyzeteket, szinte mindent, azt leszámítva, hogy néha-néha hirtelen kapta fel a vizet, de a gyorsan jött harag hamar nevetésbe torkollott, vagy csak szimplán megbocsátásba. Unokatestvére jelentette számára a legtöbbet. A legfontosabb rokont, a legjobb barátot, a legkedvesebb pszichológust, a legviccesebb humoristát, és... még testvérek közt is a legjobb testvért. Büszke volt rá, habár olykor-olykor olyanokat is terjesztett róla, amik neméppen az igazságot tükrözték. Illetve, Daniel kedvelte a morbid humort. Egyszer, amikor Alex megfázott, és nem ment iskolába, Daniel egy biológia órán azt mondta poénból a tanárnak, hogy Alex meghalt, de már jól van. Senki nem nevetett, csak utólag Alex, mikor megtudta, hogy a tanár egy percig el is hitte.
Daniel most hirtelen lökte ki a kijárati ajtót, és végre szabad, friss levegőt érzett, amint belekap sötétbarna hajába, végigsimítja összeráncolt homlokát, és szabadság-érzetet ad neki. Odakint szép táj borult elé: a kerítésen túl szabálytalan sorrendben sorakoztak szorosan a fák, egymás mellett, és hajladoztak a gyengéd, kellemes szellőben, susogva, szabadon... Egyetlen dolog rontotta el az összképet a szép nappali sugarakkal együtt. Egy hirtelen előbukó, felhördülő Zombi. Daniel csóválta a fejét, majd habozott egy kicsit, aztán elővette a kését, és leszúrta a Zombit.
-Szép szúrás! - mosolygott erőteljesen Deen, de mikor meglátta Daniel faarcát, megszólalt másféle hangnemben: - Jó, nyugi! Alexnek semmi baja nem fog esni! Tudom! Ismerem! Én is félteme egy kicsit, és aggódom érte, mert veszélyes a világ, de hát... Ő döntött így! Neki kell meghoznia a fontos, legfontosabbb lépéseit az életben, még akkor is, ha az élet megváltozott. Mert megváltozik, minden percben változik. Lassan nem lesz áramszolgáltatás, lassan a levegő tele lesz rothadással, lassan a csapvíz sem lesz már olyan, mint régen. És tudom, hogy Alex régen is talpraesett volt, habár a nyugalmasabb világban is vigyáztál rá folyton, de ő elég ügyes, hogy egyedül is feltalálja magát! Daniel, semmi baj nem lesz! Megígérem! Megtalálja Doraint, boldog lesz, és az a lány majd jobb belátásra bírja. Alex eljön hozzánk a Weekgate-re, magával hozza a barátnőjét, és... - vakargatta Deen kontyba csavart, sötét haját. - És minden szép lesz. Szebb, mint most, és szebb, mint lehetne. Mint azoknál volt, akik elhullottak. Sajnálom... - fordult el Deen, mert bekönnyezett monológján. Fél perc múlva továbbindultak. Csendesen, szavak nélkül, csak tűntek el mögöttük a méterek, és mindenki gondolkodott, elmélkedett.
Egészen addig állt fent a csöndes, nyugodt gondolkodás, amíg egy raktárépülettel szembeni kereszteződéshez nem értek. Valami azt súgta Deennek, hogy be kell menniük. Összehúzott szemekkel nézett a Nap felé, majd Danielre, és egymás tekintetéből kiolvastak valami ilyesmi beszélgetést:
-Be kéne néznünk, lehet, találunk valamit.
-Igen, és meg is állhatunk pihenni.
Hiszen mindketten elindultak egyszerre a raktárépület felé. Laura csak pár másodperccel később szaladt utánuk.
-Mit csináltok? Nem a Weekgate-re megyünk? - kérdezte.
-Még nem - felelte tömören Daniel, és benézett az egyik ablakon. Sötétség, és por. Mást nem látott. De nem akarta megkockáztatni azt, hogy vakon bemennek, és lesz, ami lesz, így hát keresett egy követ, vagy téglát, és megmarkolta, majd bedobta vele az ablakot. Hosszú, és széles ablak volt, így Daniel, miután betörte azt, át tudta dugni a fejét rajta, és jobban beleshetett a terembe. Már valamivel jobban látott.
Egy hulla terült el, kezében valami csillogó tárggyal. Daniel nem tudta, hogy a hulla átalakulás előtti, vagy utáni hulla.... Látott még ezen kívül egy-két szekrényt, nyitott ajtóval, megviselt székeket, egy hosszú, nagyon hosszú téglalap alakú asztalt, és, mintha egy másodpercig valaki állt volna a lépcsőforduló előtti fal mögött.
-Nem, biztosan csak a felszálló por! - mondta Daniel. - Biztosan csak azt láttam.
-Mi? - kérdezte egyszerre Deen és Laura.
-Semmi... láttam valakit, de nem hiszem, hogy... szerintem... véleményem szerint nincs is itt senki más, csak a port láttam felszállni... - Dadogta Daniel, és a bejárati ajtóhoz sétált, kissé zavartan, majd lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Kissé befelé tolta, majd erőteljesen neki ment, vállával próbálta belökni, de semmi eredmény.
-Áhh, megvan! - kapott a fejéhez a fiú, és beugrott a törött ablakon. Megigazította haját, körbenézett, majd a holttesthez hajolt. Lassan elemelte azt az ezüstösen csillogó valamit, ami egyébként egy kulcs volt, és az ajtóhoz vitte. Beillesztette a zárba, és kinyitotta a kétrészes, fémszerű ajtót. Deen és Laura besétáltak. Deen szólalt meg először:
-Hogyan tovább?
Daniel gondolkodott egy kicsit, majd felelt:
-Szétválunk. Ti nézzétek meg a hátsó kertet. Enyém a felső emelet.
-Daniel! - állította meg Deen a fiút, mikor az már a lépcsőnél járt.
-Igen?
-Semmi. Vigyázz magadra! - mosolygott a lány, majd Laura oldalán kilépett a szabadba, egy kerítéssel körbekerített, füves-betonos-homokos, nagy területre.

Daniel lassan hagyta maga után a lépcsőfokokat, amik betonból készültek, és kissé ferdén álltak. Korlát sem volt, így hát saját egyensúlyára támaszkodhatott csak, de az kiválónak bizonyult, így épségben felért az emeletre, amely két felé ágazott. Balra egy kör alakú terem, fémből készült felállított koporsóra hasonlító dolgokkal körberakva. Jobbra egy hosszú folyosó, amelynek mindkét oldalából repedezett, összekarcolt faajtók nyíltak különböző termekbe. Daniel balra ment először. A kör alakú terembe hevesen tűzött be a Nap, hiszen az emeleti üvegfalak a Nap felé néztek. Az egyetlen dolog, ami Danielt zavarta, az a por volt. Ő is, mint unokatestvére, allergiás volt a porra.
A hozzá legközelebb eső fémes koporsószerű valamihez lépett oda, és köhécselve nyitotta ki azt, természetesen kését a kezében tartva. Fő a biztonság.
A kinyitott valamiből csak még nagyobb porfelhő szállt ki, amiért Daniel a világot átkozta, és nagyokat káromkodott, miközben hevesen köhögött, és pólóját orra elé tartva próbálta kapkodni a levegőt. Valamiért úgy érezte, hogy nem szabad feladni a kutatást. A második ,,koporsóhoz" sétált, és kirántotta azt. Ismét semmi, szóval a következőt már kissé idegesen nyitotta ki. Egészen a hetedikig nem talált semmit, de  a hetedikből kihullott valami. Egy vörös tokba zárt, hosszú tárgy.
-AZTAMINDENÉT! - mormolta el Daniel, miközben zavartan elrakta a kését, és lehajolt, hogy felvegye, és megvizsgálhassa a vörös tokos tárgyat.
-Egy igazi kard... - mondta maga elé, és kisgyermeki csodálattal húzta elé az éles szúró-vágó fegyvert a tokjából. Olyannyira tetszett neki, hogy el is feledkezett a többi ,,koporsóról", és megindult a fenti emelet másik részére: a folyosóra.
Tudta, hogy sok időt venne igénybe minden szoba egyenként átvizsgálása, így csak be-benézegetett az ajtókon, és ahol érdekeset látott, és nem vélt felfedezni rengeteg port, oda bement. Így esett a választása arra az ajtóra, amire egy K betű volt vésve, vörös színnel. Valószínűleg vérrel... A 'K' betűről viszont eszébe jutott valami... Vagyis valaki. KINGA! Nem tudta, hogy hol lehet a lány, hogy mit csinálhat, hogy egyáltalán életben van-e még? De nem hagyta, hogy a gondolatok megbénítsák, és könnyek szökjenek szemébe. Volt fontosabb dolga annál. Sokkal több... Hiszen Kinga visszautasította... Nem kellett a lánynak, és így, hogy Daniel egy kicsit jobban belegondolt, neki sem kellett a lány már. Nem érdekelte, így gyorsan berúgta az ajtót, a kardot maga előtt tartva. Habár tetszett neki nagyon a fegyver, de nem állt szándékában még felavatni... Ebben a szobában nem is volt rá szüksége. Feltűnően kevés por szállingózott a szobában, hiszen az ablak tárva-nyitva állt. Lassan, megkerülve a szoba közepén álló alacsony, számítógépes asztalt, és egy gurulós, kerekes fotelt, az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. Lent, jópár méter messzeségben egy testet pillantott meg. Valószínűleg kiugrott az ablakon, és abba halt bele. Ekkor vért fedezett fel az ablakpárkányon. Odaszáradt, kissé megalvadt vért, tehát nem mostanában történt az eset. De az ember, aki onnan, fentről nézve férfinak tűnt, vérzett, mikor kiugrott... Vagy erőszakkal lökték ki?
Daniel körbenézett a szobában. Egy fényképhez ment oda, mely üvegkeretbe foglalva porosodott egy éjjeliszekrényhez hasonlító, nem túl magas bútor tetején. Letörölte a port a képről, és megnézte. Egy fehér férfit ábrázolt egy fekete férfi mellett, közöttük két sötét bőrű kislány állt, akik 8-9, maximum 10 évesek lehettek, és a barna férfi gyermekeinek tűntek. A két férfi, bőrszínük ellenére, hasonlított egymásra, talán testvérek lehettek. És valamelyik férfié lehetett ez az iroda. Daniel tovább kutakodott a szobában. Egy borítékon egy nevet talált: Mr. Phortson. Kongada Phortson. Kíváncsiságból kinyitotta a borítékot, és széthajtotta a benne lévő, rövid papírlapot. Olvasni kezdte a levelet.

,,Kongada!
Sajnálattal írok neked Portlandből. Édesanyánk szombat éjjel elkapott egy súlyos fertőzést, kórházba kellett szállítani. Sajnálom, hogy legalább 3 napba telik, míg megérkezik hozzád a levelem, de írj minél hamarabb. Ha tudsz, utazz el Portlandbe, a St. Cralweer Hospital-ba, kérj kölcsön Martától repülőre, és mondd neki, hogy visszaadod, amint lesz rá lehetőséged. Segítek összeszedni a pénzt. Ölel testvéred, Portlandből: James!"

Daniel valamiért együtt érzett az ismeretlenekkel. A boríték mellett hevertek még borítékok, postázási időrendi sorrendben. Elővette hát a következőt, amiben egy kicsivel hosszabb levél állt:

,,Drága Testvérem!
Éjt nappallá téve várom a leveledet, és azt, hogy anyát kiengedjék. De semmi sem bizalomgerjesztő. A tesztjei szörnyű eredményeket mutatnak, és az orvos nem áll túlzottan jó kedéllyel az esethez. Félek, Kongada! A gyermekeidnek mondd meg, hogy semmi probléma. Egyenlőre őket ne ijeszd meg. Kérlek, óvatosan bánj a betegségekkel, szedd a vitaminokat, vigyázz a kölykeidre! Amint anya meggyógyul, elutazok hozzátok, és viszem anyát is."

Daniel reflexből a következő borítékért nyúlt:

,,TESTVÉREM!
Nem kaptam Tőled semmilyen visszajelzést. Gyászhírt kell közölnöm. Tegnap, azaz vasárnap hajnalban édesanyánkat utolérte végzete. Leállt a szíve. Előtte való nap voltam bent nála, és hosszasan elbeszélgettem vele MINDENRŐL, bár nagyon gyenge volt. Beszéltünk apáról, kiderült, hogy a seregben elnyert több kitüntetést is. Büszke volt ránk. Látod, Testvérem? Édesapánk tudta, kik vagyunk! Ismert minket, anya titkon tartotta vele a kapcsolatot. Beszéltünk még arról is, hogy végig egyforma testvérként szeretett bennünket, nem érdekelte, hogy Te édesapád génjeit örökölted, és sötétebb bőrű lettél, mint én, vagy az anyánk. Egy család voltunk. És gyengeségében elmondta azt is, hogy bármi történjék, egy család leszünk. Most sírva írok Neked, Testvérem! Mondd el a gyermekeidnek, de csak kíméletesen. Ferdítsd el egy kicsit az igazságot, hogy 'anya elutazott', vagy valami ilyesmi, de még túl kicsik ahhoz, hogy megtudják, mi történt valójában. Valószínűleg, mire megkapod a levelet, lezajlik a temetés, képtelen vagyok elhalasztani. De kérlek, adj magadról bármilyen életjelet.
u.i.: Megpróbálok a temetés után elmenni hozzátok, és meglátogatni. Kongada! Kérlek, légy erős, és ne tegyél semmit, semmi rosszat! Szerető Testvéred, Portlandből: James"

Daniel könnyes szemmel olvasta végig a leveleket. Megállt támaszkodni egy kicsit a faasztalon, míg visszaugrik a valóságba, a jelenbe, el a sajnálattól, és az együtt érzéstől. Ekkor a sarokban, az ablak alattiban, két dolgot pillantott meg. Egy félig gyűrött papírlapot, és egy vörösen-ezüstösen csillogó pengét, de csak akkor állapította meg, hogy mik ezek, mikor a kardot félretéve odament, és lehajolt hozzájuk. Kezdett összeállni a kép. A férfi, a levélből megtudta a halálhírt, megvágta magát, és kiugrott az ablakon. Gyorsan megnézte a gyászhírt tartalmazó levelet, hogy leolvassa róla a dátumot: 4 napja történt ez az egész...
De volt még a sarokban egy lap. Egy utolsó levél...
Daniel remegő kezekkel széthajtotta, és olvasni kezdte.

,,Kongada!
A temetésen életem legfurcsább, legfelkavaróbb élményét kellett megélnem. A pap meghalt, a temetés közben ugyanolyan tüneteket produkált, mint édesanyánk a betegsége és a halála előtt. De még nem ez volt a legbrutálisabb: a pap összeesett, és mikor magához tért, egy normális hangot sem tudott kiadni magából. Hörgött, krákogott, mindent művelt, de nem beszélt. És nagyon agresszívan viselkedett. Nem fogod elhinni, hogy megkattant! Édesanyám gyermekkori, régi barátnőjét, aki Ghánából utazott a temetésre... MEGHARAPTA! Mindenki csak bámult, és nem hittünk a szemünknek, csak megrémülve figyeltük az eseményeket. Végül én mentem oda, és próbáltam segíteni, de megkarcolt az az őrült. A rendőrség kénytelen volt fegyverekkel ÁRTALMATLANNÁ TENNI... Sajnálom, hogy így alakult minden, hogy még a temetése sem lehetett megfelelő számára, és számunkra. Nagyon aggaszt, hogy nem kapok felőled semmit, de amint végeztem pénteken a munkával, repülőre szállok, megígérem. Remélem, nem csináltál semmiféle badarságot, amit megbánhatsz! Kérlek, próbálj meg erős maradni, hiszen én is azt teszem, és azért küzdök, hogy a lehető legjobban kibírjam ezt a fájdalmas időszakot. A gyerekeket puszilom, és hamarosan találkozunk... KITARTÁS, TESTVÉREM!
u.i.: NEM SZABAD SEMMI OSTOBASÁGOT TENNED, MEGÉRTETTED? Én most abbahagyom a levélírást, hiszen kicsit szédülök, és fáj a fejem, beveszek valami gyengécske gyógyszert, és elmúlik, remélhetőleg, de ne aggódj! Minden rendben lesz, csak KÖNYÖRGÖM, Kongada, ne csinálj semmi meggondolatlanságot se magaddal, se semmivel és senkivel! Szerető Testvéred, a portlandi Temetőből: James Phortson... Szervusz!"

