1x02 - Döntés...

Ezt a Részt ajánlom Klaunak, aki miatt fent maradtam hajnali kettőig megírni! :)

-Agatha.. - ismételte meg a kislány egymás után háromszor, vagy négyszer a saját nevét, közben nem nézett senkire, csak a padlóra.
Laura felváltva pislogott Deenre és Alexre, s miközben Daniel a szertárban lévő cuccokat vizsgálta, kedves hangon tette fel a következő kérdést:
-Van itt még valaki rajtad kívül?
A kislány most végre felemelte fejét, kérdőn kémlelte Laura hosszú, barna haját, aztán Danielhez fordult, és szemébe nézve válaszolt:
-Nincsen.. Anyát.. anyát bántották. Apa bántotta. Megharapta... - Agatha könnyezni kezdett, és előre-hátra dülöngélt. Laura megsimogatta a fejét, és félrehúzta Deent.
-Szerintem beteg... - mondta. - A katonaság vagy nem vette észre, vagy nem akarták elvinni... - megpróbálta suttogóra fogni, de Agatha megszólalt.
-Nem aka..nem akartak! Azt mondták, nem számít...
-Csak úgy itt hagytak?
-I..igen...

Daniel kilépett a szertárból, és megigazította a haját. Agathat és Laurát vizsgálgatta, majd unokatestvéréhez lépett.
-Most már tényleg beszélnünk kéne... És.. mindegy, gyere Alex!
Arrébb mentek, a kihalt, fényes folyosón teljes csend honolt.
-Bocsánatot szeretnék kérni. Tényleg. Egy kis semmiségen összeveszni.. Nem vagyunk mi már óvodás kisgyerekek.
-Igen, tényleg egy semmiség volt.. de TE kezdted az ordibálást.. Túléltem, megcsináltam, épségben visszamentem hozzátok a kerítésen túlra, és te úgy reagáltál erre, mintha... mintha megharaptak volna engem. Cseszd meg ezért.. De, tudod jól, mivel Te vagy a legjobb unokatestvér a Földön, és igazi testvérként szeretlek, sőt, jobban is... ezért.. Bocsánatkérés elfogadva... - mosolygott Alex.
-Nincs harag?
-Nincsen! Viszont.. mit gondolsz a lányról?
-Nekem.. nekem ártatlannak tűnik.
-Beteg lehet... Talán... autista, vagy tudja a bánat...
-Lehetséges. Volt valami oka a katonaságnak, hogy itt hagyták..
Alex a fejét vakargatta.
-Nem tudom - szólt. - Viszont, Őt is hozni akarjátok, amikor elmegyünk Dorainért?
Daniel valamiért fájdalmasan nézett, de nem felelhetett, mert megjelent Deen, és közbeszólt:
-Félni nem kell tőle, viszont félteni nagyon kell. Nem tudna magára vigyázni, de... Rohadt katonaság! Kapják be, ha szándékosan hagyták itt.
-Hozzátok Dorainhoz?
-Én úgy érzem.. hogy reggelig még nem kéne döntenünk. Amint világos lesz, megfogjuk a cuccokat, és lelépünk.
-Nem! Nem várhatok addig! - Alex egy mozdulattal megfordult, és a kijárat felé indult.
-Állj már meg! - fogta le Daniel, s Alex hagyta magát.
-Jó.. Ki jön velem? - rázta le magáról unokatestvére kezét, és sértődött arccal várt. - Nos?
Senki nem felelt. Csak némaság, mindenkiben megállt az élet. Egyszer csak léptek zaja hallatszott a folyosó elejéről, s mindenki oda kapta fejét.
-Csak én vagyok az... - Laura szorosan fogta Agatha bal kezét, aki a plüssmaciját őrizte. -Mi vagyunk azok.
Deen bólintott.
-Csak azt beszéltük, hogy hogyan tovább - mondta. - Alex türelmetlen.
-Nem vagyok türelmetlen, csak szeretem Doraint - kapta fel a vizet a csempézett falnak támaszkodó fiú.
-De ő nem szeret téged... - bökte ki Laura. Alex erre ellökte magát a faltól, s dühösen összeráncolt arcával Laurát méregette.
