1x06 - Vörös...

GERGŐNEK. JÓ SZEREP...


Daniel lövést hallott. Szám szerint négyet.
Alig volt ideje benézni az előbb kinyitott, folyosóvégi ajtón, hiszen hirtelen elfordult, és megpróbált fedezékbe vonulni. Azt még nem tudta, hová és merre, így hát nézelődött jobbra-balra, míg nem megpillantotta az ajtót, rajta a nagy K betűvel. Berúgta hát, és miután becsapta maga után, az ablakhoz sietett volna, de a faasztal mellett megállt. Valami furcsa érzés azt súgta neki, hogy ne lépjen az ablakhoz, és ne nézzen ki rajta. Egy pillanatig mintha halk beszédet hallott volna, férfiak beszédjét, így hát néhány másodperc múlva már hevesen hagyta maga után a lépcsőfokokat, lefelé sietett, hogy kimenjen a hátsó kertbe, hiszen onnan jöttek a hangok. Végig kezében tartotta a kardot, amit nem régiben talált, és erősen szorította, markolta. A külső füves területre vezető kijárati ajtó előtt állva mély levegőt vett, hogy felkészüljön mindenre. De erre szinte senki nem tudott volna felkészülni...
Amint kilépett, Danieltől 7-8 méterre egy testet, és attól 2-3 méterre még egyet fedezett fel. Közelebb rohant, és beazonosította őket: az egyik Laura volt, egy gyengén vérző sebbel a tarkóján, de lélegzett. A másik... a másik test Deenhez tartozott, de a testhez már nem tartozott lélek: a lány halott volt, és ezt a lőtt sebek bizonyították legjobban a homlokán. Daniel észrevett még kicsit arrébb egy pisztolyt a fűben heverni. Egy jellegzetes markolatú kis fegyvert, melyen szürke ezüstcsíkok futottak át, és nehéz volt.
Daniel remegő kezekkel-lábakkal lépett vissza Deenhez, és újra és újra megvizsgálta, hogy lélegzik-e, milyen a pulzusa, próbálta felébreszteni, de semmi eredmény. Daniel könnyes szemekkel nézte a lány mozdulatlan, sápadt testét, majd megfordította a testet. Felnézett az égre, sírásban kitörve tenyerét erősen homlokához tapasztotta. Ki tudja, mennyi idő telt el, míg Laura megmozdult. Daniel gyengén összerezzent a hangra, és hirtelen felemelte a pisztolyt, és az ébredező Laurára szegezte, de észrevette, hogy nem átalakult, csak magához tért.
- Mi.. mi történt? - dadogta a lány, de nem várt Daniel válaszára, egyből hozzátette. - Az utol... utolsó emlékem az, hogy egy...egy erős ütést éreztem a fejemen, aztán minden sötét lett, és semmi más... Egyik pillanatban még Deennel beszélge... - de miután kimondta a lány nevét, elhallgatott. Ránézett a földön fekvő testre, majd Danielre, és mondogatni kezdte:
- Nem... ugye nem? Nem, nem lehet... NEM! - és Laura sírt. Titkon remélte, hogy barátnője is csak elájult, de aztán megpillantotta a sebeket. Nem hitték el, ami történt. Laura szipogva azt mondta:
- Nem emlékszem, nem láttam, mi történt. Elájultam... Valaki... valaki megölte?
Daniel nem válaszolt. Csak némán hagyta, hogy a könnyei újra és újra elöntsék szemét, majd végigfolyjanak arcán, mely szüntelenül a fekvő holttestre szegezte a szemeket.
Deen halott. És többé már soha semmi nem hozza vissza...