Egy könnycsepp hullott Daniel szeméből a levélre, egy másik mellé, hiszen feltűnt, hogy előtte valaki már átáztatta könnyével a papírlapot, mely a fájdalmas sorokat tartalmazta. Daniel a földön ült, és megpróbált erőt venni magán, hogy ne sírjon. Már teljesen kiment fejéből Kinga, sőt, egyáltalán nem érdekelte már a lány, hisze a lányt sem Ő, de az empátia könnyeket csalt a szemébe. Dühös volt a világra, és az összeállt kirakósjáték elé hirtelen újabb gondolat ugrott: A PAP.
A James Phortson nevezetű ember azt írta, hogy a pap valósággal megharapta azt a ghánai asszonyt, és Őt magát, James-t is megsebesítette. Tehát valahogy így kezdődhetett a vírus. Akkor miért Portland a katonai központ? És mi váltotta ki ezt az egészet? Daniel, a könnyektől megkönnyebbült, de megtelt kérdésekkel. Így a gondolatokba meredés helyett inkább felállt, és felkapta a kardját, majd kiment a szobából. Még egyszer visszanézett, sajnálattal bámulta végig a szobát, a borítékokat, a kitárt ablakokat, és egy másodpercig még állt ott, de aztán becsukta az ajtót, és tovább ment. A folyosó vége felé közeledett már, mikor az egyik bal oldali ajtó mögül kaparászást hallott. A folyosó végéről a második ajtó mögül.
A kardot szúrásra készen fogta, de tudta, hogy akár egy túlélő is rejtőzhet a szobában, aki pont úgy fél Danieltől, mint Daniel az ismeretlentől. A kaparászás, ahogy Daniel egyre közelebb ért, egyre csak erősödött, míg végül Daniel az ajtóhoz nem ért, és hörgést nem vélt hallani. Több ,,testből" származó hörgést.
-Tehát Zombik... Legalább kettő! - mondta maga elé Daniel, és belesett a kulcslyukon, de mivel egy sötét folt eltakarta a belátást, kénytelen volt kinyitni az ajtót.
,,Nem, nem kell ezt tennem!" - ezt súgta Daniel agya, amely megpróbált ésszerűen gondolkodni, de a szíve az ellenkezőjére sarkallta. És Daniel a szívére hallgatott.
Mikor lenyomta a hideg, vastag, érdekes alakú fémkilincset, és kitárta az ajtót, megijedt, hiszen majdnem ráesett egy Zombi. Egy magas, valaha emberi lény teste fél karral kapálózott Daniel felé, aki nagyot nyelt, egy szempillantás alatt kiheverte az ijedtséget, és a karddal gyorsan fejbeszúrta a támadóját. Eltelt pár másodperc, mikor kettő ismerős alak jelent meg az ajtóból, és nagyon, nagyon lassan kezdtek Daniel felé közeledni. Daniel most is megrémült, de most a szívfájdalom miatt, amit a sajnálat okozott: hiszen az a két alak a két kislány volt a fényképről. Mr. Kongada Phortson lányai. Igen, ők voltak azok, biztosan! Daniel megismerte őket a bőrükről, bár kissé elszíneződött, de jellegzetes volt, illetve a fürtös haj, a göndör, fekete fejkorona, amelyik mindkét kislány fején ott díszelgett, és hasonlítottak. Igen, le sem tagadhatták volna, hogy testvérek. Sajnálta őket, ezért tartotta a legjobb megoldásnak, hogy véget vessen ennek az életnek. Ami igazából már nem is élet... Nem engedte őket túl közel magához, ha már lélekben túl közel is férkőztek, pedig róluk, a két kisgyermekről tudott meg legkevesebbet a levélből. Gyorsan, egy vágással fejezte le a két kislányt egyszerre, majd ezt mondta maga elé, csak magának, de jól hallhatóan, elfojtott hangon, de elég hangosan:
-SAJNÁLOM! - de ezúttal már nem könnyezett be. Érezte, hogy nem szabad... A folyosó végén egyetlen sötétbarna ajtó helyezkedett el, és ez újnak tűnt. Nem rég lehetett lemázolva... Daniel a kilincsre tette a kezét, lenyomta azt gyengéden és lassan és kinyitotta az ajtót.

Eközben Laura és Deen a hátsó kertet vizsgálta. Üres kartondobozok hevertek a fűben, és a Nap szépen csillogott be a kert mellett álló magas torony felett, a látvány még jó is lett volna, ha nem rontja el egyetlen hulla. Deen óvatosan közelebb ment, és lehajolt. Egy fekete férfi holtteste. Felfelé nézett, és egy kitárt ablakot vélt látni. Laura felé fordult, és kedvesen megszólalt:
-Szegény ember... ezzel nem a Zombik végeztek...
-Eddig ez volt a gyakoribb. Mármint az ember-ember gyilkosság.
-Most már nem hiszem, hogy az emberektől kéne rettegnünk.
Deen egy madarat látott elsuhanni a tengerkék égbolton. Egészen addig követte tekintetével, míg el nem tűnt, és eggyé nem vált a végtelen messzeséggel. Aztán Laurára vetette tekintetét, és egyből megrémült, hiszen a lány a földön feküdt. Helyén egy magas, fekete férfi állt, durva arcszőrzet, mellette pedig egy rá hasonlító, de valamivel alacsonyabb fiú.
-Mit akartok? - emelte magasba kezeit Deen, és kérdezte riadtan a magasabb férfi szemébe nézve. Volt a szempárban valami gonosz, valami keserű, de magával ragadó, ami olyan vizekre evezte, ahonnan képtelen volt elúszni, így csak másodjára hallotta meg, hogy a magas ember ezt kérdezi tőle:
-Mi a neved?
-D...De-de-Deen... - dadogta a lány, és nagyon erősen gondolkozott rajta, hogy elővegye-e kését, de gyorsan kiverte fejéből ezt az ötletet, hiszen mindkét srácnál fegyver volt. Remegtek a lábai, és szó szerint rettegett.
-Tetszik a barátnőd, Deen. Szép lány. Mióta azok a rohadt katonák itt jártak, nem láttam egyetlen szép lányt sem. Héj, Deen, mi a barátnőd neve?
-La..Laura. És mi a Te..Te neved?
-Hmm... Fred vagyok! - mosolygott a srác.
-É..értem! Szép-szép név - Deennek halálfélelme volt. Lassan ellentétes értelmet kezdett nyerni az, amit előbb Laurával beszélt, hogy már az emberektől nem kell félni. Dehogyisnem kell félni tőlük. Még mindig...
-Nos... Kedves Deen! Elmondom most szépen, hogy mi lesz! Te felelni fogsz pár kérdésemre, aztán szépen-csendben bemész a raktárba, megvárod, amíg mi a szépséges Laurával elhúzunk innen, és aztán nyugodtan éled tovább az életed.
Deen nagy nehezen fogta fel a szavakat, amik áthatoltak agyán és elméjét is reszketésre késztették.
-Ha bármivel próbálkozol... Hát, akkor bizony nem lesz mit tovább élned! - nevetett fel Fred, de a testvére, aki sokkal szelídebbnek tűnt, mint Fred, még mindig némán álldogált, és egymást nézték Deennel.
-Mi a fiú neve? - kérdezte a lány félénken, és halkan.
-Nem értem, mit beszélsz, kislány!
-MI A FIÚ NEVE? - ismételte meg Deen.
-Áh... Én kérdezek, nem te! - tartott némi szünetet Fred, majd hozzátette. - Na, ezt megbeszéltük.
Eltelt néhány másodperc, talán egy-két perc, mire Fred feltette az első kérdést:
-Ki van még veletek? Van táborotok? Vagy csak ketten vagytok a szépséggel? - kacsintott le Fred a földön mozdulatlanul fekvő Laurára. - Igen, csodaszép lány...
-Nincs, más nincs... - nézett át lassan Deen a válla fölött a raktárépület kitárt ablakára, és Danielre gondolt. De logikus lépésnek tartotta, hogy nem mesélt az idegeneknek a bent tartózkodó Danielről. Valószínűleg, az életét mentette meg. Már csak abban bízott, hogy Daniel bent is tartózkodik, amíg Fredék el nem mennek. De nem akarta hagyni, hogy elvigyék Laurát.
-Következő kérdés? - vett mély lélegzetet Deen.
-Héj, kislány, ne idegesíts fel! Nem szeretnéd te azt látni, milyen Fred-Papa, ha ideges. MONDTAM, HOGY ÉN KÉRDEZEK TŐLED! - az utolsó mondatot nagyon idegesen, erőteljesen megnyomta. - Te kurva... - tette hozzá indulatból.
Deen nem tűrte, hogy így beszéljenek vele. És nem tűrte, hogy fenyegessék őt, és barátnőjét. De egyenlőre csak tűrt.
-Na, kislány... Én felajánlottam, hogy életben maradhatsz... - szólt Fred idegesítő, vontatott és lassú hangján, megvakarta fejét, majd feltette a következő kérdést. -Öltél már meg valakit?
Deen egy ideig gondolkozott, hogy mit feleljen, míg végül válaszolt:
-Igen. Egy háromfős társaságot. De... akkor még nem voltak Zombik - természetesen Deen nem mondott igazat.
Fred testvérére nézett, de az nem pillantott rá. Még mindig Deent nézte, egyre sajnálóbb szemekkel, ahogy Deen egyre jobban remegett, míg egyszer csak ájulás nem kezdte kerülgetni a lányt. Fred tenyérbemászó arca, rajta a gonosz szempárral sürgött-forgott, és semmi látszata nem volt a gravitációnak. Csak hirtelen elveszett a világ, majd elveszett Deen egyensúlya, és egy szempillantás alatt a földre zuhant, de még magánál volt. Közben, amíg hasalt, és Fred testvére társaságában óvatosan odahajolt hozzá, elő tudta venni kését, de úgy, hogy senki nem látta.
-Héj, kislány! Deen! Mi van veled? Én mondtam, hogy nem próbálkozhatsz. Szóval, ha ez valami kis játék... akkor ugye tudod, hogy meghalsz? Héj, mit aka... - de Fred nem tudta befejezni a mondatot, hiszen Deen minden erejét összeszedve előrántotta a kését, és hatalmas, nagyon mély sebet vágott Fred tenyerébe. Egészen a csuklójáig elhúzódott, és spriccelt belőle a vér, ömlött, mint egy vízesésből a friss, tiszta víz. Fred kezéből kiesett a pisztoly, Deen odébb lökte azt, Fred pedig térdre rogyott a Hirtelen fájdalomtól. Fred testvére tartotta maga elé a pisztolyát, de nem lőtt. Nem tüzelt, hagyta, hogy Deen feltápászkodjon. Ez az egész évezredeknek tűnő másodpercek alatt történt, és onnantól kezdtek felgyorsulni és pörögni az események, hogy Fred is erőt vett magán. Felállt, és épségben lévő kezével arrébb lökte testvérét, aki szintén földre huppantotta a pisztoly, de Fred gyorsan lehajolt érte, és vérző kezébe fogta. Idegesen nézte Deent, és félig vesztes, félig diadalittas, győztes arccal tüzelt. Legalább négyszer. Mind a négy lövés Deen homlokát érte, de már az első végzett vele. Holtan esett a földre, és véget ért élete. Utolsó arckifejezése még rémületet, és valamiféle hálát tükrözött Fred testvére felé aki meredten, kitágult, kidülledt szemekkel nézte a holttestet.
-Nem... nem kellett volna így történnie! - suttogta gyengén Fred, majd a fájdalomtól eltorzult arcával még ezt hozzátette: - Induljunk, te balek, mielőtt elvérzek! - és eltűntek, otthagyva az eszméletlen Laurát, és a halott Deent...
*****
Daniel odafent lövést hallott... Négyet is.
TO BE CONTINUED...

1x04 - Külön...

Iedew = Halhatatlanság.
Andinak. Nincs mit az utalásokért.


A Nap már javában egy másik helyet világított meg, a Global Road most csak a sötétben és a Hold fényében tündökölt. Alexék csak álltak, ki tudja, mennyi ideig. Mindenki gondolkodott, mindenki bámult maga elé csendesen, a lélegzetvételt alig lehetett hallani. Végül a fekete férfi szólalt meg:
-Hol van az a ház, ahol a barátaid vannak? - Alex érezte, hogy nem lesz baj. Valami furcsa ösztön súgta neki, így hát lassan kimondta:
-Weekgate. 37-es ház. Mondjátok meg az ottaniaknak, hogy... üdvözlöm őket!
-Mi az, hogy ,,mondjuk meg?" - szólt közbe Thomas. - Te is jössz velünk, nem?!
-Mondtam, hogy én azért jöttem el, mert más akartunk. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan kellett volna. Mást kell tennem.
A legtöbben a földet nézték, valaki bólogatott, de a fekete férfi egyet értően mosolygott. Furcsa, kielemezhetetlen mosoly ült arcára, Alex kérdőn nézte egy ideig, aztán megszólalt:
-Lőszerre van szükségem. Cserébe kaptok kaját.
A fekete férfi kabátja belső zsebeit vizsgálta át, de nem talált semmit, így egy szakállas, idős férfihoz ment oda.
-Joseph, kérlek, add oda a fegyvered Alexnek! - az öregember tétovázott egy kicsitt, majd lassan Frederic kezébe adta a pisztolyt, aki hamar továbbította Alexnek, és megint mosolygott.
-Köszönöm - mondta Alex, és bólintott. Elrejtette újdonsült fegyverét, és arrébbrángatta Thomast és Elenát.
-Sajnálom, hogy még csak most futottunk össze, és már mennem is kell. De, talán összehoz még minket a sors. Legyetek nagyon óvatosak!
-De miért? Miért nem jössz velünk vissza az unokatesódékhoz, és együtt elmegyünk a barátnődért - ajánlotta fel Elena, de Alex csak csóválta a fejét.
-Nem, nem lehet. Ők nem fogadják el ezt az egész Dorain-es ügyet. Nem szimpatikus nekik Dorain, és ebből már az következik szerintük, hogy a barátnőm nem szeret engem. Pedig... nem így van. Dorain vár rám. Mennem ke....
-Elnézést, hogy közbe szólok, de Thomas, Elena, indulunk! Gyertek! Hosszú az út gyalog - szakította félbe Fred.
-Már éppen elbúcsúztam, egy. Kettő, éjszaka veszélyes a csoportos gyaloglás...
-Te is gyalogolni készülsz.
-De én egyedül.
Átmeneti csönd állt be, de Thomas megtörte azt.
-Hát jó... akkor, Alex! Veled megyünk. Elena és én, veled tartunk, segítünk megtalálni Doraint.

Alexet talán ez a kijelentés lepte meg leginkább az utóbbi időszakban. Nem tudta, mi legyen, hogy hogyan tovább, mit kéne reagálnia erre. Csak ennyit szólt:
-Van egy ötletem.
-Mi az? - kérdezte egyszerre Thomas és Elena.
-Itt maradok, mindannyian itt maradunk éjjelre. Felváltva őrködhetünk, páran elférne a teherautóban, aztán majd reggel, ha világos lesz, eldöntjük a következő lépést. Rendben? - mosolygott Alex, és mosolyt csalt két barátja arcára is.