-Ezt csak ti gondoljátok így! - Alex hangja megremegett. Szédült, s nem tudta, miért, de könnyek szöktek a szemébe. Remegett lába, szempillája, és barátnőjére gondolt. Minden átélt mosolygós percre, vagy éppen, amikor együtt sírtak valamin, az első csókra, amire több hónapot kellett várniuk, és az utóbbi időben eléggé megingó kapcsolatukra. Alexet zavarta, de megpróbált nem foglalkozni vele, viszont mikor végképp elfajultak rémálmai Dorainnel kapcsolatban, magával és szerelmükkel kapcsolatban, eltervezték, hogy megbeszélnek mindent, ami köztük van, erre... a világ egyik pillanatról a másikra feje tetejére áll, és a katonaság mindenkit elszállít.
-Ő szeret engem... - tért vissza a jelenbe Alex, és nyugtatta magát. Valahol érezte, hogy szavai nyomatéktalanok, de csak mondta, nem érdekelte más véleménye. Pontosabban, nem akarta, hogy érdekelje. Azt nem akarta, hogy igaz legyen, amit szinte már mindenki elmondott neki.
-Ki-ki-ki az a Dor..Dorain? - kérdezte zavartan Agatha.
-A barátnőm.. Ha kimegyünk innen, bemutatlak neki. Nagyon kedves lány! Biztosan szeretni fog Téged.. - megpróbált közelebb lépni a kislányhoz, de az ellökte magától, ahogy Laura kezét is.
-Hazudsz! Tu-tu-tu-tudom, hogy hazudtok, mindannyian! Mint a katonák! Ti is csak itt akartok hagyni, nem akartok velem foglalkozni! Hagyjatok békén! - a lány elfutott, de a maciját még mindig nem engedte.
-Hé, Agatha, állj meg! - kiáltott Laura a ruhabolt felé rohanó Agathanak, de nem ért a szó. - Ez meg mi volt?
-Hirtelen dühkirohanás... - hajtotta le a fejét Deen. - Nem ritka az ilyen betegeknél, ilyenkor őrjöngésre, és törésre-zúzásra is képesek, és elég valószínű, hogy így nem kéne egyedül hagyni. Utána menjek?
-Ne, majd én! - mondta Alex, és elindult kocogva Agatha után, a többiek válaszát, reakcióját meg sem várva.

-Jó, lenyugodtam... - nézte Alex egy ruhabolt foteljén édesdeden alvó, plüssmaciját szorongató Agathat, és arra gondolt, hogy mennyire rossz lehet a kislánynak. Már ezelőtt sem élhetett szebben, de most még egy csapást mért rá a sors... Ráadásul elvesztette édesanyját, édesapját, és ki tudja még, hogy kit. Agatha lassan megmoccant, és mivel Alex egyedül őrködött, egyedül is kellett megvizsgálnia, hogy mi a helyzet. A kislány szeme rebegett, majd mikor fordult egyet az ágyon, kihullott egy pénztárca a zsebéből. Alex reflexből felvette, és kinyitotta. Egy-két fénykép, és egy papírcetli, illetve, még néhány aprópénz is csörgött, de Alexet először a képek kötötték le. Agathat biztosan felismerte, jellegzetes oldalra csúcsosodó állkapcsáról, fáradt szemeiről, és hosszú, barna hajáról, de a másik két gyereket, és két felnőttet nem. Megérzése szerint testvérek, és szülők lehettek.
Agatha minden képen szelíden mosolygott. Alexet valahogy az a gondolat fogta el, hogy ami elmúlt, nem jön vissza már.. Aztán, a gondolat agyában teljes mértékben beigazolódott. Eszébe jutott megint Dorain, a lány haja, szemei, és az, hogy mennyire édesen aludt Ő, mikor Alex átkarolta, és mennyire óvta őt.. Agathat is óvnia kéne? Talán az a feladata?
A papírcetli után nyúlt. Egyetlen, piros tollal írt szó állt rajta, kacskaringós, nagy betűkkel:
'KLON-METRANITRÁT'
-Ez meg mi a gyász lehet? - tette fel suttogva a kérdést Alex saját magának. Elkezdte visszacsomagolni a pénztárcába a tartalmait, kissé sajnálta, hogy kutakodott benne, de Agatha megzavarta ezt. A lány teste föl s le dobálta magát, rázkódott, és majdnem leborult a fotelről, szája habzott, és kapálódzott a nagy semmibe.