Nemsokára Daniel felpattant, és egy ásót, vagy egy ahhoz hasonló eszközt keresett a csendes, szomorú hátsókertben. Ásni kezdett, egészen addig, míg embernagyságú gödröt nem hozott létre. Felnézett az égre, és azt tette, amit unokatestvérétől látott még régebben: keresztet vetett. Aztán Laura segítségével lassan elhelyezték Deen testét a gödörben, és Daniel elkezdte betemetni. Közben végig könnyeit hullatta a kemény, száraz földre. A kész ,,sírt" lesimította az ásóval, majd hamarosan szedelőzködtek, és tovább indultak útjukra. Fájdalmasan, félve, és szomorúan. De az élet megy tovább...

Eltelt két, három óra, amíg Daniel és Laura szótlanul mentek a hosszú utakon, fák, erdők mellett kanyargó betonfolyosókon,  sűrű, de kihalt házakkal teli területeken, de egyetlen szót sem szóltak. Daniel arra gondolt, hogyha megtudja, ki tette ezt az egész szörnyűséget, és megtalálja, ki fogja belezni, és elvágja a torkát. Mérhetetlen haragot érzett fájdalma és bánata mellett. Deen volt az egyik legjobb lány-barátja. Deen hatalmas álmodozó személyiség volt. Egyik legnagyobb céljának a női kosárlabdában elérendő sikereit tartotta. Lelkiismeretesen edzett, készült a meccsekre, és hajtott, szívvel-lélekkel érezte a sportot. De ugyanígy tekintett barátaira is: Danielre, Alexre, Laurára, és Marcra... Danielnek eszébe jutott, hogy Alex még nem is tud a halálhírről... Talán unokatestvére kikészülne, ha megtudná, hogy még valakit elveszített, de ezúttal nem egy beteg kislányt, akit nem is ismert, hanem egy barátot, egy régi barátot, akire lassan már testvérként tekintett. De vége. Deen meghalt, minden szertefoszlott, a kosármérkőzés, hogy Deenből profi sportoló lesz, hogy szép életet élhet le barátságban, esetleg majd szerelemben, de vége...

Lauráék villája a Weekgate Roadon alacsony fákkal és bokrokkal volt körbevéve a magas kerítés mögött, és habár nem sokan éltek ott, de még így is észrevehetően feszült kihaltság uralkodott ott: az erkélyen nem állt senki, nem nézelődtek, nem csodálták a szép kilátást, senki nem sétált a virágok között a kertben, senki nem hintázott a játszótérként kialakított területen, csak némán állt a hatalmas ház. Laura azért titkon bízott benne, hogy a családja ott várja, tárt karokkal, boldogan, és egészségesen, de... a reális esélyek szürke felhői bőszen elhessegették ezt a szép ábrándot a lány fejéből, és semleges tekintettel nézett maga elé, miközben a kaput lazán betolva a bejárati ajtó előtt álló lábtörlőt emelte fel. Az alatt ott pihent a kulcs, 1930-as kulcstartóval, és hidegen. Laura óvatosan a zárba illesztette, elfordította azt, majd kinyitotta a barna bejárati ajtót, amin egy kicsike üvegrész engedett bepillantást a sötét előtérbe. Mikor a lány átlépte volna a küszöböt, Daniel megelőzte, a raktárépület hátsó kertjéből elhozott pisztollyal a kezében.
- Körbenézek... - suttogta Daniel, és egy pillanatra sem nézett Laurára, úgy ment be a házba.
Az időjárás kellemes volt, Laura a szép fehér felhőket nézte, míg Daniel odabent bóklászott, és az első emelet több, mint felét átfésülte, mikor halk motoszkálás zaja ütötte meg a fülét. A hang irányába kapta fejét, és egy Zombit látott. Egy magas alakot, akinek véres szemei szűken álltak, de közel egymáshoz, és szemüveg pihent hanyagul orrán. Őszes haja most kócosan hajladozott fején, ahogy Daniel felé haladt. Daniel úgy gondolta, hogy a néhai ember Laura egyik nagyszülője. Nagypapája, valószínűleg. Daniel el akarta kerülni, hogy szóljon a lánynak, de sehogy nem tudta: nem hagyhatja, hogy rátámadjon, de ha lelövi, azt Laura meghallja, és Deen halála után még jobban kiborulhat, ha meglátja egy rokonát átalakulva. De muszáj volt megtennie: bemérte a Zombi fejét, és meghúzta a ravaszt. Kevés vér, és nagy hang kíséretében a földre hullott a támadó.