Megpróbálták szórakozva tölteni az éjszakát. Poénkodtak, hülyéskedtek, és nem kellett félniük attól, hogy fáznának, hiszen fülledt éjszakának örvendhettek. Csak egyetlen dolog zavarta Alexet: a következő lépés. Márpedig Alex szeretett rendezetten készülni az előtte álló feladatokra, úgy, hogy tudja, mikor s mit kell tennie, de most zavarosnak tűnt a kép, és ezt a gondolatokban létező ködfelhőt csak két barátja, Thomas és Elena tudta elolszlatni.
-Jó, Thomas, felelsz vagy mersz? - kérdezte nevetve Elena
-Öööö... Felelek - válaszolta a fiú.
-Akkor... Mi lenne az első dolgod a lánnyal, aki neked tetszik, ha most itt állna előtted, és megmentetted volna az életét? - Alex felkapta fejét a kétértelmű kérdésre, és elmosolyodott. Eddig tekintete az utca végét fürkészte, néhány métert, egy kis távolságot, ami elszakítja őt és Doraint... Vagy nem?
-Bevallanék neki mindent. Tudom, hogy már egyszer elmondtam neki, de akkor... nem volt elég komoly a tét, hogy döntenie kelljen. Vagyis nem döntenie, hanem felelnie.
-Még mindig szereted?
-Ez már másik kérdés, Elena! - Thomas megtörölte szemeit, majd folytatta. - Alex, felelsz vagy mersz?
-Jó, bátor leszek! Merek - felelte Alex, miközben haját igazgatta.
-Oké. Elena, segíts, valami keményet találjunk ki!
-Menj oda Fredhez, és kérdezd meg, hogy aludhatnál-e mellette! - mindhárman hatalmas nevetésben törtek ki.
-Persze, már is! - ezzel Alex felállt, és óvatosan, hátra-hátra pillantva megindult az éppen cipőt kötő Fred felé.
-Helló, Frederic.
-Csak Fred.
-Rendben... - Alexet fojtogatta a nevetés, alig tudta visszatartani, és ez feltűnt a fekete férfinak is.
-Mi van? Mi van veled, ember?
-Nos... Lenne egy... Kérdésem! - Alex összeszorította száját, majd pár másodperc múlva kibökte: - Aludhatok ma melletted?
Fred csak bámulta Alexet magasba vont szemöldökkel, és lehunyta szemeit, mire kinyitotta, Alex már elszaladt, ennyit kiáltva vissza, nevetve: 'Bocsi'
-Bolond fiatalság... - mondta maga elé Fred, és visszatért a teherautó hátsó részébe, ahol teljes csend ült, csak testvére aludt ott, fejét vállára döntve. A többiek kint múlatták az időt.
-Eduard! Eduard, ébredj már fel! - rázta meg a fiú vállát, mire az rázni kezdte fejét ide-oda, és késéért nyúlt, de hamar észrevette, hogy Fred ébresztette fel, így kifújta a levegőt, és kissé megnyugodva hátradőlt.
-Csá. Mit akarsz? Aludtam.
-Okos... jólvan, látszik, hogy én tanítottalak. Ügyes voltál, hogy egyből a késedért nyúltál. Még eléggé feltűnő volt, ezen sokat kell csiszolnunk, hiszen mindig meg kell várni, hogy mi lesz az első benyomásod a támadódról, és ha nem tűnik kedvesnek, leszúrni, és jópárszor megforgatni azt a rohadt kést a nyomorult gyomrában! - Fred egészen beleélte magát a saját szavaiba, hiszen kezével úgy mutogatott, mintha valakit egy késsel valóban gyomron szúrna, és utána a további utasításokat, pontosabban tanácsokat is kiadta Eduardnak, aki nagyon hasonlított testvérére, ugyanolyan vontatott, lassú és mély hang, csak Eduard valamivel alacsonyabb volt, és pár tincs haja a szeméig lógott. Most felállt a fiú, és kifelé kezdett bámulni, leginkább az égboltot nézte.
-Holnap jó idő lesz.
-Most is jó idő van - mondta Fred, és leült a földre.

-Thomas, beszélnünk kell. Kettesben - kezdte Alex. - Elena, kérlek, egy kicsit arrébb mész? - Elena meglepődötten bólintott, és jópár lépést tett a kamion felé, amíg el nem tűnt mögötte, Alex meg sem szólalt, csak akkor, mikor már négyszemközt ült Thomasszal szemben.
-Figyelj, most... nagyon sok dolgot szeretnék mondani neked. Kérlek, hallgass végig, és aztán reagálj.
-Oké.
-Nos... Először is... Megöltem egy kislányt. Meg kellett tennem. Beteg volt, és azt mondták, hogy veszélyes lett volna, de képes lettem volna megoldani, ha nem befolyásolják az érzelmeim. Tudták, tudják, hogy nagyon érzékeny vagyok, és valamiért elöntött a harag, és hidegvérrel lelőttem azt a kislányt... Lehetett vagy 12 éves, maximum - Alex mondandója közben végig a földet nézte. - Aztán eljöttem a Plázából, ahol előtte megszálltunk. Daniel, Deen és Laura ott maradtak. Danielt ismered, a többieket nem, de alapjában véve nagyon kedves emberek, csak nem értettek velem egyet, így külön kellett válnunk. Óh, én nem is gondoltam volna, hogy találkozom veletek. Hogy egyáltalán bárkivel is találkozni fogok. Azt hittem, hogy a katonaság rajtunk kívül senkit nem hagyott itt, erre felbukkantok, és megmentitek az életemet! Óh, nagyon hálás vagyok. Köszönöm, Thomas! - Alex tartott néhány másodperc hatásszünetet, majd folytatta. - A következő... Danielékkel leginkább Dorain miatt vesztem össze. Tudod, ki az a Dorain. A barátnőm, középhosszú, barna haj, gyönyörű, smaragdzöld szemek, és álomszép arc... Jó, bocsi. Tehát, mielőtt minden megváltozott volna egyik percről a másikra, Dorainnel kellett volna találkoznom. Furcs megingás volt a kapcsolatunkban, de szerettük, és még mindig szeretjük egymást. Tudom! De nem tudtuk megbeszélni a plázában történtek és a kislány, és a furcsa, véres alakok, és Danielék miatt. Szóval, meg kell találnom! Ez a legfőbb célom. És... igazából, ezzel kapcsolatban kéne a legtöbbet beszélnünk. Nem lenne a legjobb ötlet, ha velem tartanátok, mert...
-Mi? Miért nem? - vágott bele Thomas.
-Thomas, kérlek! Mondtam, hogy először hallgass végig! Légy szíves!
-Jó, mondd...
-Egyedül kell megtalálnom Doraint, mert az veszélyes lehet, viszont utána csatlakoztok hozzám.
-Mindannyian?
-Nem, csak Te, és Elena - Alex a zsebében kezdett kutakodni, és előhúzott egy kulcscsomót. - Ez a kamion kulcsa. Neked adom. És most figyelj! - Alex Thomashoz hajolt, hogy fülébe súgjon valamit: - Danielék a Weekgate 37-es villába mentek, ugyebár, és Fred most oda fog indulni. Elenával előbb kell odaérnetek, valahogy meg kell oldanod, hogy elszakadj Fredtől, és a többiektől, és Danielnek add át minden üdvözletem és köszönetem. Aztán gyertek el, tudod, hogy hol lakom. Dorainnel ott fogok várni mindenkit. Mármint, téged, Elenát, Danielt, Laurat, és Deent. Thomas, vigyázz magadra, és a testvéredre, kérlek!
Thomas csak bólintott, mert hirtelen nevetésre kapták fel a fejüket. Egy lány nevetett, mégpedig Elena, és sétált mellette egy fiú. Nagyon magas, zselézett hajú fiú, aki farmernadrágot, és sárga színű, hosszú ujjú felsőt viselt. Szorosan egymás mellett mentek, belefeledkezve egymás hangjába, nevetésébe, és arcába. Valamiért szikrázott köztük a levegő, mintha járnának, olyan érzése volt Alexnek, dehát a fiú nem is tudott róla, akkor mi ez a kapcsolat és ki ez a fiú és...
-Ő Martin - szólalt meg érdekesen Thomas, mintha olvasott volna Alex gondoltaiban, és úgy felel az elméjében feltett kérdésekre. - Elena halálosan belé van esve, de szerintem Martin titkol valamit. Nem szimpatikus az a srác. Na, de mindegy. Megértettem, amit mondtál, és... oké. Tudom, hogy tudsz magadra vigyázni. Mikor indulsz? Mi mikor induljunk? Mit tegyünk?
Alex várt egy kicsit, körbenézett, hogy nem figyeli-e őket valaki, vagy hogy a közelben nem hallgatóznak-e, és mikor megbizonyosodott arról, hogy minden okés, megszólalt halkan:
-Én most indulok. Vigyázz a kulcsra, és amikor Fred nem figyel, indulj el Elenával. Oldd meg. Én is tudom, hogy tudsz magadra vigyázni. Magatokra! Isten Veletek! Üdvözlöm Elenát. - Alex felkapta a táskáját, és elindult az utca végébe. Valaki utána nézett, valaki pedig figyelembe se vette, de Elena meglepődött, és Alex felé futott volna, mikor a fiú már az utca végén járt a nagy táskát hátán cipelve, de Thomas elkapta a lány vállátt, és rászólt.
-Elena, nyugi. Megbeszéltem valamit Alexszel. Nem lesz semmi baj, viszont... amíg itt van Martin, nem mondok semmi többet.
-Én meg akkor elmondom Frednek, hogy a kis barátotok elment - szólt közbe úgy Martin, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondta volna ki.
-Alex független, szabad ember, nem számít, hogy Fred mit gondol a távozásáról. És neked sincs semmi közöd hozzá! - bökte meg Thomas a mutatóujjával Martin mellkasát. A cselekedetben, és a szavaiban is tombolt az indulat, és a düh. Feltűnően utálta Martint, és nem érdekelte, hogy ezt Martin is észre veszi. Csak az bántotta, hogy Elenának mennyire rossz ez, hiszen ,,Martin nagyon cuki és helyes".
Nem is tudom, hogy szeretheted ezt a nagyképű nyomorékot... - gondolta Thomas, megvetően nézett testvérére, és pár másodperc múlva már -egyáltalán nem feltűnően- a sofőr ülésen ült. Idegesen, és hirtelen azt érezte, hogy Alex kérését nem fogja teljes mértékben valóra váltani.

,,I'm not a killer. She had to die. I had to do. Sorry..." - Alex út közben belebotlott egy furcsa alakú kőbe, amin ez a felirat állt. És úgy érezte, mintha ő maga véste volna bele. Megállt, és gondolkozott. Agatha járt a fejében. ,,Meg KELLETT tennem!" De miért? Alex nem tudta, hogy mit bánt meg legjobban... Hogy megölte Agathát, vagy hogy ez miatt veszett össze másokkal? Még mindig a saját igaza mellett állt, de valamiért nem érezte, hogy stabilan tud gondolkodni. ,,Nem vagyok gyilkos!" - Dehát megtetted, Alex, megölted! Megöltél egy ártatlan, beteg kislányt! - Alexnek úgy tűnt, mintha ezeket hangok mondanák a fejében, ezért halántékát tapogatta óvatosan, és ezt mondta a nagy semminek, maga elé:
-NEM VAGYOK BOLOND! - viszont kezdett kételkedni saját kijelentésében.
Megfordította a követ. Egy szó éktelenkedett rajta, kacskaringós, furcsán vésett betűkkel, amit elsőre nagyon nehezen olvasott ki.
'Iedew'
Körbenézett. Sehol egy lélek, egy jármű, egyetlen dolog tűnt fel neki: egy bolt üvegfala be volt törve. Közben óvatosan hátsó zsebébe csúsztatta a méretes követ, de nem zavarta különösebben. Hét-nyolc méterre állt a törött ablaktól. Valami azt súgta neki, meg kell néznie. Közelebb lépett hát, óvatosan, és lassan, majd fegyverét elővéve a kilincsre tette kezét, mikor is egy hang szólalt meg háta mögül:
-Tedd le azt a fegyvert, és nagyon lassan fordulj meg! - mély hang volt, és mikor Alex végrehajtotta az utasításokat, észrevette, hogy kihez tartozik a hang. Egy nagy darab, idős emberhez, akinem vastag keretes szemüvege olyan ferdén állt görbe orrán, amilyen ferdén álltak szemei. Valószínűleg ivott egy pár kortyot... Alex nem látta ezt az embert Fredék között, és érezte, hogy baj van. Az idős ember kezében hosszú csövű puskát tartott, és egyenesen Alex homlokához szegezte. Ha azt elsüti, akkor puff, a beton vérben fog úszni... Alex félt, bevallotta magának, hogy megriadt, de nem engedhette, hogy másra legyen utalva.
-Ereszkedj térdre, és tedd hátra a kezed! - motyogta az öreg.
-Ki maga? - Alex próbálta húzni az időt, de az idegen ráförmedt:
-Mondom térdre! - Alex abban bízott, hogy Thomas vagy valaki, akár Fred megmenti abból a csoportból, de már messze volt a Global Road. Most csak egy sötét bolt betörött üvege előtt térdel, és nézi leendő gyilkosát, aki puskát tart felé, és szemei csillognak a Holdfényben. ,,Nem muszáj a gyilkosomnak lennie..." - gondolta Alex, majd miközben végrehajtotta az utasításokat, hátsó zsebébe nyúlt. Óvatosan, hogy észre ne vegye az idegen. 'Iedew'... Bízott benne, hogy sikerülni fog, amit eltervezett. Mély levegőt vett, majd megszólalt:
-Mi kell? Van étel és ital a táskámban, sőt, egy hatalmas, hosszú vadászkést is tartok benne! Oda tudom adni, nézze! - ezzel megpróbált felállni, de az öreg a földre lökte, amitől Alex a hátára esett, beverte hátát az előhúzott kőbe. Leküzdötte magáról a hátizsákot, és az öreg felé nyújtotta, aki maga mellé tette puskáját, és kinyitotta a táskát, majd kutakodni kezdett benne.
-Ezzel cseszett nagyot hibáztál, vén fasz! - ordította Alex, és az erősen megmarkolt kővel erőteljesen fejbevágta az idegent. Mint egy kétmázsás krumplis zsák, úgy hullott a földre. Alex felkapta a táskát, visszacipzározta azt, elrakta a követ, és felvette a puskát, amivel még biztosítéknak egyszer fejbe vágta az embert, és rohanni kezdett. Már nem érdekelte a bolt. Minden használható cucc nála volt, így már valamivel biztonságosabban érezte magát, futott a háza felé.
Ki lehetett az az öregember? Mit akarhatott? Hogyan keveredett egyedül oda, Alexhez? Vajon ő is vesztett el másokat? Kényszerült olyan dologra, amit alapvetően nem tett volna meg?
Alex csak szedte a lábát. Egy nagyon sötét utca állt előtte, s mielőtt belépett volna, megállt egy kicsit. Mély levegőket vett,  kifújta magát. Dorain arca lebegett szeme előtt, egész testében-lelkében a lányt akarta. Hiányzott neki.
A sötét utca közepén Alex lehetőséget kapott az újdonsült puskája felavatására. Hörgést hallott maga mellől, és kishíján szerzett egy sebet magának az egyetlen Zombi harapdáló, erős fogai által, de szerencsére gyorsan észlelte a veszélyt. Egy erőteljes ütéssel odébblökte, és ösztöneire hagyatkozva lőtt egyet. Eltalálta a Zombi fejét, hiszen az csöndben maradt. Alex nem is habozott tovább, elindult az út vége felé, amit hamar el is ért, és megpillantotta saját házát. Remegő lábakkal, és mindent elöntő izgalommal lépett a középmagas, sötétbarna fakerítéshez, megsimította azt, majd kinyitotta a kaput. Rövid kavics-folyosó vezetett a bejárati ajtóhoz, jobbra s balra füves, virágos kiskerttel övezve, ami még így is, a sötétben is meseszépen tündökölt, ahogy a Hold, a csillagok, és pár kis földbe állított lámpa megvilágította. A bejárati ajtó hófehér volt, és egy vörös felirat tüntette fel, hogy minden kedves ide érkezőt szívesen fogad, és üdvözöl a ház gazdája. Benyitott. Várt pár másodpercet, míg át nem lépte a küszöböt, és betért a hangulatos, kellemes, és hatlmas nappaliba. Dorain kedvenc szobájába. Óvatosan körbenézett, mindent megvizsgált. A legtöbb dolog érintetlen, de egy-két kés, és szúró-vágó eszköz hiányzott a helyéről.
-Dorain, itt vagy? - kiáltotta Alex, és felsétált a szép, barna falépcsőkön, a hálószobába. Benyitott, és úgy érezte, Dorain ott várja. De senkit nem látott. Fájdalmasan zuhant a vágyainak gyönyörű világából vissza, a jeges, éjszakai valóságba, pontosan a hálószobájának ajtajába, ahonnan tisztán lehetett látni a rendezett szobát, a tiszta ágyat, szép és friss ágyneművel, a tiszta padlószőnyeget, és a bútorokat, melyek olyan otthonias hangulatot sugároztak Alex szemének. Már csak a ház legszebb, legékesebb, leggyönyorűbb darabja hiányzott a látvány összességéből: Dorain. Az az álomszép lány, aki most Isten tudja, hogy merre van... Alex könnyes szemmel, és remegve hullott térdre, ahogyan szakadó esőként hullottak könnycseppek a fiú barna szemeiből, fekete keretes szemüvege mögül, ami most teljes párában állt. Egyszer csak Alex egy ismeretlen eredetű zajra figyelt fel, és ködszerű alakot látott a szoba sarkában:
-Dorain? - kérdezte elcsukló, de reménykedő hanggal. Az alak rövid szünet után felelt, miközben közelebb ment, és Alex kiolvasni vélte belőle Dorain alakját, arcát, és szemeit. A tündöklő, csillogó szemeket, és a harmatgyenge, pengevékony ajkat, ami most szóra nyílt:
-Alex.. Sajnálom! Én sosem éreztem úgy, ahogy te. Bár szerettelek, de nem annyira, mint amennyire lehetett volna. És nem te tehetsz erről, hiszen aranyos fiú vagy, de... sajnálom, Alex!
Alex remegő fejjel hallgatta a suttogó szavakat. Zavartan zokogott, és nézte az egyre haloványabbá váló alakot. Fél perc múlva a semmivé lett, és Alex rádöbbent, hogy képzelődött. Felállt, és a tükörhöz lépett. A könnyeit bámulta, ahogy hullottak a földre. Ki tudja, mennyi idő telt el, de lent zajt hallott. Felkapta a fejét, és pár másodpercig újra remény öntötte el a felkavaró, zavart okozó és furcsa, ismeretlen érzések mellett.