Alex megijedt. Riadtan nézett a lányról a hirtelen rémülettől földre hajított pénztárcára, és hirtelen eszébe jutott, hogy mi lehet az a szó, ami a cetlire volt írva. Megsimította Agathat, és kirohant. A folyosó végén a lépcsők felé vette az irányt. Rettentő gyorsan hagyta maga után a fokokat, sietett, ahogyan csak tudott, míg a második emeleti kis gyógyszertárhoz nem ért. Berontott az üvegajtón, és kutakodni kezdett a gyógyszerek, tabletták, óvszerek között a pultot átugorva. Egy dobozon egyszer csak vörös betűkkel megcsillant a 'KLON-METRANITRÁT' szó. Habozás nélkül lekapta az egyetlen dobozkát, és megrázta, majd ugyanolyan őrült tempóval lefelé indult.
-Bassza meg, basszus, basszus, basszus... - káromkodott közben. Agatha még mindig vergődött, de már nem annyira intenzíven. Alex egy tablettát a saját kezébe tett, és belekukkantott a dobozba: az alján már csak kettő szürkés, közepes nagyságú, henger alakú valami volt. A kezében lévőt Agatha szája felé nyújtotta, és segített neki, hogy le tudja nyelni. Miután hörgés hallatszott, a kislány rángógörcse abbamaradt, egy pillanatig megmeredt, majd visszahanyatlott a fotelbe. Alex meglepődött, ijedten üllt az ágyként funkcionáló bútor szélén, és Agathat nézve azon tűnődött, hogy ilyet még sosem csinált. Nem volt benne biztos, hogy jól tette, amit művelt, de a roham véget ért, ez a lényeg. Viszont, ha akkor nem esik le az a pénztárca, az előbb... Agatha forgolódása lehet, hogy megmentette saját életét.

Alex egyik szemébe könnyek szaladtak, valami furcsa, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Nem, nem is ismeretlen, csak megfogalmazhatatlan. Ha meg is próbálta volna megfogalmazni, biztos, hogy sírógörcsöt kap, de nem szabadott!
,,Mindig a reakciónkról fogják leolvasni azt, hogy kik is vagyunk valójában..." - suttogta el magában nagymamája szavait, és a plafon felé bámult, mikor valaki megfogta a vállát.
-Laura, megijesztettél... - törölgette könnyeit a fiú.
-Mi történt? Veled, és Agathaval? Hallottam valamit, és rohantam...
-Valami.. valami görcsöt kapott, vagy mi. Elvileg jobban van, találtam neki gyógyszert, de basszus! Én nem tudtam a betegségéről.
-Ahogy mi sem...
-Tudom. És a gyógyszeres dobozban még van kettő szem, aztán elfogy. Másik dobozt nemigen láttam, szóval menjünk másik gyógyszertárba, ami valljuk be, elég veszélyes lesz, de nem baj. Vállalom a kockázatot. Reggel elindulunk. És én majd vigyázni fogok rá és...
-Alex! Alex! Alex, nyugi! Agatha.. ő veszélyes.
-Ezt hogy érted?! - Alex zavartan pislogott.
-Úgy értem, hogy... Nem biztos, hogy velünk kéne tartania. Veszélyes lehet ránk, és saját magára is. Ha csendben kéne lennünk, hangzavart kelthetne. Ha sietnünk kéne, elszaladhatna másik irányba, ellenkező helyre, mint a célunk. Csak hátráltatna, Alex!
-Azt akarod mondani, hogy... - kezdte Alex remegve, de Agatha közbevágott:
-I-i-i-itt aka-akartok ti-ti is hagyni? - zokogott az ébredező lány. Könnyei potyogtak a plüssmackójára. - Mi..miért? - Agatha hozzávágta plüssmackóját Laurához, aki hátrált pár lépést, és kifejezéstelen arccal bámulta a síró lányt.
-Nyugodj meg, Agatha, kérlek! Én nem... mi nem akarunk itt hagyni! Kérlek, nyugodj meg! Semmi baj nem lesz!
Agatha erre csak leszállt a fotelről, megfogta a plüssöt, és összeszorított ajkakkal Laura felé csapott vele. Miközben Alex lefogta Agathat, a plüssmaci feje leszakadt. Erre Agatha megmeredt, és a padlóra ült törökülésben.