Laura meghallotta a lövést, és már fordult volna befelé a küszöbön, de hörgést hallott a háta mögül. Megfagyott benne a vér. A nagymamáját látta, amint felé csoszog, és véres szája üresen, furcsa hangokat kiadva mozog. Laura sikított volna, de nem jött ki semmilyen hang a torkán, így csak berohant, arrafelé, ahonnan előbb a lövést hallotta. Daniel még mindig ott volt, és a hullát leste, Laura pedig felismerte benne másik nagyszülőjét. Elszorult a torka, és Daniel egy pillantásból leszűrte a helyzetet, majd kinyögte együtt érzően:
- Sajnálom... ők már nem azok!
Laura nem felelt. Leült Daniel mellé egy rövid kanapéra, és hosszú idő múlva szólalt csak meg:
- Tudom... És... erre csak köszönöm-öt tudok mondani. Daniel! Hálás vagyok! Köszönöm! De, nem gondolod, hogy... őket is el kéne temetni? Tisztességesen, ahogy Deent?
- De. Várjunk csak... - nézett fel Daniel a padlóról. - Őket?
- A mamám odakint van. Még él. Mármint... Még Zombi.
- Majd én megásom a gödröket. Hol egy ásó? - bólintott szomorúan Daniel.
- Egy gödör kell. Mikor még éltek... egymás mellett akartak feküdni az idők végezeténél is tovább - próbált mosolyt erőltetni arcára Laura, majd hozzátette. - Tudod, Daniel... azon nem is lepődtem meg annyira, hogy ők meghaltak, mint Deen halálán.
Laura hangja nagyon gyengén csengett, éppen elcsuklani készült a fájdalomtól. Daniel azt mondta:
- Ez.. nem baj. Természetes. Hiszen, Deen melletted volt, amikor elkezdődött. Ők pedig nem - bökött fejével a holttest felé.
- Segítek! - mondta halkan Laura, és kimentek a kertbe.
Miután Daniel elintézte a kint lévő Zombit, megásták a nagy gödröt, és könnyek között eltemették Laura nagyszüleit. Újabb eltemetett testek, újabb holt lelkek Isten halotti listáján.
,,Vajon ez Isten műve?" - Daniel erre gondolt, miközben lesimította a sír földjét. Sokkal puhább föld volt, mint a raktárépületnél.
Aztán lassan esteledni kezdett...
...
Alex egymás után szedte lefelé a lépcsőfokokat, izgalommal, félve. Érezte, hogy szíve elszorult torkában lüktet, csak úgy, mint halántéka. Leért. Végre. Az utolsó lépcsőfok is a fiú mögött. Ránézett a küszöb mögött álló lányra. Magasságra stimmel Dorain méreteihez, de az arcát nem látta, hiszen az éjszaka sötétje eltakarta. Megszólalni viszont nem volt ereje, így hagyta, hogy az események maguktól történjenek, miközben az is megfordult a fejében, hogy megint csak hallucinál. De nem. A lány lassan belépett az ajtón, és megvillant fénylő zöld szeme, fekete, hosszú haja lágyan lebegett vékony vállai felett, vékony ajkai pedig szóra nyílottak:
- Alex... Te vagy az? - valószínűleg a lány sem látott rendesen, de sejtette, hogy Alex áll ott, a lépcső alján.
Alex csak egy kis idő múlva eszmélt fel, és ismerte meg a lányt:
- Lola... - suttogta szinte érthetetlenül.