2 HÓNAPPAL EZELŐTT
-Igen? Nem-nem, bocsi. Alex? Ő most nincs itthon. Elnézést. Oké, hello-hello, visszhall'! - ezzel Dorain idegesen letette a telefont és barátja felé fordult. - Miért nem tudják megérteni, hogy nyugalomra vágyunk?
-Lehetünk kettesben a zajban is! - Alex átölelte Doraint, és hajába fúrta fejét. A selymes, bársonyos hajba, mely olyan szépen suhant a szélben és vidáman csillogott a Nap fényében.
De a rétre lassan éj borult. Feljöttek a kedves kis csillagok, és a Telihold is mosolygott rájuk, ahogyan akkor is mosolyogott, amikor megismerték egymást...
-Óh, az a szép nap. Gyönyörű este volt. Én szeretném ezerszer, és még százmilliószor átélni azt, Dorain. Amikor először megláttalak, és a sötétben mintha valami lámpa lett volna a két szép szemed, és... Óh, nagyons szeretlek!
-Én is nagyon szeretlek! - mosolygott Dorain. - Viszont... Miért azt élnéd át újra? Miért nem mondjuk ezt? Akkor még nem is jártunk...
-Hát... - gondolkodott el Alex a fűben fekve, és bámulta az égboltot. - Tetszett, ahogy megküzdöttem érted.
-Aha, értem - Dorain őszintén, szívből, és szerelmesen mosolygott, Alex pedig folytatta:
-Hát még az mennyire jó volt, mikor megkaptalak, és elsőre átöleltelek, és megcsókoltalak, és éreztem, hogy itt vagy... Akkor... Nem tudtam különbséget tenni, hogy a mesés álmok és az elképzelt valóság határvonalának melyik oldalára léptem át...
-Nagyon szeretlek, Alex! Örökké szeretni foglak!
-Én is, nagyon szeretlek Téged, Dorain, és örökké szeretni foglak. Megígérem Neked!

1x03 - Esély...

ADRIÁNNAK. REMÉLEM EGYÜTT DOLGOZUNK MAJD.

-Még nem vált unalmassá a csend? - nézett be Daniel a ruhaboltba, ahol unokatesója még mindig a fotelban ült és meredten bámult maga elé. Nem szólalt meg.
-Hmm? - kérdezte meg még egyszer Daniel, de válasz ezúttal sem jött. - Alex, el kéne döntened, mihez fogsz kezdeni. Mi Laura nagyszüleinek a villájába megyünk, a Weekgate Street 37-es szám alatt. Tudod... amiről régen álmodoztunk, hogyha felnőttek leszünk, megvesszük - próbált mosolyt erőltetni Daniel az arcára, de az emlékek hada elöntötte elméjét, így inkább halk hangon folytatta. - Ha gondolod, gyere utánunk! Vagyis... most is jöhetsz, de... Tudnom kéne, mi jár a fejedben.
-Hazamegyek - Alex unokatestvére felé fordult a hirtelen válasszal. - Hazamegyek, és Dorainnel ketten átvészeljük ezt az egész szart. TI úgysem akarjátok, hogy Dorain a közeletekben legyen. Vagy az én közelemben...
-Nem, nem arról van szó! Csak... Dorain nem szeretne Veled lenni! - ült le Daniel a fotel kéztartó részére, de Alex idegesen felpattant helyéről.
-Ezt honnan veszed? - ordított, és mindketten egyszerre éreztek félelmet, és féltést. Alex haragot is...
-Ha megtalálod, ha megleled egészségesen, és ő is úgy gondolja, gyertek utánunk.
-Nem, nem, nem nem nem és NEM! Biztos vagyok benne, hogy Dorain sem bír titeket, jó?! Ezek után már én sem szeretnék veletek lenni. Miattatok... miattatok kellett megtennem...
-Nem! Nem bírta volna sokáig. Ha a katonaság itt hagyta, akkor... annak volt valami oka.Kockázatot és veszélyt jelentett. Sajnálom, nagyon nagyon sajnálom, hogy ez lett a vége, így, de... büszke vagyok rád, hogy megtetted.
Erre Alex szemébe könnyek szöktek. Olyan érzések tomboltak lelkében, amik furcsa kettősséggel kínozták. Úgy érezte magát, mint egy lángoló jégtábla. Mintha belül tombolva kiadná a dühét, de azok visszhangjai fájdalmat okoznának neki. Csak egy arckép égett elméjében hevesen. Arra gondolt, hogy unokatestvérének talán igaza van, hogy... beigazolódott, beigazolódhat Alex minden rémálma. Gyorsan ki kellett verni fejéből ezeket a gondolatokat. Pisztolyát méregette, majd Daniel szemébe nézett, miután letörölte saját könnyeit.
-Elmegyek, egyedül, és ha megtalálom Doraint, kettesben leszek vele! - ,,márpedig meg fogom találni!" tette hozzá gondolatban a fiú, és kifelé indult.
-Most mész? - szólt utána Daniel.
-Miért, ti még maradtok?
-Nemsokára lelépünk.
-Viszlát! - Alex biccentett, elhaló hanggal elköszönt, majd otthagyta unokatestvérét a ruhaboltban. Bár azt mondta, Dorainnel kettesben lesznek, mármint kettesben akar lenni vele, de remélte, hogy tényleg látja még viszont Danielt. És Laurát, és Deent...

A két leány meredten bámult kifelé az üvegablakon, nem csoda, hogy Alex torokköszörülése
felriasztotta őket, és felkapták a fejüket, mert megijedtek.
-Sajnálom! - szólalt meg először Laura és átölelte Alexet.
-Talán nem örökre veszünk búcsút... - hajtotta le a fejét a vontatottan beszélő Deen. - De ugye tudod, hogy csak a közös utunk ért véget, és a barátságunk nem? - Alex némán álldogált, kiszabadulva Laura kezeiből. Mindhárman vártak, mindhárman feszülten nézték hol az egyiket, hol a másikat. Egyszer csak Alex úgy érezte, hogy le kell hunynia a szemét. Nem tudta, miért, de megtette. A képzelete játszott vele. Egy havas tájra szállította, ahol a sűrűn, vadul hulló hófüggöny mögött egy viskót látott, és magát, amint az időjárással küzdve próbálja megközelíteni a viskoót, lassú, nehéz léptekkel. Látta, hogy a ház tetőgerendái már roskadoztak a hólepedő alatt, és hogy az ajtóra valamit karcoltak.

Aztán kinyitotta szemeit, és mély levegőt véve visszatért a valóságba.
-Hé, minden okés? - kérdezte aggodalmas arckifejezéssel Laura, és Alexhez sietett, hogy megnézze, minden rendben van-e.
Alex bólogatott, de még mindig zavarodottan... Nem tudta, mi volt az az előbb, és hogy miért történt, de a képzelete túlzottan elragadta, mert mikor csukva volt a szeme, előre nyújtotta kezeit, mint aki benyit egy ajtón...

Alex Deenhez is odalépett, és megölelte, majd így szólt:
-Isten Veletek! - indult el pislogva, és egyre közeledve a kijárathoz már a fejét is fogta. Csak Ő, a nagy, veszélyes világban, bizonytalanságban. Semmi nincs nála a fegyverén kívül, amiből elég erősen kifogyóban volt már a lőszer...
-Várj! - ekkor egy kiáltást hallott maga mögül, így hát hátrafordult, és unokatestvérét látta, amint utána rohan egy zöld hátizsákkal. - Azon gondolkodtunk... Hogyan fogod megoldani az ételt és az italt? - pár másodperc hatásszünet. - Ezt vidd magaddal. Raktam bele kaját, piát, és pár ruhát is, meg... ami fontos lehet. És nézd! Zöld, A kedvenc színed! - ezzel átnyújtotta a súlyos hátizsákot unokatestvérének, az pislogott, majd megköszönte, felvette hátára, majd kezet nyújtva még ennyit mondott:
-Ég Veled! - Daniel megrázta a kezét, és érzéstelen arckifejezéssel bámulta, amint unokatestvére éppen most sétál ki a küszöbön.
-És Veled... - mondta maga elé, mikor már Alex eltűnt a távolban...

A Pelikan Plaza csendesen, szokatlanul magányosan csillogott a reggeli napfényben.
Alex megállt egy percre, hogy  visszanézzen, hogy az aranysárga, mézszínű fényben úszó 'P' betűket vizsgálhassa, és hogy lélekben is elbúcsúzhasson barátaitól, és unokatestvéreitől. Még átbámult a kerítésen, arra a pontra, ahová Agathát temette. Lehajtotta fejét egy kis időre, majd megfordult, és továbbment.
A látomásán agyalt. Azon, hogy vajon megzakkant-e, vagy csak fáradt? Hogy agyára ment az, ami most van? Dorain hiánya, mondjuk? Vagy Agatha elvesztése? Pontosabban az, hogy Hogyan és Miért vesztette el a kislányt?
Ezekkel a gondolatokkal zavartan tántorgott a kövezett pláza-lejárón Alex, mikor a kórház felé néző parkból nagyon halk motoszkálást vélt hallani. Arra vetette hát tekintetét, és egy fiút látott meg. Kócos, csapzott hajjal, szakadt ruhákban közeledett Alex felé. Eltelt egy kis idő, mire Alex felfogta, hogy a felé közeledő fiú nem más, mint Marc. Tágra nyitott szemekkel bámulta, szinte leesett állal, lemeredt, várta, hogy odaérjen a fiú, de az csak nem jött... Alex pislogott egyet, mire Marc alakja eggyé vált egy délibábbal, majd eltűnt. Túl hirtelen, túl képzelet-szerűen...
-Mi a f....?! - mondta maga elé Alex, majd megrázta a fejét, és néhány perc pihenő után elindult.