-Teee... - temette kezeibe a könnyáztatta arcát, ami most dühösen szórt szikrákat minden felé, mire tekintetét vetette. Isten tudja, mennyi idő telhetett ott el, de mindháromnak évezredeknek tűnő másodpercek voltak. Laura meglepődve pislogott, Alex betonnak érezte fejét, kezeit, és lábait, Agatha pedig egyik kezében macija testét, másikban a fejét szorongatta, miközben változatlanul, szüntelenül sírt.

Deen a könyvtár polcainál rendezkedett, és Daniellel csevegett.
-Ez az Agatha.. furcsa dolgokat tesz. Jó, elhiszem, hogy nem tehet róla, éppen ezért.. sajnálom, de...
-Alex nem fogja engedni, hogy itt hagyjuk.
-Alex el akar innen menni. Választania kell, hogy Dorain, vagy Agatha, hiszen mi nem mehetünk el vele, mármint a kislánnyal. Túl veszélyes ahhoz. Ráadásul Marc még elő sem került...
Ekkor sírás, hangos zokogás ütötte meg a fülüket. Összenéztek, és megindultak a hang irányába.
-Hát itt meg mi történt? - figyelte Daniel a többieket, amint önmagukról megfeledkezve, egyetlen pozícióban csak úgy állnak, a semmire várva. Alex hirtelen megindult kifelé, és Laura követte. Daniel utánuk ment, Deen pedig ezt mondta:
-Mindenki jöjjön ide. Most döntünk! Döntenünk kell... Egy-két óra múlva világos lesz. El kell döntenünk, mit csinálunk, hogy mihez kezdjünk..
-Jaj, Istenem...! - sóhajtott Laura.

Egy szűk kört alkotva állt a két fiú s két lány, egymást figyelték némán, de egy idő után Deen megtörte a csendet.
-Hát akkor.. kezdjük! Akármilyen fájdalmas, de a világ más lett. Furcsább, másabb, veszélyesebb. Nem engedhetünk meg magunknak hibákat, és azt hiszem, ha most rosszul döntünk, brutálisat hibázunk. Tehát, mindenki mondani fog valamit Agatha sorsáról. Maradjon, vagy jöjjön velünk máshová...
-Mi az, hogy máshová? Doraint megkeresni, nem? - vágott közbe Alex. Az ő arca is könnyes volt. A többiek összenéztek. Deen megköszörülte a torkát.
-Nem tartjuk logikus lépésnek. Amíg te őrködtél Agathanál, megbeszéltük.
-Áh, szóval kibeszéltetek! Basszátok meg! Mind a hárman csesszétek meg! - szorította ökölbe kezeit Alex.
-Sajnálom... Kezdd te, Alex, mit gondolsz?
-Velünk jön. Velünk jön megkeresni Doraint, mert ez így van rendjén. Embertelen, kegyetlen állatok szeretnétek lenni? Azt akarjátok, hogy ártatlan vér tapadjon a kezetekhez?
-Hagyhatunk neki itt kaját... - szakította félbe Laura.
-És szerinted csak az éhség veszélyezteti, basszus?!
-Hát... Én attól még azt gondolom, hogy itt kell hagynunk.
-Ő beteg!
-De veszélyes!
-Egy-egy a szavazatok aránya... - folytatta Deen. - Daniel, te jössz.
-Én szerintem... Azt mondom, hogy... - hajtotta le a fejét Daniel, majd nézet bocsánatkérően unokatestvérére. -Alex, sajnálom. Hagyjuk itt! Nem lesz semmi baja. Lehet, hogy vannak más túlélők is, majd ők rátalálnak, és gondját viselik.
-Mi erre a biztosíték? - üvöltött Alex.
-Alex, nem kell mindenbe beleszólnod. 2-1... - mondta Deen. - Én azt mondom, hogy...
-Hogy i-i-itt ha-hagytok engem me-meghalni, ig..ig-ig-ig-iga-igaz? - szólt közbe szipogva Agatha, fejnélküli mackóját szorongatva, s újra sírásban tört ki.