Lola Edwards állt előtte, az iskolai zenekar énekese, aki fellépett aznap a Városi Ünnepen, amikor ez az egész elkezdődött. Lolának fekete haja hasonlított Lauráéra, és zöld szeme volt, csak úgy, mint Dorainnek. 1 évvel magasabb évfolyamba járt Alexnél, és közömbös kapcsolatuk sem negatív, sem pozitív irányba nem hajolt. Ha kellett, kérdezgettek egymástól, beszéltek egymással a suliban, de azon kívül csak köszönőviszonyban voltak.
A lány most kissé megviseltnek tűnt, de mindig egyenes testtartását most is felvette, habár kedves mosolya hiányzott arcáról.
-Nem láttad Doraint? - hosszú idő múlva ez volt Alex első kérdése.
Lola csak megrázta a fejét, és beljebb fáradt, majd miután becsukta maga után az ajtót, ezt mondta:
- Sajnos nem. De azt hittem... azt gondoltam, hogy itt lesztek, és te laksz legközelebb, mint ismerős, mert egye... - Lola hangja elcsuklott, de mély levegőt vett, és nagy nehezen folytatta. - Egyedül maradtam. Apát lelőtték.
- Ho-ho-hogyan? - lepődött meg Alex. Igazából annyira nem ismerte Lola édesapját sem, csak azt tudta, hogy befolyásos, gazdag személyiség a város életében, és vicces ember. Néhányszor megnevettette Alexet, mikor az iskolában járt a férfi, és Alex szomorú volt. A fiú most a szokásos aktatáskás, elegáns öltönyös embernek képzelte maga elé, aki mosolyogva kacsint rájuk, miközben a telefon ott lóg fülénél. Igen, a férfi mosolya hasonlóan kedves volt lányáéhoz. Ketten éltek egy nagy, emeletes házban a város közepén, a belvárosban. Alex alig hitte el, hogy Mr. Edwards halott.
- A katonaság. El akart vinni mindenkit, aki csak találtak... Bocsáss meg, ha sírok közben majd, de... megpróbálom rendesen elmagyarázni - Lola helyet foglalt egy faszéken, Alex pedig a példáját követte, és sajnálkozva hallgatta a lányt.
- Tehát... Szép napsütéses idő, meg minden, a boltból kifelé menet elállták azok a véres izék az utunkat. Rengetegen. Megrémültem, megrémített a sok sikoly, a lövések, a gyenge robbanások. Aztán a helikopterek leszálltak, és szépen eltüntették az összeset. Mindet fejbe lőtték. Többé már azok nem jelentettek veszélyt ránk, de úgy, ahogy voltak, a földön hagyták őket, és a katonák... berontottak a boltba. Először felszólítottak mindenkit, hogy nyomás sorban a helikopterekhez, és Portlandbe visznek mindenkit, de mi nem akartunk menni - Lola megdörzsölte a szemét, és némi szünet után kicsit halkabban folytatta. - Az egyik katona rángatni kezdett, és apa meg akart védeni. Először gyengébben és szavakkal, de aztán kénytelen volt megütni az egyenruhás embert. Kiejtette a fegyverét, amit én kaptam fel leghamarabb, és az összes többi fegyveresre szegeztem. Mondtam nekik, hogy most azonnal elengednek, és nem lesz baj. Hátrálni kezdtem, de az egyik a hátunk mögé került, mikor már majdnem kijutottunk. Igazából... minden túl gyorsan történt, hogy felfogjam, de... egyet megöltem, és már menekültünk, futottunk, rohantunk, ahogy csak bírtuk. De apa megbotlott. Egy rohadt kavics okozta a vesztét, érted? Mire megfordultam, utolért egy katona, és apával végzett először. Velem akart másodjára, de nem hagytam. Az utolsó töltényeket mind beleeresztettem. El... El tudtam jutni a veszélyes környékről, rengeteget futottam és bujkáltam, hogy ne kapjanak el, és sírva találtam rá erre a házra a sötétben, és egyből eszembe jutott, hogy akár itt is lehetsz Te és Dorain. De... ezek szerint Dorain nincs itt.