A háza, ahol Dorainnel előző este kellett volna találkoznia, a plázától pont ellenkező irányba helyezkedett el, mint a Weekgate Street, de körülbelül ugyanannyira, csak a másik út felé.
,,Ha jól tippelek, gyalog otthon vagyok egy-két óra múlva..." - elmélkedett magában a fiú. Az utcák csöndesek, és kihaltak voltak. Szerencsére az erre járó katonaság alapos munkát végzett...(?)
,,A Global Roadon, a város legszűkebb utcáján áthaladva közelíthetem meg leghamarabb a házamat..." - nézelődött a kitörött ablakok, és felborult kukák között.
30-45 perce alig sétálhatott Alex, mire elért a Global Road hosszú, keskeny, gyakorlatilag kettő hatalmas lakóház által kicsivé szorított utcájára, és befordult a sarkon. A nem túl széles járdák bal oldalán állt meg egy kis időre, de nem láthatta a túloldalt, mert egy kamion eltakarta azt, így hát közelebb lépett, de hihetetlen hirtelenséggel vetődött elé vagy 8 Zombi a másik oldalról, ami eddig ismeretlen volt. Most már láthatta, hogy az egészet ellepték. Riadtan kapkodta fejét jobbra-balra, menedéket keresve, de már jöttek a másik oldalról is. Alex lépteinek zaja épp elég volt, hogy felkeltse a körülbelül tucatnyi Zombi figyelmét, így vissza sem tudott menni a Global Road elejére... Futni meg... Túl nehéz a táskája.
Előkapta hát a fegyverét, mint egy ügynök, aki éppen bevetésen van, és a legközelebbi Zombi fejét mérte be. Lehunyta bal szemét, és tüzelt. Eldördült a pisztoly, és a Zombi a földre esett, de Alex nem nyugodhatott meg sokáig, hiszen már tarkójában érezte egy mögötte hörgő lény leheletét... vagy tudja Isten, ezt már minek lehet nevezni... Reflexből gyomron vágta a könyökével, és hátrarúgott, amitől a Zombi elhullott, mint egy földhöz vágott tárgy, Alex pedig lelőtt egy másik Zombit, aki szintén közeledett feléje. Minden oldalról körbevették, és mintha csak egyre többen lennének... Alex számára csak egy másodpercig tűnt reménytelennek, mert hamar kiverte a fejéből, hogy esetleg feladná. Elhatározta, hogy csak az egy oldalról érkezőket lövi fejbe, és a keletkező résen keresztül elfut... Rászegezte pisztolyát tehát egy alacsony, hörgő, véres alakra... Egy kislányra. Az maximum olyan magas volt, mint Agatha. Alexnek hirtelen eszébe jutott, hogy a plázában töltött legnehezebb percekben mit mondott neki Agatha, az a párbeszéd örök emlékként égett az elméjébe, agyában most is ott tombolt és lángolt, könnyeket csalva Alex szemébe:
,,-A-a-akkor indulunk..? Me-mehetek ve-ve-veled?
-Se...semmi baj, Agatha! Szeretlek!
-É-é-én is szeretlek Tége... " - hallotta fejében újra és újra a jelenetet, és csak akkor tért vissza a földre, mikor egy Zombi már maximum fél méterre állt tőle, és támadásra készen, vadul hörgött. Alex megijedt. Rászegezte a pisztolyt, meghúzta a ravaszt, de az nem lőtt többet. Ennek is most kellett kifogynia!
-Basszameg! - Alex még egyszer, segélykérően, menedéket keresve körbenézett. Háta mögül a teherautó, minden más oldalról pedig a Zombik kerítették körbe.
-Ah, megvan! - rázta fejét össze-vissza, és ösztönösen, egy éppen hevesen támadó Zombit odébb lökve, imádkozás közben, hogy kinyíljon a teherautó ajtaja, felkapaszkodott az oldalára. Onnan fejbe rúgott egyet, és pisztolyának végével egy másikat lecsapott, és csak utána pattant be a -legnagyobb szerencséjére- kinyíló ajtó mögötti ülésre. Becsapta maga után azt, és lihegve, fújtatva nézte a szélvédőn, és ablakokon át az üveggel küszködő, éhes, véres Zombikat. Már sokkal tompábban hallotta az éles hörgéseket, és örült, áldotta az Istent, hogy megmenekült. Egy időre, legalábbis...
Maga alá, maga mellé, majd maga mögé nézett, és semmit nem talált. Valami oka pedig biztosan van, hogy így itt hagyták a járművet...
,,Miért nem fekszik benne egy hulla sem? Nem mintha olyan nagy problémát jelentene, csak..."
Levette táskáját, és a lábához rakta. Az ugrott be neki, hogy ha meglenne a teherautót beindító kulcs, elhúzhatna vele, és egyrészt, hamarabb hazaérne, másrészt, maga mögött hagyhatná a veszélyes, megvadult Zombikat. De a kulcs sehol... Csak nem vitték el azt, maga, a jármű nélkül...
Alex átpattant az anyósülésre, hogy kinézhessen a jobb oldali ablakon is pontosan. A Global Road jobb oldali járdáján brutális látvány fogadta: egy kibelezett, véres ember feküdt valamiféle kék egyenruhában, nem tudta eldönteni, hogy milyenben, hiszen annyira átázott a sötét vörös folyadéktól az a ruha.
,,Áh, tehát előbb őt zabálták azok a kis Rohadékok! Nyugodjon Békében!"
Alex egy fokkal nyugodtabban pásztázta a hullát. Mármint, hányingere volt, felkavarta, és undorodott a látványtól, de az nyugtatta, hogy már nem kell félnie az életveszélytől... Sem neki, sem a halott egyenruhásnak.
Aztán egyszer csak megpillantott valami csillogó dolgot a napfényben, a hullától körülbelül két-három méterre a betonon, egy kis vértócsa mellett. Egy kulcscsomót. Több dolgot is feltételezett, megállapított a látottakból:
-Talán az a férfi volt a kamion sofőrre.
-A pár méterre csillogó kulcsok halmaza között biztosan ott van az is, amelyik beindítja ezt a ,,járgányt."
-Ha nem csinál semmit, az idők végezetéig itt csücsülhet a teherautóban, várva a csodára, unatkozva. Ezt nagyon nem akarta, így hát mély levegőt vett, és arra a merész elhatározásra jutott, hogy kimegy, és a lehető leggyorsabban behozza ide a kulcsot. Kezét az ajtó nyitó-fogantyújára helyezte, és szaporán verő szívvel, lüktető pulzussal maga felé húzta azt, kinyitott az ajtót.
Azon nyomban megütötte fülét a hörgés és kaparászás, és abban a pillanatban elé ugrott két Zombi, még mielőtt kiszállhatott volna. Reflexmozdulatból csapta vissza az ajtót, de az egyik Zombi kettő ujja bentragadt, becsípte magával.
-Fúj, basszus... basszus... basszus! - legnagyobb erejével húzta befelé a szoruló ajtót, mígnem halk, tompa reccsenéssel leszakadtak az ujjak, behullottak az anyósülés melletti területre, pontosan Alex cipőorra elé.
,,Jó, Istenem, oké... letettem a tervemről. Amúgy sem tudok vezetni." - kezdett beszélni Alex magában, a nagy semminek. Csóválta a fejét, még mindig szaporán vette a levegőt, és így nyúlt a táskájáért. Szépen-lassan, ráérősen kicipzározta. Igazából, tényeg ráért...
Két csoki, vagy öt szendvics, egy liter sima ásványvíz -Daniel tudta, hogy unokatesója melyiket szereti, és ennek különösen örült-, és valami szénsavas üdítő... ha nem az előbb szaggatott volna le kettő ujjat egy teherautó ajtajával, és nem bámult volna egy teljes mértékben kibelezett, megcsócsált emberkét perceken keresztül, akkor most evett, vagy ivott volna, de így... inkább a táska még mélyebbi részeibe nyúlt. Már vissza ült a vezető üléshez, maga mellé pakolta a már átnézett cuccokat. Egy-két ruha, egy zöld sportcipő, meg egyéb hasonló cuccok. Már majdnem üres volt a táska, de a legmélyén talált egy papírt.
Szép, kisimított lapot, amin Daniel erősen megnyomott, sötét betűi diszítettek. 'Egy levél...'

,,Kedves Alex!

Remélem tudod, hogy én mindig a jót akarom neked. Remélem azt is, hogy ezt még a dolgok gyökeres megváltozása előtt észrevetted. Remélem Tudom azt, hogy vagy elég erős ahhoz, hogy megvédd magad. Elég okos vagy, elég bátor, és én fizikailag nem is féltelek.
Viszont lelkileg, érzelmileg nem vagy stabil. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de túlságosan is naiv vagy, ha te még mindig azt hiszed, hogy Dorain 1. él még egyáltalán, 2. szeret téged, és veled akar lenni. Kétlem.
Agathát is nagyon sajnálom. Tudod, hogy mindannyian NAGYON sajnáljuk, de azt tetted, ami a leghelyesebb, legokosabb döntés, és TE tetted meg! Ezt ne feledd el, soha ne feledd el, kérlek, mert ezek tesznek erősebbé. Lelkileg és érzelmileg erősebbé.
Bízom benne, hogy fogunk még találkozni. Emlékszem, hogy váltunk el, de tudom, hogy titkon te is hiszed, hogy még egymásba fonódnak útjaink. Mi is vigyázunk magunkra, de ígérd meg, hogy te is megteszed ugyanezt magaddal. Puszil Laura, és Deen, hiányzol nekik, és nekem. A poénjaid, mindened. Pedig azt hittük, hogy te leszel az, aki még most is képes lesz megnevettetni bárkit, hogy minden veszélyes és nehéz. Szeretném, ha gondolkodnál azokon, amiket mondtuk rólad és Dorainről, rólatok, veletek kapcsolatban, de persze végig figyelj az úton magadra, és vigyázz mindennel. Ne bízz olyanban, akit nem ismersz, ne higgy idegeneknek, ha esetleg találkoznál valakivel.
Ezeken felül viszont remélem, és teljes szívemből kívánom, hogy megtaláld Doraint, és legyetek boldogok. Ha úgy gondolnád, gyertek el, de figyelem, csak ÓVATOSAN, kérlek! Weekgate Street 37. Egy zöld kerítésű hatalmas épület. Ölel: Daniel, Laura és Deen."

Alex végig hunyorogva, kissé remegő kézzel olvasta unokatestvére által írt levelet. És mosolygott, hiszen nem volt gyakori, hogy Daniel tollat ragadott.
A fiú próbált mosoly erőltetni az arcára, úgy nyúlt zsebébe a pénztárcáért, amiből szép-lassan előhúzta Agatha fényképeit, és párás szemüveggel nézegette őket.
Mennyire őszintének látta rajtuk Agatha mosolyát... Annyira őszintének, mint amilyen akkor volt, amikor a kislány azt hitte, hogy minden jó lesz, hogy Alex magával viszi Dorainhez, hogy megoldódik a sok probléma, mert úgy érezte, hogy Alex szereti. De a fiú más szándékból simogatta a lány haját. Megölte. Megölte, és már sem a megbánás, sem az egyetértés nem hozza vissza, és semmi nem fogja visszapörgetni az elmúlt időt. Azt a rohadt múltat az Isten sem támasztja már fel, mert Ő akarta azt, hogy így legyen... De miért? A Biblia írásai, azok a hülye Világvégés jóslatok, a ,,holtak feltámadásáról" szóló filmek, a poénok, hogy 'Mi lenne, ha...', és minden cseszett utalás erre, most beigazolódott, és lassacskán elpusztítani látszott az egész rohadt világot. Mondjuk, a világ ez előtt sem volt egy Mennyország. Maximum bukott angyalokkal. Ezek meg maguk, az Ördög Teremtményei... De akkor... akkor miért hiszi ezt az egészet Alex Isten tervének?! Bonyolult minden. Megfájdult Alex feje, annyira kavarogtak benne a zavart okozó, összekuszálódó szálak, kérdések, és minden.
Ezek jártak Alex fejében, mire szépen-lassan elaludt. Lehunyta szemeit, még egy pár másodpercig elméjében önmagával beszélgetett, felidézte régi emlékeit, Dorainre, Danielre, Agathara gondolt, aztán már csak arra emlékezett, hogy a csillagok világítanak befelé a teherautó terébe, és ő lövésekre ébredezik.  Sok lövésre, majd vegyesen férfi-női hangokra. Ijedten ült fel, és hirtelen. Tudta, hogy ezek nem Zombik. Így hát a látszat kedvéért bekészítette a pisztolyt, hogy legalább fegyveresnek tűnjön, bár tudta, hogyha tényleg használni kell, nem sokra megy vele.
A Zombik sorban, egymás után, tűntek el az ablak mellől, ahogy dördültek a lövések, majd egyszer csak kinyílt a sofőr ülés melletti ajtó, és egy magas, vékony, fekete férfi szegezett fegyvert Alexre:
-Csoda, hogy le nem lőttelek, öcsi! Még jó, hogy lehajoltál a kamu-fegyveredért! - a férfi nagyon lassan beszélt, Alex elsőnek azt hitte, hogy valami drog hatása alatt van az ismeretlen, de aztán kezdett hozzászokni a beszédstílushoz. - Szállj ki, aztán felteszek pár kérdést, tesó!
Alex lassan kiszállt, elrakta üres fegyverét, és meglepődötten nézett körbe, miközben kezeit a magasba emelte.
A fekete férfi nem volt ám egyedül. Látott többek között egy fiút, aki valószínűleg az idegen testvére lehetett, legalábbis nagyon hasonlítottak, látott két kisfiút, akik alacsonyak voltak, látott egy nagyon, még sötétben is világos szőke hajú lányt, néhány fiatalabb, és idősebb embert, illetve... legnagyobb meglepetésére: kettő olyan embert, akikkel egy iskolába járt és nagyon jó kapcsolatot ápoltak, még az utóbbi időben is beszélgettek néha-néha. Thomas és Elena. Testvérek.
Mosolyra húzódott Elena és Thomas szája is, épp úgy, mint Alexé, mikor egymásra pillantottak, és egy szó nélkül Alex odarohant a két barátjához.
-Csá! Te Jó Ég... annyi mindent kell mesélnem - kezdte Thomas.
-Hogy kerültetek ide? - vágott barátja szavába Alex. - Ugye, tudjátok, hogy konkrétan az életemet mentettétek meg? Itt maradhattam volna addig is, amíg ezek a nagy semmitől ki nem pusztulnak, de... valószínűtlennek tűnik, vagyis tűnt, amíg ti nem jöttetek és le nem lőttétek az összeset és...
-Elég! Állj! - szólt közbe a magas, fekete csávó. Valószínűleg ő lehetett a vezér. - Majd később ráértek örülni egymásnak, most viszont meg kell kérdeznem tőled, hogy mi a neved?
-Alex - vágta rá mosolyogva Elena a választ, Alex helyett.
-Igen - helyeselte azért a fiú is.
-Egyedül vagy? - jött az újabb kérdés.
Alex egy pár másodpercig némán habozott, elgondolkodott a válaszán, majd kinyögte:
-Igen, egyedül. Majd elmesélem később, hogy mi történt velem. De most... nektek van táborotok? - Alex a fekete férfihez intézte kérdését leginkább, de Thomast és Elenát nézte.
-Lerohanták - hajtotta le a fejét a fekete idegen. - El kellett jönnünk. Majd elmesélem, mi volt előtte, ha elmeséled, veled mi történt.
-Jó. Az unokatesómmal, és két jó barátommal voltunk egy plázában, de ők... ők mást akarnak, mint én, így eljöttem teljesen egyedül. A barátnőmet keresem. Éppen hozzá indultam, mikor itt ragadtam, aztán elbóbiskoltam, és alig vettem észre, hogy ti jöttetek, de kösz. Hálás vagyok.
-Aha... Tehát a barátnődhöz. És az unokatestvéredéket hol hagytad?
-Egy plázában. Viszont onnan elmennek, vagyis, bizonyára már el is tűntek onnan, a Wee... egy másik házba.
-Milyen házba? - változott furcsára a fekete férfi hangneme.
Alex nem tudta, hogy elmondja-e vagy sem. ,,Ne bízz olyanban, akit nem ismersz, ne higgy idegeneknek, ha esetleg találkoznál valakivel." Jutott eszébe Daniel levele, és kérése abban a bizonyos levélben. De hiszen ott volt Thomas és Elena is! Kettő olyan ember, akikben teljes mértékben megbízik, akiket legjobb barátainak mondhat, akikkel most újra találkozott. Hozzájuk fordult oda.
-Honnan ismeritek őt?
Thomas Elenára nézett, majd Alexre, aztán így szólt:
-Ma reggel talált ránk, vagyis mi találtunk rájuk. De, biztosra állítom, hogy megbízható. Ha bármi hátsó szándéka lett volna, nem fogad be minket Elenával, és nem menti meg az életedet - Thomasnak igaza volt. Alex hosszú óráknak tűnő másodpercekig gondolkozott, majd a teherautó másik oldala felé vette az irányt sebes léptekkel.
Mindenki őt nézte, ahogyan megközelíti az egyenruhás holttestet, és a teherautó jobb oldali, anyósülés felőli ajtajához megy, és észrevétlenül, a megfelelő másodpercben, felvette és zsebre vágta a kulcscsomót, mely egy utcalámpa fényében csillogott ezüstösen. Aztán, mintha fő célja ez lett volna, bemászott a teherautóba, és a táskájába visszapakolta a ruhákat, az ételt és az italt, majd kiugrott és visszasétált az őt bámuló emberek közé, szorosan Thomas és Elena mellé.
-Ez az autó a tiéd? - kérdezte a fekete férfi feltételezett testvére.
-Nem - rázta jobbra majd balra a fejét Alex, majd hozzátette: - És a kulcsát sem találtam meg. Szerencsémre nyitva volt, mert itt teljesen körbevettek. No, de te még nem válaszoltál. - fordult a fekete férfihoz. - Mi volt veletek ezelőtt?
-Az én házam biztonságosnak tűnt, magas kerítés, vastag falak, kutya, meg minden. Ez előtt is biztonságosan éldegéltünk, kedvesek voltak a szomszédok, jól ment minden. De a katonaság elbaszta. Megjelentek 4-en, vagy 5-en, hogy azonnal velük kell mennünk. De mi nem! Nem, a világért nem adnánk a szabadságunkat. Kénytelenek voltunk fegyvert ragadni a tesómmal, és a... - tartott némi szünetet, és lehajtotta fejét. - A barátnőmmel. A katonákat sikeresen 'khm', kiűztük a házunkból, de akkor még nem tudtuk, mi ez az egész. A barátnőm megfertőződött. Egymás után láttam átalakulni emberevő szörnyeteggé az ismerőseimet, barátaimat, aztán... elegem lett, lövöldözni kezdtem. De nem én basztam el. A katonaság! A katonaság, azok az Isten verte védőruhás, fegyveres faszok. Rohadás egye őket! - idegből beleütött ököllel egy atom-nagyot a teherautó ajtajába, és pár másodperc múlva még hozzátette: - A többiek vagy segítettek kiszabadulni a körbekerített házból, vagy út közben találtunk rájuk. A barátaidra is.
Alex számára furcsának tűnt a fekete férfi. Nem azt gondolta róla, hgoy veszélyes, vagy hátsó szándékkal fordul bárki felé is, csak furcsa volt. De nem tudta volna, az Istenért sem mondta volna meg, hogy miért.
-Megkérdezhetem én is a neved? - tette fel a kérdést.
A fekete felnézett, és miközben nagyokat pislogott értetlenül, kibökte lassan, és jól érthetően:
-Frederic. Fred. Hívj Frednek.