-O-o-olyanok vagytok, mint aki lelőtte anyát, és apát, és a te-te-testvéreimet! Mint azok a bá-bácsik, akik furcsa ruhában voltak. Pont u-ú-ugyano..olyanok vagytok! Ti is me-me-meg akartok ölni most, igaz? Öljetek meg! Gye-gyerünk! I-i-i-i-itt vag-vagyok!
-Nem akarunk megölni! Nem akarom! Én nem! - Alex önkívületi állapotban üvöltött, Agatha megijedt tőle, és elrohant. Elindult a lépcsők irányába. Alex csak nézte, ahogy a lány eltűnik, majd Deenre, Danielre, és Laurára pillantott.
-E-elértétek, amit akartatok... Hát köszönöm! - már ő is dadogott egy kicsit. Eltelt néhány másodperc, de Alex mély levegőt vett, és a ruhaboltba ment, lehajolva a fotel alá nyúlt.
Lassú mozdulatokkal előhúzta a pisztolyát, és remegő kezekkel tartotta maga felé. Feltápászkodott, és sírva Agatha útvonalát követte. Tudta, hogy hová ment a lány.

A Pelikan Plaza parkolója párhuzamosan húzódott az első emelettel és a földszinttel, és alig álltak autók odabent. Csak halovány fény pislákolt, és ez a fény világította meg Agatha haját hátulról. A kislány, és Alex is zokogott.
-Te-te-te egyedül kedves vagy! Csak Te-te va-va-vagy ke-kedves! - Agatha egy csőnek dőlt, fejét a hideg fémnek támasztva beszélt úgy, hogy nem nézett Alexre. A fiú egyre lassabb, és óvatosabb léptekkel közeledett Agatha felé.
-Semmi baj! Semmi baj nem lesz, Agatha! Minden oké lesz, jó? - hátulról átölelte a kislányt, haját simogatta és megpróbált mosolyogni. Enyhén kevés sikerrel...
A pisztolyt közben titkon előhúzta belső pulóver zsebéből, és remegő kézzel lövésre kész állapotba hozta.
-Semmi baj, semmi probléma! Ne sírj, Agatha! Ne sírj kérlek!
-Ha-ha-hagyjuk itt őket, ők gonoszok, mint akik megölték a tesómékat, és a-anyát, és apát, és a ku-ku-kutyusomat, Maxit, és... és mindenkit. Engem pe-pe-pedig magam...magamra ha-ha-hagytak. Menjünk e-e-e-el együtt, hagyjuk itt őket!
Alex megállt a simogatással, és erősen elgondolkozott. Arca még jobban eltorzult, még intenzívebben zokogott, mikor elhatározásra jutott.
-A-a-akkor indulunk..? Me-mehetek ve-ve-veled?
-Se...semmi baj, Agatha! Szeretlek!
-É-é-én is szeretlek Tége... - de Agatha már nem fejezhette be a mondatot. Lövés hallatszott, Alex közelről adta le, tompán puffant a golyó Agatha haján át a kislány fejében. Alex egyszerre rogyott térde a földre hulló holttesttel. Ő maga sem hitte el, hogy mit tett, de megtette, és már az imák sem fordítják vissza az időt. ,,Ami elmúlt, nem jön vissza már..."
Szíve hevesen vert, ahogy megtapogatta a vért a padlón. Megfordította Agathat. Bámulta az arcát, azt a könnyes arcot, ami földi élete utolsó pillanatában minimális rémületet sem fejezett ki. Már vidámság ült rá, mikor elhitte, egy kis ideig tényleg bízott benne, hogy lehet végre szép élete, de nem! Puff, Alex egy lövéssel véget vetett még az élete rossz részének is...
-Nem kell még indulnunk... - jött le a parkolóba Deen, és szavai betöltötték az egész visszhangos teret.
-Menj fel, kérlek! - nyögte ki nagy nehezen Alex. Deen még habozott egy kicsit, aztán felment a lépcsőkön keresztül vissza Laurához és Danielhez.

Alex feltápászkodott, és még egyszer a kislányra pillantott. Megnézte a haját, ami a régi Dorainre emlékeztette, égbe meredő, szép szemeibe bámult, élettelen lélektükrök érzékeltették, hogy Agatha már egy szebb világban nyugszik anyukájával, apukájával, a kutyussal, a családdal, és mindenkivel...
Egy könnycsepp hullott a fejnélküli, vattás nyakú plüssmackóra, akit még az élettelen ujjak is úgy szorítottak, mintha valaki el akarná venni.