- Aggódom miatta - hajtotta le a fejét Alex.
- Mikor láttad uto...?
- A városi ünnepen. Lola! Az volt az utolsó reményem, hogy idejövök. De itt sem találtam semmit. Én... elindulok keresni Őt holnap hajnalban, ha gondolod, velem tarthatsz, de ha nem, akkor itt a ház. Odaadom a kulcsokat, és itt maradhatsz, ételt és italt találsz bőven, vagy segítek valahonnan szerezni, de nem maradok itt. És... Nagyon sajnálom!
 Éjjel Lola a nappali kanapéján aludt, Alex pedig a hálószobában. Legalábbis csak megpróbáltak aludni, de semelyikük szemére nem jött álom. Csak forgolódtak.
...
Thomas hirtelen ajtónyitódást hallott maga mellől, az anyós ülés felől, mire hirtelen összerezzent, és oldalra kapta a fejét, miközben megpróbálta elrejteni a kulcsot a zsebébe. Egy lány szállt be a kamionba, aki hosszú, kötött pulcsit hordott a fülledt éjszaka ellenére, és tépett farmert.
- Szia! Thomas vagy, igaz? - kezdte kedves hangján, végig a fiú szemébe nézve.
- Szia! Honnan tudod a nevem? - kérdezte Thomas.
- Haha. A nővéredtől. Tudod...
- Elena a húgom - vágott közbe Thomas.
- Jó, akkor a húgodtól. Na, szóval, láttam rajtad valamit. Valamit... valami olyat, hogy nem szeretnél idetartozni. Látom a szemedben a gyűlöletet, amikor Fredre nézel. Igen... én is gyűlölöm azt az embert. Messziről érezni rajta, hogy nem tiszta az ember. Biztos ölt már meg valakit.
- Aha... Lenne két kérdésem - szólalt meg Thomas hirtelen, a semmiből. - Az egyik: mi a te neved? Ne, még ne válaszolj! A másik kérdésem: miért jöttél ide hozzám?
- A nevem Christina - nevetett a lány, majd felelt a másik kérdésre is. - És azért jöttem ide hozzád, mert láttam, hogy menni készülsz. Csak azon gondolkodtam, hogy a barátod ugyebár azt mondta, nincsen meg a kulcs. Akkor hogy fogsz tudni lelépni ezzel a járgánnyal?
- Megvan a kulcs, oké?
- Veled megyek, és nem szólunk senkinek. De... hé, várj! A húgod?
- Ő... elvan itt Martinnal. Nem, egyenlőre nem tart velünk.
- Velünk? Tehát mehetek? - nézett reménykedő arccal Christina. Thomas csak mélyet sóhajtott, aztán bólintott, majd azt mondta:
- Igen, de... még egy fontos feladatunk van. Kiüríteni a kamiont. Mármint a hátsó részét. Figyelj, elmondom, mi a terv!
- Nos, igen? Hallgatlak! - Christina izgatott tekintettel bámulta Thomast, amíg felé fordul, és némi hatásszünet után elkezdi mondani:
- Tehát... Te kimész, és mindenkit kiküldesz a hátsó részből, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy ide kell jönniük, mert találtam valamit. Akik ugye hátulról elindulnak ide, azok nem fognak a hátsó részben tartózkodni, viszont te bepattansz, és amíg Fredék ideérnek az ablakhoz, már be lesz indítva a kamion, és elhajtunk. Fontos, hogy előttünk se álljon senki. Reménykedem benne, hogy nem fog vért követelni az akciónk.
- Én is! - bökte ki Christina, mosolygott egy kis ideig, madj egy mély fejbólintás kíséretében kimászott a nagy kamionajtón. Még visszapillantott egyszer Thomasra, majd elindult a hátsó rész felé. Lassú, óvatos léptekkel közelítette meg a fémmel fedett területet, ahol csak Eduardot találta, amint alszik. Belépett hát, nem feltűnően, felemelte lábát a fémszerkezetre, amin keresztül átléphetett a kamion hátsó részének kihalt, csöndes atmoszférájába.