Alex fejében lassan csillapodni látszottak a felkavaró, megindító, idegesítő és zavaró, illetve fejfájdító gondolatok, s bár tudta, hogy az elsődleges célja Dorain, de valami furcsa, megfogalmazhatatlan okból kifolyólag lassacskán átvette helyét egyetlen olyan kérdés, ami már mindenki más fejében körvonalazódni kezdett: HOGYAN TOVÁBB?

1x02 - Döntés...

Ezt a Részt ajánlom Klaunak, aki miatt fent maradtam hajnali kettőig megírni! :)

-Agatha.. - ismételte meg a kislány egymás után háromszor, vagy négyszer a saját nevét, közben nem nézett senkire, csak a padlóra.
Laura felváltva pislogott Deenre és Alexre, s miközben Daniel a szertárban lévő cuccokat vizsgálta, kedves hangon tette fel a következő kérdést:
-Van itt még valaki rajtad kívül?
A kislány most végre felemelte fejét, kérdőn kémlelte Laura hosszú, barna haját, aztán Danielhez fordult, és szemébe nézve válaszolt:
-Nincsen.. Anyát.. anyát bántották. Apa bántotta. Megharapta... - Agatha könnyezni kezdett, és előre-hátra dülöngélt. Laura megsimogatta a fejét, és félrehúzta Deent.
-Szerintem beteg... - mondta. - A katonaság vagy nem vette észre, vagy nem akarták elvinni... - megpróbálta suttogóra fogni, de Agatha megszólalt.
-Nem aka..nem akartak! Azt mondták, nem számít...
-Csak úgy itt hagytak?
-I..igen...

Daniel kilépett a szertárból, és megigazította a haját. Agathat és Laurát vizsgálgatta, majd unokatestvéréhez lépett.
-Most már tényleg beszélnünk kéne... És.. mindegy, gyere Alex!
Arrébb mentek, a kihalt, fényes folyosón teljes csend honolt.
-Bocsánatot szeretnék kérni. Tényleg. Egy kis semmiségen összeveszni.. Nem vagyunk mi már óvodás kisgyerekek.
-Igen, tényleg egy semmiség volt.. de TE kezdted az ordibálást.. Túléltem, megcsináltam, épségben visszamentem hozzátok a kerítésen túlra, és te úgy reagáltál erre, mintha... mintha megharaptak volna engem. Cseszd meg ezért.. De, tudod jól, mivel Te vagy a legjobb unokatestvér a Földön, és igazi testvérként szeretlek, sőt, jobban is... ezért.. Bocsánatkérés elfogadva... - mosolygott Alex.
-Nincs harag?
-Nincsen! Viszont.. mit gondolsz a lányról?
-Nekem.. nekem ártatlannak tűnik.
-Beteg lehet... Talán... autista, vagy tudja a bánat...
-Lehetséges. Volt valami oka a katonaságnak, hogy itt hagyták..
Alex a fejét vakargatta.
-Nem tudom - szólt. - Viszont, Őt is hozni akarjátok, amikor elmegyünk Dorainért?
Daniel valamiért fájdalmasan nézett, de nem felelhetett, mert megjelent Deen, és közbeszólt:
-Félni nem kell tőle, viszont félteni nagyon kell. Nem tudna magára vigyázni, de... Rohadt katonaság! Kapják be, ha szándékosan hagyták itt.
-Hozzátok Dorainhoz?
-Én úgy érzem.. hogy reggelig még nem kéne döntenünk. Amint világos lesz, megfogjuk a cuccokat, és lelépünk.
-Nem! Nem várhatok addig! - Alex egy mozdulattal megfordult, és a kijárat felé indult.
-Állj már meg! - fogta le Daniel, s Alex hagyta magát.
-Jó.. Ki jön velem? - rázta le magáról unokatestvére kezét, és sértődött arccal várt. - Nos?
Senki nem felelt. Csak némaság, mindenkiben megállt az élet. Egyszer csak léptek zaja hallatszott a folyosó elejéről, s mindenki oda kapta fejét.
-Csak én vagyok az... - Laura szorosan fogta Agatha bal kezét, aki a plüssmaciját őrizte. -Mi vagyunk azok.
Deen bólintott.
-Csak azt beszéltük, hogy hogyan tovább - mondta. - Alex türelmetlen.
-Nem vagyok türelmetlen, csak szeretem Doraint - kapta fel a vizet a csempézett falnak támaszkodó fiú.
-De ő nem szeret téged... - bökte ki Laura. Alex erre ellökte magát a faltól, s dühösen összeráncolt arcával Laurát méregette.
-Ezt csak ti gondoljátok így! - Alex hangja megremegett. Szédült, s nem tudta, miért, de könnyek szöktek a szemébe. Remegett lába, szempillája, és barátnőjére gondolt. Minden átélt mosolygós percre, vagy éppen, amikor együtt sírtak valamin, az első csókra, amire több hónapot kellett várniuk, és az utóbbi időben eléggé megingó kapcsolatukra. Alexet zavarta, de megpróbált nem foglalkozni vele, viszont mikor végképp elfajultak rémálmai Dorainnel kapcsolatban, magával és szerelmükkel kapcsolatban, eltervezték, hogy megbeszélnek mindent, ami köztük van, erre... a világ egyik pillanatról a másikra feje tetejére áll, és a katonaság mindenkit elszállít.
-Ő szeret engem... - tért vissza a jelenbe Alex, és nyugtatta magát. Valahol érezte, hogy szavai nyomatéktalanok, de csak mondta, nem érdekelte más véleménye. Pontosabban, nem akarta, hogy érdekelje. Azt nem akarta, hogy igaz legyen, amit szinte már mindenki elmondott neki.
-Ki-ki-ki az a Dor..Dorain? - kérdezte zavartan Agatha.
-A barátnőm.. Ha kimegyünk innen, bemutatlak neki. Nagyon kedves lány! Biztosan szeretni fog Téged.. - megpróbált közelebb lépni a kislányhoz, de az ellökte magától, ahogy Laura kezét is.
-Hazudsz! Tu-tu-tu-tudom, hogy hazudtok, mindannyian! Mint a katonák! Ti is csak itt akartok hagyni, nem akartok velem foglalkozni! Hagyjatok békén! - a lány elfutott, de a maciját még mindig nem engedte.
-Hé, Agatha, állj meg! - kiáltott Laura a ruhabolt felé rohanó Agathanak, de nem ért a szó. - Ez meg mi volt?
-Hirtelen dühkirohanás... - hajtotta le a fejét Deen. - Nem ritka az ilyen betegeknél, ilyenkor őrjöngésre, és törésre-zúzásra is képesek, és elég valószínű, hogy így nem kéne egyedül hagyni. Utána menjek?
-Ne, majd én! - mondta Alex, és elindult kocogva Agatha után, a többiek válaszát, reakcióját meg sem várva.

-Jó, lenyugodtam... - nézte Alex egy ruhabolt foteljén édesdeden alvó, plüssmaciját szorongató Agathat, és arra gondolt, hogy mennyire rossz lehet a kislánynak. Már ezelőtt sem élhetett szebben, de most még egy csapást mért rá a sors... Ráadásul elvesztette édesanyját, édesapját, és ki tudja még, hogy kit. Agatha lassan megmoccant, és mivel Alex egyedül őrködött, egyedül is kellett megvizsgálnia, hogy mi a helyzet. A kislány szeme rebegett, majd mikor fordult egyet az ágyon, kihullott egy pénztárca a zsebéből. Alex reflexből felvette, és kinyitotta. Egy-két fénykép, és egy papírcetli, illetve, még néhány aprópénz is csörgött, de Alexet először a képek kötötték le. Agathat biztosan felismerte, jellegzetes oldalra csúcsosodó állkapcsáról, fáradt szemeiről, és hosszú, barna hajáról, de a másik két gyereket, és két felnőttet nem. Megérzése szerint testvérek, és szülők lehettek.
Agatha minden képen szelíden mosolygott. Alexet valahogy az a gondolat fogta el, hogy ami elmúlt, nem jön vissza már.. Aztán, a gondolat agyában teljes mértékben beigazolódott. Eszébe jutott megint Dorain, a lány haja, szemei, és az, hogy mennyire édesen aludt Ő, mikor Alex átkarolta, és mennyire óvta őt.. Agathat is óvnia kéne? Talán az a feladata?
A papírcetli után nyúlt. Egyetlen, piros tollal írt szó állt rajta, kacskaringós, nagy betűkkel:
'KLON-METRANITRÁT'
-Ez meg mi a gyász lehet? - tette fel suttogva a kérdést Alex saját magának. Elkezdte visszacsomagolni a pénztárcába a tartalmait, kissé sajnálta, hogy kutakodott benne, de Agatha megzavarta ezt. A lány teste föl s le dobálta magát, rázkódott, és majdnem leborult a fotelről, szája habzott, és kapálódzott a nagy semmibe.
Alex megijedt. Riadtan nézett a lányról a hirtelen rémülettől földre hajított pénztárcára, és hirtelen eszébe jutott, hogy mi lehet az a szó, ami a cetlire volt írva. Megsimította Agathat, és kirohant. A folyosó végén a lépcsők felé vette az irányt. Rettentő gyorsan hagyta maga után a fokokat, sietett, ahogyan csak tudott, míg a második emeleti kis gyógyszertárhoz nem ért. Berontott az üvegajtón, és kutakodni kezdett a gyógyszerek, tabletták, óvszerek között a pultot átugorva. Egy dobozon egyszer csak vörös betűkkel megcsillant a 'KLON-METRANITRÁT' szó. Habozás nélkül lekapta az egyetlen dobozkát, és megrázta, majd ugyanolyan őrült tempóval lefelé indult.
-Bassza meg, basszus, basszus, basszus... - káromkodott közben. Agatha még mindig vergődött, de már nem annyira intenzíven. Alex egy tablettát a saját kezébe tett, és belekukkantott a dobozba: az alján már csak kettő szürkés, közepes nagyságú, henger alakú valami volt. A kezében lévőt Agatha szája felé nyújtotta, és segített neki, hogy le tudja nyelni. Miután hörgés hallatszott, a kislány rángógörcse abbamaradt, egy pillanatig megmeredt, majd visszahanyatlott a fotelbe. Alex meglepődött, ijedten üllt az ágyként funkcionáló bútor szélén, és Agathat nézve azon tűnődött, hogy ilyet még sosem csinált. Nem volt benne biztos, hogy jól tette, amit művelt, de a roham véget ért, ez a lényeg. Viszont, ha akkor nem esik le az a pénztárca, az előbb... Agatha forgolódása lehet, hogy megmentette saját életét.

Alex egyik szemébe könnyek szaladtak, valami furcsa, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Nem, nem is ismeretlen, csak megfogalmazhatatlan. Ha meg is próbálta volna megfogalmazni, biztos, hogy sírógörcsöt kap, de nem szabadott!
,,Mindig a reakciónkról fogják leolvasni azt, hogy kik is vagyunk valójában..." - suttogta el magában nagymamája szavait, és a plafon felé bámult, mikor valaki megfogta a vállát.
-Laura, megijesztettél... - törölgette könnyeit a fiú.
-Mi történt? Veled, és Agathaval? Hallottam valamit, és rohantam...
-Valami.. valami görcsöt kapott, vagy mi. Elvileg jobban van, találtam neki gyógyszert, de basszus! Én nem tudtam a betegségéről.
-Ahogy mi sem...
-Tudom. És a gyógyszeres dobozban még van kettő szem, aztán elfogy. Másik dobozt nemigen láttam, szóval menjünk másik gyógyszertárba, ami valljuk be, elég veszélyes lesz, de nem baj. Vállalom a kockázatot. Reggel elindulunk. És én majd vigyázni fogok rá és...
-Alex! Alex! Alex, nyugi! Agatha.. ő veszélyes.
-Ezt hogy érted?! - Alex zavartan pislogott.
-Úgy értem, hogy... Nem biztos, hogy velünk kéne tartania. Veszélyes lehet ránk, és saját magára is. Ha csendben kéne lennünk, hangzavart kelthetne. Ha sietnünk kéne, elszaladhatna másik irányba, ellenkező helyre, mint a célunk. Csak hátráltatna, Alex!
-Azt akarod mondani, hogy... - kezdte Alex remegve, de Agatha közbevágott:
-I-i-i-itt aka-akartok ti-ti is hagyni? - zokogott az ébredező lány. Könnyei potyogtak a plüssmackójára. - Mi..miért? - Agatha hozzávágta plüssmackóját Laurához, aki hátrált pár lépést, és kifejezéstelen arccal bámulta a síró lányt.
-Nyugodj meg, Agatha, kérlek! Én nem... mi nem akarunk itt hagyni! Kérlek, nyugodj meg! Semmi baj nem lesz!
Agatha erre csak leszállt a fotelről, megfogta a plüssöt, és összeszorított ajkakkal Laura felé csapott vele. Miközben Alex lefogta Agathat, a plüssmaci feje leszakadt. Erre Agatha megmeredt, és a padlóra ült törökülésben.
-Teee... - temette kezeibe a könnyáztatta arcát, ami most dühösen szórt szikrákat minden felé, mire tekintetét vetette. Isten tudja, mennyi idő telhetett ott el, de mindháromnak évezredeknek tűnő másodpercek voltak. Laura meglepődve pislogott, Alex betonnak érezte fejét, kezeit, és lábait, Agatha pedig egyik kezében macija testét, másikban a fejét szorongatta, miközben változatlanul, szüntelenül sírt.

Deen a könyvtár polcainál rendezkedett, és Daniellel csevegett.
-Ez az Agatha.. furcsa dolgokat tesz. Jó, elhiszem, hogy nem tehet róla, éppen ezért.. sajnálom, de...
-Alex nem fogja engedni, hogy itt hagyjuk.
-Alex el akar innen menni. Választania kell, hogy Dorain, vagy Agatha, hiszen mi nem mehetünk el vele, mármint a kislánnyal. Túl veszélyes ahhoz. Ráadásul Marc még elő sem került...
Ekkor sírás, hangos zokogás ütötte meg a fülüket. Összenéztek, és megindultak a hang irányába.
-Hát itt meg mi történt? - figyelte Daniel a többieket, amint önmagukról megfeledkezve, egyetlen pozícióban csak úgy állnak, a semmire várva. Alex hirtelen megindult kifelé, és Laura követte. Daniel utánuk ment, Deen pedig ezt mondta:
-Mindenki jöjjön ide. Most döntünk! Döntenünk kell... Egy-két óra múlva világos lesz. El kell döntenünk, mit csinálunk, hogy mihez kezdjünk..
-Jaj, Istenem...! - sóhajtott Laura.