Alex arra gondolt, hogy nem hagyhatja így itt... Tiszteletlenség volna, ezért arcára mosolyt erőltetve körbejárt a hatalmas, kanyargós parkolóban, az autókat vizsgálgatva. Az egyik csomagtartójában talált egy megfelelő plédet. Ki tudja, hogy mire használhatták, de most használhatta. Odavitte Agatha holttestéhez, óvatosan ráterítette, és odébbfordítva a lányt, beletekerte. A plüssmedvével együtt...

-Időt kéne hagyni neki... Nem kell elindulnunk még. - mondta Deen a ruhabolt előtt állva.
-Alex is így gondolja? - kérdezte Daniel.
-Nem biztos, de Alex most instabil. - gondolkozott el Deen. - Biztosan nehéz volt megtennie, hiszen... mindegy. De az biztos, hogy Dorainre lesz szüksége. Azt hiszi, azt fogja hinni, ha majd ráébred a valóságra, hogy Dorain is várja Alexet, de ez korántsem biztos, sőt, valószínűtlen. De engednünk kell...
-Egyedül? - szállt be Laura a beszélgetésbe.
-Mi nem szeretnénk Dorainnel lenni, nem?
-Dehát.. én biztosan nem fogom engedni, hogy az unokatesóm egyedül bóklásszon azokon a rohadt, veszélyes utcákon! Legalábbis ilyen állapotban nem. Tudom, hogy képes lenne rá, a kórházi alagsorban is feltalálta magát, de most.. meg van viselve, szerintem azt sem tudja hol van, és... - magyarázott Daniel, de megállt, és oldalra kapta fejét, mikor meglátta a lépcsőkről felérkező Alexet, amint egy fehér lepedőbe bugyolált testet cipel a vállán. Deen társaságában odasietett hozzá, de Alex csak ellenkezett, fejét jobbra-balra ingatva:
-Nem kell, köszönöm! - villantott egy erőltetett mosolyt. Valamiért úgy érezte, hogy erősnek kell mutatnia magát a többiek előtt.
A testet egészen a kijáratig hurcolta, ott megállt egy kicsit pihenni, vett egy mély levegőt, megtörölte könnyáztatta arcát, és szemét, majd kiment.
Odakint már jött fel a Nap. Narancssárga, éledező sugarai úsztatták a fák ágait a kellemes fényben és melegségben, pont jó volt a szellő süvítése is. Alex hajába kapott, és mintha egy pillanatig Agatha nevét suttogta volna...
A pláza előtt egy kert helyezkedett el. Alex lehelyezte a lepedőt, és kézzel kezdte el felkaparni a földet. Hosszú időbe telt, míg végzett a kellő nagyságú gödör megteremtésével, de végül csak meglett. Lehajtott fejjel, saras, földes kézzel emelte meg a bebugyolált testet a Nap fénye felé, és óvatosan a gödör aljára helyezte. Letérdelt, és némán gondolkodott. Újra átfutott agyán az események sorozata, hogy mit művelt, hogy megölte a kislányt.. De úgy érezte, hogy Agatha nem haragszik rá, és a barátai valamiért büszkék a cselekedetére.
Keresztet vetett, imádkozni kezdett, s mikor befejezte, betemette a felgyülemlett földdel. Összehúzta szemeit, pislogott egyet, amitől egy könnycsepp hullott a sírra. Meghajtotta fejét mélyen, és keresztet rajzolt a földbe jobb kezének mutatóujjával, majd távozott. Visszament az épületbe Danielék közé.
-Hajnalodik... - vetette oda közömbös hangon Laurának, de mindenki érezhette benne a bánatot, a szomorúságot, és némi megbánást. A lány átnyújtotta Alexnek a pénztárcát, amit a fiú még Agathanál talált. Alex most méregette egy ideig, biccentett Laurának, és visszament a ruhaboltba, ahol Agatha helye volt. A fotellel szemben, tőle pár méterre, kettő-három lépésnyire ott hevert a plüss mackó feje.
-Ő még mindig mosolyog... - mondta magában Alex, és leült a fotel kihűlt közepére, majd a plafont bámulta, ezzel jelképezve, hogy az égre pillantott, Agatha békéje érdekében...