- Hallo, Eduard! - szólt középhangosan Christina, úgy, hogy a kintiek ne, de Eduard meghallja a hangját. És úgy tűnt, sikerült is neki, hiszen Eduard forgolódni kezdett, majd rövid idő múlva kinyitotta szemeit, és álmos tekintettel Christinát pásztázta.
- Mit akarsz? - kérdezte még lassabb hangon, mint általában.
- Öhm.. Thomas szeretne kérdezni valamit - vetette be minden színészi képességét Christina, annak érdekében, hogy minél megnyerőbben tudja kicsalogatni Eduardot a kamionból.
- Jöjjön ide - hajtotta vissza fejét Eduard a vállára, de Christina ráförmedt:
- Nagyon fontos! Helyhez kötött! Muszáj megnézned...
- Nagyon fáradt vagyok - nézte feszülten Eduard a lányt, majd hozzátette - De rendben. Hát akkor... menjünk.
Eduard feltápászkodott, és lassan kiért Christina előtt a szabadba. Christina pedig szabadabbnak érezte magát, mint valaha, bárki másnál szabadabb volt. Úgy tűnt, hogy a tervük sikerülni fog, így hát, mikor Eduard még messze járt a vezetőfülkétől, gyorsan megkopogtatta a kamion fémoldalát, és berregő hangot hallott, ami lassan magával vonzotta a szelet, és a sebességet.
...
Martin és Elena között egyenesen szikrázott a levegő. A fülledt nyár még fülledtebbnek tűnt, a csillagok még fényesebbnek, és egymást még szebbnek és helyesebbnek látták, miközben elvesztek a másik tekintetében. Elenának jócskán felfelé kellett néznie, hiszen Martin magasabb volt nála, de ez nem zavarta. Ha az lett volna az ára, hogy a fiúval lehessen, akár lett volna másfél méterrel is alacsonyabb nála. Martin kékes-zöld szeme elvarázsolta, ahogy Martint is a lány szeme. És a kettőjük közt lévő szikra lassan annyira perzselni kezdte őket, hogy úgy érezték, igen, most kell egymáshoz hajolni. Mint a legszebb szerelmes film legszebb romantikus jelenetében, úgy, olyan őrjítő lassúsággal közeledett egymáshoz a két fej, a két száj, azt várva, hogy összeforrjanak, és elcsattanjon az első csók.
Milliméterek választották el Martint és Elenát a vágyuk beteljesülésétől, mikor zúgó, berregő hangot hallottak, és minden esemény felgyorsult, mikor odakapták a fejüket. Eduard meghökkenése, és hátrazúdulása a sebesen elinduló kamiontól a földre, Fred káromkodása, és a hangos motor berregése. De a berregés lassan már csak a távoli csendet zavarta, és a hangja végleg elült a Global Roadról.
Fred kitágult pupillákkal, az idegtől és a melegtől izzadt homlokkal ordította a Hold felé:
 - Ezt miért kellett, ostobák? Miért? - majd testvéréhez fordul, és megfogta pólójának nyakánál fogva. - TE tehetsz erről az egészről, te rohadék! - ezzel a földre lökte testvérét.

A kamionban Christina óvakodott, hogy ki ne essen, de csak míg messzebb nem érnek a Global Roadtól. Onnantól kieshetett volna, nem számított neki, nem érdekelte, de Thomas hálás volt a lánynak. Mérhetetlenül hálás.
Egy kereszteződésnél a fiú rátaposott a fékre, és megálltak a kamionnal. Christina kérdőn nézett fel, de ajtócsapódást hallott, majd a holdfényben megpillantotta Thomas arcát.