Egy szűk kört alkotva állt a két fiú s két lány, egymást figyelték némán, de egy idő után Deen megtörte a csendet.
-Hát akkor.. kezdjük! Akármilyen fájdalmas, de a világ más lett. Furcsább, másabb, veszélyesebb. Nem engedhetünk meg magunknak hibákat, és azt hiszem, ha most rosszul döntünk, brutálisat hibázunk. Tehát, mindenki mondani fog valamit Agatha sorsáról. Maradjon, vagy jöjjön velünk máshová...
-Mi az, hogy máshová? Doraint megkeresni, nem? - vágott közbe Alex. Az ő arca is könnyes volt. A többiek összenéztek. Deen megköszörülte a torkát.
-Nem tartjuk logikus lépésnek. Amíg te őrködtél Agathanál, megbeszéltük.
-Áh, szóval kibeszéltetek! Basszátok meg! Mind a hárman csesszétek meg! - szorította ökölbe kezeit Alex.
-Sajnálom... Kezdd te, Alex, mit gondolsz?
-Velünk jön. Velünk jön megkeresni Doraint, mert ez így van rendjén. Embertelen, kegyetlen állatok szeretnétek lenni? Azt akarjátok, hogy ártatlan vér tapadjon a kezetekhez?
-Hagyhatunk neki itt kaját... - szakította félbe Laura.
-És szerinted csak az éhség veszélyezteti, basszus?!
-Hát... Én attól még azt gondolom, hogy itt kell hagynunk.
-Ő beteg!
-De veszélyes!
-Egy-egy a szavazatok aránya... - folytatta Deen. - Daniel, te jössz.
-Én szerintem... Azt mondom, hogy... - hajtotta le a fejét Daniel, majd nézet bocsánatkérően unokatestvérére. -Alex, sajnálom. Hagyjuk itt! Nem lesz semmi baja. Lehet, hogy vannak más túlélők is, majd ők rátalálnak, és gondját viselik.
-Mi erre a biztosíték? - üvöltött Alex.
-Alex, nem kell mindenbe beleszólnod. 2-1... - mondta Deen. - Én azt mondom, hogy...
-Hogy i-i-itt ha-hagytok engem me-meghalni, ig..ig-ig-ig-iga-igaz? - szólt közbe szipogva Agatha, fejnélküli mackóját szorongatva, s újra sírásban tört ki.
-O-o-olyanok vagytok, mint aki lelőtte anyát, és apát, és a te-te-testvéreimet! Mint azok a bá-bácsik, akik furcsa ruhában voltak. Pont u-ú-ugyano..olyanok vagytok! Ti is me-me-meg akartok ölni most, igaz? Öljetek meg! Gye-gyerünk! I-i-i-i-itt vag-vagyok!
-Nem akarunk megölni! Nem akarom! Én nem! - Alex önkívületi állapotban üvöltött, Agatha megijedt tőle, és elrohant. Elindult a lépcsők irányába. Alex csak nézte, ahogy a lány eltűnik, majd Deenre, Danielre, és Laurára pillantott.
-E-elértétek, amit akartatok... Hát köszönöm! - már ő is dadogott egy kicsit. Eltelt néhány másodperc, de Alex mély levegőt vett, és a ruhaboltba ment, lehajolva a fotel alá nyúlt.
Lassú mozdulatokkal előhúzta a pisztolyát, és remegő kezekkel tartotta maga felé. Feltápászkodott, és sírva Agatha útvonalát követte. Tudta, hogy hová ment a lány.

A Pelikan Plaza parkolója párhuzamosan húzódott az első emelettel és a földszinttel, és alig álltak autók odabent. Csak halovány fény pislákolt, és ez a fény világította meg Agatha haját hátulról. A kislány, és Alex is zokogott.
-Te-te-te egyedül kedves vagy! Csak Te-te va-va-vagy ke-kedves! - Agatha egy csőnek dőlt, fejét a hideg fémnek támasztva beszélt úgy, hogy nem nézett Alexre. A fiú egyre lassabb, és óvatosabb léptekkel közeledett Agatha felé.
-Semmi baj! Semmi baj nem lesz, Agatha! Minden oké lesz, jó? - hátulról átölelte a kislányt, haját simogatta és megpróbált mosolyogni. Enyhén kevés sikerrel...
A pisztolyt közben titkon előhúzta belső pulóver zsebéből, és remegő kézzel lövésre kész állapotba hozta.
-Semmi baj, semmi probléma! Ne sírj, Agatha! Ne sírj kérlek!
-Ha-ha-hagyjuk itt őket, ők gonoszok, mint akik megölték a tesómékat, és a-anyát, és apát, és a ku-ku-kutyusomat, Maxit, és... és mindenkit. Engem pe-pe-pedig magam...magamra ha-ha-hagytak. Menjünk e-e-e-el együtt, hagyjuk itt őket!
Alex megállt a simogatással, és erősen elgondolkozott. Arca még jobban eltorzult, még intenzívebben zokogott, mikor elhatározásra jutott.
-A-a-akkor indulunk..? Me-mehetek ve-ve-veled?
-Se...semmi baj, Agatha! Szeretlek!
-É-é-én is szeretlek Tége... - de Agatha már nem fejezhette be a mondatot. Lövés hallatszott, Alex közelről adta le, tompán puffant a golyó Agatha haján át a kislány fejében. Alex egyszerre rogyott térde a földre hulló holttesttel. Ő maga sem hitte el, hogy mit tett, de megtette, és már az imák sem fordítják vissza az időt. ,,Ami elmúlt, nem jön vissza már..."
Szíve hevesen vert, ahogy megtapogatta a vért a padlón. Megfordította Agathat. Bámulta az arcát, azt a könnyes arcot, ami földi élete utolsó pillanatában minimális rémületet sem fejezett ki. Már vidámság ült rá, mikor elhitte, egy kis ideig tényleg bízott benne, hogy lehet végre szép élete, de nem! Puff, Alex egy lövéssel véget vetett még az élete rossz részének is...
-Nem kell még indulnunk... - jött le a parkolóba Deen, és szavai betöltötték az egész visszhangos teret.
-Menj fel, kérlek! - nyögte ki nagy nehezen Alex. Deen még habozott egy kicsit, aztán felment a lépcsőkön keresztül vissza Laurához és Danielhez.

Alex feltápászkodott, és még egyszer a kislányra pillantott. Megnézte a haját, ami a régi Dorainre emlékeztette, égbe meredő, szép szemeibe bámult, élettelen lélektükrök érzékeltették, hogy Agatha már egy szebb világban nyugszik anyukájával, apukájával, a kutyussal, a családdal, és mindenkivel...
Egy könnycsepp hullott a fejnélküli, vattás nyakú plüssmackóra, akit még az élettelen ujjak is úgy szorítottak, mintha valaki el akarná venni.
Alex arra gondolt, hogy nem hagyhatja így itt... Tiszteletlenség volna, ezért arcára mosolyt erőltetve körbejárt a hatalmas, kanyargós parkolóban, az autókat vizsgálgatva. Az egyik csomagtartójában talált egy megfelelő plédet. Ki tudja, hogy mire használhatták, de most használhatta. Odavitte Agatha holttestéhez, óvatosan ráterítette, és odébbfordítva a lányt, beletekerte. A plüssmedvével együtt...

-Időt kéne hagyni neki... Nem kell elindulnunk még. - mondta Deen a ruhabolt előtt állva.
-Alex is így gondolja? - kérdezte Daniel.
-Nem biztos, de Alex most instabil. - gondolkozott el Deen. - Biztosan nehéz volt megtennie, hiszen... mindegy. De az biztos, hogy Dorainre lesz szüksége. Azt hiszi, azt fogja hinni, ha majd ráébred a valóságra, hogy Dorain is várja Alexet, de ez korántsem biztos, sőt, valószínűtlen. De engednünk kell...
-Egyedül? - szállt be Laura a beszélgetésbe.
-Mi nem szeretnénk Dorainnel lenni, nem?
-Dehát.. én biztosan nem fogom engedni, hogy az unokatesóm egyedül bóklásszon azokon a rohadt, veszélyes utcákon! Legalábbis ilyen állapotban nem. Tudom, hogy képes lenne rá, a kórházi alagsorban is feltalálta magát, de most.. meg van viselve, szerintem azt sem tudja hol van, és... - magyarázott Daniel, de megállt, és oldalra kapta fejét, mikor meglátta a lépcsőkről felérkező Alexet, amint egy fehér lepedőbe bugyolált testet cipel a vállán. Deen társaságában odasietett hozzá, de Alex csak ellenkezett, fejét jobbra-balra ingatva:
-Nem kell, köszönöm! - villantott egy erőltetett mosolyt. Valamiért úgy érezte, hogy erősnek kell mutatnia magát a többiek előtt.
A testet egészen a kijáratig hurcolta, ott megállt egy kicsit pihenni, vett egy mély levegőt, megtörölte könnyáztatta arcát, és szemét, majd kiment.
Odakint már jött fel a Nap. Narancssárga, éledező sugarai úsztatták a fák ágait a kellemes fényben és melegségben, pont jó volt a szellő süvítése is. Alex hajába kapott, és mintha egy pillanatig Agatha nevét suttogta volna...
A pláza előtt egy kert helyezkedett el. Alex lehelyezte a lepedőt, és kézzel kezdte el felkaparni a földet. Hosszú időbe telt, míg végzett a kellő nagyságú gödör megteremtésével, de végül csak meglett. Lehajtott fejjel, saras, földes kézzel emelte meg a bebugyolált testet a Nap fénye felé, és óvatosan a gödör aljára helyezte. Letérdelt, és némán gondolkodott. Újra átfutott agyán az események sorozata, hogy mit művelt, hogy megölte a kislányt.. De úgy érezte, hogy Agatha nem haragszik rá, és a barátai valamiért büszkék a cselekedetére.
Keresztet vetett, imádkozni kezdett, s mikor befejezte, betemette a felgyülemlett földdel. Összehúzta szemeit, pislogott egyet, amitől egy könnycsepp hullott a sírra. Meghajtotta fejét mélyen, és keresztet rajzolt a földbe jobb kezének mutatóujjával, majd távozott. Visszament az épületbe Danielék közé.
-Hajnalodik... - vetette oda közömbös hangon Laurának, de mindenki érezhette benne a bánatot, a szomorúságot, és némi megbánást. A lány átnyújtotta Alexnek a pénztárcát, amit a fiú még Agathanál talált. Alex most méregette egy ideig, biccentett Laurának, és visszament a ruhaboltba, ahol Agatha helye volt. A fotellel szemben, tőle pár méterre, kettő-három lépésnyire ott hevert a plüss mackó feje.
-Ő még mindig mosolyog... - mondta magában Alex, és leült a fotel kihűlt közepére, majd a plafont bámulta, ezzel jelképezve, hogy az égre pillantott, Agatha békéje érdekében...

1x01 - Ár

Deen moccant meg először. Elkezdte tapogatni az enyhén vérző sebet a homlokán, majd kinyitotta szemeit. Halovány lámpák és távoli csillagok fényében úszó bokrokat vett észre maga körül. Nagy nehezen feltápászkodott, és szinte ösztönösen megindult a felborult busz irányába. Csak akkor ugrottak be neki az emlékek a borulás előttről, mikor tekintete elmélyült a csillogó üvegszilánkokban. De nem csak a lámpák, és az égbolt gyertyái csillogtak rajtuk: még vér is.
Újra és újra felvillant agyában az utolsó emlékkép, ahogy a sofőr felőli ablakot betörte egy véres alak. Apropó, hová tűnt az a sok ember, aki a buszon, vagy a busz körül helyezkedett el? Legalább holttesteknek kéne lennie, ha már Deen is túlélte. ÉS hol vannak Lauráék? Mielőtt halkan elkiálthatta volna a lány, vagy Daniel nevét, a busz belsejéből halk motoszkálást vélt felfedezni. Érezte, hogy akár rossz is kisülhet belőle, de a menekülés helyett az egyre erősödő zaj megközelítését választotta. Már két-három méternyire járt az összezúzott vészkijárat fedelével, ami normális állapotban az eget bámulná, de most oldalra borulva szinte kaput nyitott egy hörgő alaknak. Jobb kezét Deen felé nyújtva vicsorgott, és furcsa hangot hallatott. Deen nem hátrált. Tudatosult benne az egész. Vicc, tréfa már nem lehetett, ahhoz túl komoly lett volna ,,felborítani" egy buszt.
- Tehát... igaz.
- Mint a filmekben - szólt Deen mögül egy hang. Jobban meglepte a mögé kerülő, züllött Daniel, mint a hörgő, véres alak, aki még mindig kitartóan próbált a valaki lábába markolni, de nem érte el, hiszen beszorult a vészkijáratba.
- Óh, a szívbajt hoztad rám, Dan! Hogy.. hogy kerültél ide?
- Én is örülök...
- Nem, nem arról van szó, csak megijedtem, na! - Deen már ügyet sem vetett a hörgésre. - Marc? Alex? Laura?
- Senkit nem láttam... - hajtotta le a fejét Daniel. Eltelt így néhány másodperc, talán 1-2 perc is, mire Deen gondolt egyet, és lehajolt a földre, hogy magához vegyen egy hosszúkás üvegszilánkot.
- Itt az idő elkezdeni! Minél korábban, annál jobb... - ügyelve, hogy önmagát meg ne sebesítse, megmarkolta a szilánkot, és a hörgő, kapálódzó, küszködő alakhoz közelített.
- Ne érjen hozzád! Legalábbis... ne karcoljon vagy harapjon meg. A filmekben ez is benne volt - utasította közben Daniel.
Deen mély levegőt vett, egy röpke minutumra lehunyta barna szemeit, és hátralendítve kezét fejen döfte azt.
Könnyű volt. Megtenni, majd kihúzni a szilánkot, és megtenni újra. Újra, és újra. Deen fejében a Red Lake elleni meccs, a csapattársaival való -mostanában eléggé megromló- viszonya, nevelőszülei fénylettek fel, és haragudott a világra, amiért... nem, nem is tudta, hogy miért. Sőt, abban sem volt biztos, hogy a világot okolja-e pontosan, vagy önmagát... Már kevés vér cseppent Deen agyára, mikor Daniel elkerekedett szemekkel lenyugtatta a fiút.
- Semmi baj. Ennyi elég volt, neki is. Nyugi. Nyugi, Deen! - odébb ráncigálta pár méterrel Deent, aki egy könnycseppel küszködött, és valamiért ezt nem szégyellte bevallani magának. Ha tehette volna, félelem nélkül vág neki egy tucat olyan hörgő valaminek...
- Mik ezek pontosan? - mondta ki hangosan, a semmit pásztázva.
- Zom... Zombik?
- Chh! Tényleg, mint valami elcseszett filmben... - csóválta a fejét Deen, és most kezdte igazán azt vizsgálni, hogy hol is vannak valójában.
- Ez a... - gondolkodott hangosan.
- Ez a kórház! - de Daniel megelőzte a felismerésben.
- Laura anyja itt dolgozik. Mi van, ha őt indult el megkeresni az épületben?
- Itt dolgozik az anyja? - Deen nem hallotta Daniel kérdését, hiszen miután hangosan kimondta az övét, megindult a bejárat felé. Még mindig markolta az üvegszilánkot, melyen már friss vér kezdett száradni, és lassan letolta a hosszú vasból készült bejárati ajtó hideg kilincsét, mikor Danielt is megvárta.
Bent erős fény, vér, piszok, és holttestek fogadták a két fiút. Deen hunyorítva lépte át a küszöböt, és jobban körül nézett, de semmi élő. Semmi erre utaló jel, a 'Zombik' tömeges elpusztításán kívül.
- Azt a ku... - Daniel nem tudta befejezni a káromkodást, mert valaki megszólalt a lépcsőnél.
- Hála Istennek! Nem esett semmi bajotok? - Laura szaladt a két fiúhoz, és megölelte őket jó szorosan, hosszú ideg, majd Deenhez fordult, és megkérdezte: -Hol van Alex és Marc? - egy pillanatra elkomorult, mikor a legrosszabb átfutott az agyán.
- Nem tudjuk - ez tűnt a megnyugtatóbb válasznak Laura számára, hiszen hangosan kifújta az eddig bent tartott levegőt, és megölelte még egyszer a fiúkat, sorban, egymás után.
- Miután magamhoz tértem, egyből ide jöttem. Anya itt dolgozik, és azt gondoltam, hogy majd megtalálom, és majd titeket is. Láttam egy helikoptert elsuhanni. Integettem, de semmi. Nem hiszem, hogy észrevett volna. De seperc alatt eltűntek az emberek meg a... nem emberek is... - Laura kis szünetet tartott, mialatt Daniel körbe-körbe járkált lassan a középnagyságú teremben. A recepciós pultnál megállt. Talál egy lapot, amire írtak valamit.
- Hé, ezt nézzétek! - erre Deen és Laura is odakapták fejüket, és odarohantak Daniel mellé. Együtt, Daniel válla fölött átbámulva vizsgálgatták a lapot, majd Deen hangosan olvasni kezdte:
,,A KATONASÁG HELIKOPTEREKKEL ELSZÁLLÍTOTTA A TÚLÉLŐKET PORTLANDBE, A KÖRNYEZŐ HOLTAKAT MEGÖLTE. AKI EZT OLVASSA, ÉS NINCS MEGFELELŐ KÉSZLETE, HOGY A TENGEREN TÚLRA IS ELJUSSON, AZ VALÓSZÍNŰLEG ITT RAGADT. A VILÁG MEGVÁLTOZOTT! ALÁÍRÁS: J.K."
- Portlandbe?! - mondta ki Deen a rövid, frappáns reakcióját.
- Basszus, akkor az azt jelenti, hogy... - kontrázott Daniel -, hogy itt ragadtunk... Basszus! Basszus, basszus, basszus! - Daniel mérgében a pultba rúgott, de hirtelen fájdalmában felkiáltott, és Deen támasztóerejére hagyatkozva megállt. - Meg kell találnunk Alexet! És Marcot - mondta ajkai harapdálása közben.
- És ha őket is elvitte a katonaság? - vetette fel a kérdést Deen.
- Nem hinném... - gondolkozott Laura, homlokát és szemöldökét ráncolva. - Mi mindannyian ájultak voltunk, azért nem raktak fel a helikopterre bennünket. Alex és Marc vagy még mindig nincsenek eszméletüknél, vagy már magukhoz tértek, és minket keresnek..
- Vagy nyugodtan várnak ránk. Keressük meg őket! - Daniel elindult a lift felé. Azért arra, mert két dolog is szembe tűnt neki: az egyik egy olyan holttest, amit elvonszoltak a lift ajtaja elé, mert vérfoltot húzott maga után, illetve mély, és hosszú metszés terült el egész gyomrán. A másik dolog, a lift ajtaja melletti falra egy lefelé mutató nyíl volt festve, enyhén gyomorforgató módon, a hulla vérével, belsőjével... Danielt a szédülés kerülgette, de a lift hívógombjára helyezte kezét.
- Ne! Veszélyes... - Deen megfogta a fiú vállát. - A lépcsőn menjünk.
- Igen, Deennek igaza van. A lépcsőhöz valahol itt kell lennie a világításnak... - Laura egy falba épített kockában kezdett el gombokat fürkészni, míg nem megnyomott egy kicsi vörös színűt, mire az egész lépcső lejáró ugyanolyan erős fényben kezdett úszni, mint a recepció. - Induljunk...
Óvatos, megfontolt és lassú léptekkel haladtak lefelé, Daniel elől, hátul Deen, s középen Laura. A lány kezébe egy vékony fabotot adtak, mondván, hogy több, mint a semmi. Deen az üvegszilánkját szintén fabotra váltotta, Daniel bicskáját tartotta maga elé szorosan, felkészülve mindenre, ami rá leselkedik az egyre mélyebb és mélyebb helyeken. Egyenlőre, úgy tűnt, nem kell számolniuk semmi veszélyessel, mikor leértek az alagsorba. Csepegett valahol a víz, és ide alig jutott le a világítás: a hosszú folyosó lépcső felöli része is haloványan látszott csak, nemhogy az ismeretlen, végtelennek tűnő vége.
- Mi legyen? - suttogta Daniel, miután megállt.
Deen vállat vont, Laura szólásra nyitotta a száját, miközben hüvelykujjával állát simogatta, de végül nem szólalt meg. Helyette egy lövés töltötte be a teret, hatalmas visszhangot hagyva maga után, és megrázva a hideg folyosót. Lehetett vagy 9-10 fok...
Daniel megérezte, hogy baj van, és azt is, hogy kivel: unokatestvérével, Alexszel.
Alexet 4 éves korában ismerte meg, azóta nem maradt el olyan nyár, olyan ünnep, hogy nem lettek volna együtt, hogy ne meséltek volna egymásnak vicces sztorikat, hogy ne elmélkedtek volna a világ nagy kérdésein... de olyan soha nem fordult elő, hogy csalódtak egymásban. Igazán soha nem... Néha-néha persze voltak megingások az unokatestvéri kapcsolatban, de bátran, és bizonyosan rá lehetett mondani erre a kapcsolatra, hogy testvéri, és olyan bizalmas, amit tényleg csak jó testvérpárosok érhetnek el önmaguk közt. A Legjobb Unokatesók...
Daniel rohant... léptei a lövéshez hasonlóan visszhangot vertek, és újabb s újabb lövések dördültek el, de Daniel ügyet sem vetve erre, szedte a lábait, ahogy bírta. Átfutott a sötét koromfüggönyön át az ismeretlenbe. Egy résnyire nyitott rács mögött egy faajtó várta. Nem habozott, egymás után verekedte át magát az ajtókon, hogy benyithasson egy hófehér, tiszta szobába. Azaz, csak majdnem tiszta szobába...
A finom fehér falakon vér folyt végig, és kettő vagy három holttest egymás hegyén-hátán sorakozott. Majd rádőlt még egy. És egy újabb lövést követően még egy. Daniel zihálva, és ijedten odébb fordította fejét, unokatestvérét látta, amit rá pislog, aztán visszanéz a szoba sarkába, ahonnan egy ajtó mögül jönnek a lassú, hörgő alakok. A 'Zombik'.
- Három... - egy lövés. - Kettő! - újabb lövés, újabb összeeső Zombi. - EGY! - kiáltotta el magát Alex, és Daniel vette az adást. Visszafelé kezdtek sprintelni. Mindketten kézilabdáztak, jól bírták a sportot, és régen még szerették is, mikor kupákért ment, nem pedig az életükért... mert most az volt a cél: az életük.
Deen és Laura meglátták a közeledő két alakot, és észlelték korán , hogy baj van. Ők is megindultak a lépcsőn felfelé, ahogy Alexék is, így már négyen voltak visszavonulóban.
- Az ajtóban felgyülemlő kis kupac egy nagyon kis időt nyerni enged nekünk, de nem csuktuk be magunk után a faajtót, azt az akadály könnyen fogják venni. Apropó, nem is kérdezitek, hogy honnan van fegyverem?
- Erre most nincs idő! - morogta Daniel lenézően, de hálásan, hogy meglelte unokatestvérét. Alex megállt egy lépcsőfok közepén, mikor egyik lába már két fokkal feljebb járt, és ezt mondta:
- Álljunk csak meg... Merre van Marc?
- Most gyere, kérlek!
Alex megvonta a vállát, és követte barátait. Egészen kifelé, az udvarig. A gyenge fényű, virágos kertig, ahol egy felborult busz állt. Alex felnézett a kórház tetejére: egy hatalmas tábla hirdette, hogy ez a St. Benjamin's Hospital a Goat Streeten, a David and Mate-Szobor mellett, és leült a földre.
- Láttam a helikoptereket. Amikor egy nőt ráncigáltak befelé, aki négy gyermeke miatt sírt, akkor szöktem le a már kiürített kórházba. Láttam, hogy ti megvagytok, pontosabban... azt, hogy éltek. Ezért bementem, lefelé, az alagsorba, gondolván, hogy nemsoká magatokhoz tértek, és lejöttök. Vagy majd, ha elcsitult a katonaság, megkereslek titeket. Marcot akkor sem láttam már... Viszont, nem gondoltam volna, hogy itt lent ennyire elszabadul a Pokol. Elkezdték kaparászni a Fehér-Szoba ajtaját, kívülről. Nem is tudtam, hogy ott van egy ajtó. Ugyanolyan, bele van olvadva a falba. Nem tudtam... - Alex megfogta fejét, és masszírozni kezdte saját magának. - De egyre erősödött a kaparászás, én pedig... megijedtem, de ugyanakkor hatalmat éreztem a lent talált pisztoly miatt. Igen, ezt lent találtam a szoba közepére hajítva! - emelte fel a magasba a fegyvert, persze biztonságosan, de úgy, hogy barátai remekül láthassák. Daniel csodálattal nyúlt volna érte, de Alex lehúzta magához, felkapaszkodott Deen csuklójában, és megszólalt:
- Induljunk Dorainért...
- Mi? - kérdezte Laura. - Dorainért? Először is... mindenképpen biztonságba kell érkeznünk. Figyelj, ismerem a járást. A hátsó kerítésen átmászva a szemközti plázához érünk. Ott körbenézhetünk. Ha biztonságos, veszünk magunkhoz kaját, piát, új ruhákat - mutatott fehér blúzán egy nagy piszokfoltra -, és aztán elmegyünk hozzád, hátha ott van még Dorain, de kétlem, hogy...
- Hogy? - Alex magasba vonta szemöldökét. - Hogy kétled? Miben kételkedsz, Laura?
- Nyugi... - kezdte Deen, és Alex felé indult, hogy lenyugtassa az emelkedő hangnemet, de Laura közbe szólt. - Semmiben, nem úgy értettem, nyugodj meg! Csak... Még nem mehetünk oda. És... azt akartam mondani... arra akartam kilyukadni, hogy... Te mondtad, hogy nem a legjobb a kapcsolatotok!
- DE ATTÓL MÉG SZERET! - üvöltötte Alex teli torokból, Deennek már tényleg meg kellett ráznia. - Lehiggadtam, nyugi... Csesszétek meg! Csesszük meg mindannyian!
Alex sértődötten a kórház hátsó kerítése felé vette az irányt, de ahogy elért a kórház végébe, a sarokból előlépett három Zombi. Mögöttük meg még van tizenöt, ha nem húsz...
Deen elkapta a hátraugró fiút, és lecsapott az egyik felé, arra, amelyik a legközelebb járt a két fiúhoz. A Zombi csak hátrébb lépett, de Deen egy szúrással földre vitte a bot segítségével, és teljes erejével ütést mért a fejére. A Zombi elnémult, elcsendesedett, s meghalt... még egyszer.
Körülbelül úgy loccsanhatott szét az agya, ahogy Deen fabotja: - Egyetlen erős ütés, és már ketté vannak törve... - mondta remegő hangon, de mégis higgadtnak tűnt. Miközben Alex lelőtte az őt támadót, a megérkező Daniel felavatta a bicskát. Határozott mozdulattal lökte a Zombi puha halántékába a kis kést, majd mikor a három legközelebb járó fenyegetést kiiktatták, és Laura is megérkezett, a kerítéshez futottak. Először Laura meg. Daniel kapaszkodott fel utána a kerítés lyukaiba, megmarkolva húzta magát feljebb és feljebb tolta testét is jeges kezével.
- Közelednek... - sürgette Deen, majd felkapaszkodott ő is. Alex viszont megindult a közeledő Zombi-Horda felé.
- Mi a Jó Istent csinálsz?! - kiáltotta át neki Daniel. De Alex nem reagált erre. Lepuffantott kettőt a közeléből, egyet messzebbről, és odament vissza, ahol előbb Deen szétverte azt a Zombit a fabottal. A kettő darabba tört botot vette magához, és belső pulóverzsebébe helyezte. Elfértek benne, bár kissé nyomták a fiút. Egy Zombi karmaitól éppen reflexei védték meg. Épp idejében el tudott vetődni, de gurult egy sort, és a zsebre vágott bot megütötte, és megszúrta. Fájdalmas arccal kapott a bordájához, miközben hangosan káromkodott.
A túloldalon Daniel úgy volt vele, hogy visszamászik. Már lába egy lyukban volt, mikor Alex pisztolyával leszedte a felé tartó kettő Zombit, de kifogyott a tár, így a harmadikat csak feltartani tudta egy erőteljes rúgással. Aztán feltápászkodott, és pisztolyostól, bot-darabostól, mindenestől a kerítés felé futott, de végig tapogatta közben enyhén vérző oldalát. Daniel és Deen segített neki, felnyújtották kezeiket, és megfogták a pisztolyt, míg Alex földet ér.
- Jól vagy, basszus? - kérdezte Deen, és vizsgálni kezdte Alex oldalán a sebet. A magas fiúnak le kellett hozzá hajolnia. - Nem vészes, nyugi, csak egy karcolás. Szerencsére azzal a végével, amelyik nem keveredett a Zombi vérével...
Daniel rosszalló tekintettel nézett Alexre.
- Meg is halhattál volna... Mi a búsért kellett visszamenned? Minek kellettek azok a botok? Hmm? Az életedet kockáztattad! - ideges volt. Kisujjával mellkason bökte unokatestvérét.
Alex szó nélkül tovább bicegett elvéve Deentől a pisztolyt, és elmormolva egy halk és flegma 'Kösz'-t.
A Pelikan Plaza messziről magaslott. Két Vérvörös P betű jelezte, hogy merre van a bejárat, és a hatalmas épületet körbevevő másfél-kettő, max 2,5 méteres falak csak ott szűntek meg egy teherautó vastagságnyi hely erejéig.
- Innen nézve, ezt a helyet is megtisztították, és kiürítették... - szólalt meg Daniel már egy fokkal nyugodtabban, mikor odaértek a bejárathoz.
Igaza volt. Pár hullán kívül a hatalmas területű előcsarnok is tisztán fogadta őket, de persze nem hitték, hogy nem tartogat veszélyeket az épület... Deenen kívül mindenkinek volt fegyvere, de érezte a fiú, hogy ez már nem sokáig van így...
- Ez a hely egy Aranybánya - mondta, és ámulattal körbenézett.
- Ugye, tudjátok, hogy mit jelent az, hogy a katonaság elvitte az itt lévő embereket is? - kezdte beleélő mosollyal Laura.
- Azon kívül, hogy üres a hely, és miénk az egész? - kérdezte Daniel közömbösen.
- Hát az, hogy ingyen.. Meg ugye az, hogy nem vittek el sok mindent. A katonaságnak nem mondhatták azt, hogy ,,Bocs, tesó, várj még egy percet, kirabolok egy H&M-et!" - ezen nevettek. Mind a négyen, de ebből csak ketten őszintén. Deen és Laura.
Alexet és Danielt valamiért megbánás töltötte el... Furcsa érzés... Kicsit, olyan megfogalmazhatatlan...!
- Két csoportra szét válva nézzünk körbe, gyűjtsünk össze mindent, ami hasznos, de csak emeletenként válunk szét. Úgy értem, mindig csak egy-egy emeletet nézünk meg külön-külön. Én Deennel megyek, és miénk minden bal oldalon lévő üzlet. Tiétek a jobb oldal, balekok - kacsintott Laura, és gúnyolódva kinyújtotta a nyelvét. Nevetett. Széles vigyorral a száján lépett Deen mellé. Alex pedig unokatesójától 2-3 méterre, lemaradva, ballagott egy trafik felé.
- Beszélnünk kéne...
- Igen, kéne.
Igazából semelyik fiú nem tudta, hogy mit kéne pontosan beszélni. Alex sóhajtott, és bocsánatkérésre nyitotta száját, mikor zajt hallottak. Koppanásokat. Daniel ijedten nézett a kisbolt bejárata felé, de Alex megfogta a vállát, és ezt mondta:
- Biztosan csak Lauráék...
- Kétlem.. - jelent meg Laura és Deen az ajtónál, de a hang nem maradt abba.
Szüntelenül dörömböltek a közeli mosdók felől. Daniel megszorította a bicskáját, és a másik két fiú kíséretében odarohant megnézni a zaj forrását. A kis raktárból jött a hang... Óvatosan lenyomta a szertár fekete, hosszúkás kilincsét, és szúró pozícióba állva maga felé rántotta az ajtót.
Egy kislány... 12, 13 éves lehetett, és jobbra-balra dülöngélt. A többiek egy kicsit megijedtek, de nem tőle, csak attól, hogy egy takarító szertárban találtak így, ilyenkor egy ismeretlent... Rémült arcán egy-két könnycsepp csillogott, és verte a falat. Laura megfogta a lányt, és lenyugtatta.
- Hogy hívnak? - kérdezte kedvesen, és halkan, de jól érthetően.
- A..aga..Agatha... - dadogta a barna hajú leány, és úgy bámulta a hófehér csempepadlót, mint aki még soha nem látott olyat életében. Laura jobban megvizsgálta a lányt kezében egy barna, szőrös plüssmackót szorongatott. A világért sem engedte volna el a kezét...

TO BE CONTINUED...