- Még nem is pacsiztunk, hogy sikerült a terv! - szólalt meg a fiú, és közelebb lépett Christinához, aki a lehető legszélesebb mosollyal csapott bele Thomas tenyerébe az ő tenyerével.
- Tom... - kezdte a lány halkan.
- Igen? - kérdezett vissza Thomas.
- Köszönöm!
- Én köszönöm!
Ezzel Christina, miután becsukta a hátsó rész magas, vastag ajtajait, és nyílás képtelennél tette őket Thomas segítségével, beült a vezetőülés mellé. A Weekgate Roadra tartottak, és út közben végig beszélgettek. Örömmel, nyíltan, és Thomas egy cseppnyi lelkiismeret furdalást sem érzett, amiért húgát csak úgy, egy szó nélkül otthagyta.

Elena viszont annál inkább meglepődött, és enyhén remegő kezeit Martin erős kezeiben tartva nézett a porfelhős távolba, oda, ahol előbb még a kamion járt. Fred őrjöngött, Eduard félt, a többiek pedig vagy semlegesen, faarccal bámultak egymásra, vagy pedig aggódva huppantak a földre.
Fred szépen-lassan lehiggadni látszott, de Isten tudja, mennyi idő telt el így. A bandavezér, fekete férfi odasétált nyugodtnak tűnő léptekkel Elenához, de hangjában pont nem a nyugodtság csengett.
- TE TUDTÁL ERRŐL? - szemeiben düh lángolt, és szikrát szórt velük. De egészen furcsa, különleges szikrákat, nem olyanokat, amik előbb Martin és Elena között pattogtak.
Elena csak rémülten rázta a fejét, de nem sikerült kinyögnie azt a szót, hogy 'nem'. Félt, és ezt Martin is érezte a lányon, így mikor Fred megfenyegette Elenát, Martin előre lépett, és Fred elé állt, kihúzva magát.
- Nyugodj meg, öreg! Nem kell a feszültség, se nekem, se neked, sem pedig Elenának. Megértetted?
- Te velem nem beszélhetsz így, nyomorék! - ezzel egy hirtelen mozdulattal behúzott egyet Martinnak. Martin hátra esett, de még eszméleténél volt, mikor megkapta a következő ütést. Attól már a földre hullott ájultan. Elena egyszer csak sírni kezdett, de ez korántsem hatotta meg Fredet. A földre hullott fiúhoz hajolt, és a porban, a betonon ütni kezdte az orrát, a fejét, és ahol csak érte. Senki más nem segített, csak nézték a jelenetet, de semmi empátiát nem éreztek.
,,Kegyetlen szemétládák" - gondolta Elena, és megpróbált ő segíteni a barátján. Előre lendítette a lábát, és cipője orrával pont Fred homlokát találta el. Az éppen dühét levezető férfi csak hátrébb esett, de Elena nem ment sokra a segítő hadművelettel. Maximum csak még jobban felhergelte Fredet.
A férfi már teljesen vérben áztatta Martin arcát, és a saját öklét, bal kezét a fiú nyakára tapasztva, jobb kezével erőteljes ütéseket mérve a fejére tombolt a dühtől, és kiabált:
- Mindenkit sorban megölök! Nem fogtok meggátolni! Én vagyok a legjobb! Én foglak vezetni titeket! - de ez volt az utolsó mondata az agresszióját kitöltő férfinak, mert egy erős ütés érte hátulról, amitől már tényleg elájult.
Miután lágyan a földre zuhant, Eduard diadalittas arca tűnt fel a holdfényben.
- Agyára ment a.... nem tudom mi ment az agyára, de megbolondult! Istenbizony, hogy nem ilyen volt régebben! - Eduard egy rudat tartott kezében, ami maximum egy méteres lehetett. Azzal vágta fejbe testvérét, akinek most ájult teste felett állt. Aztán felsegítette Elenát, és a lány segítségével arrébb vitték Martint. A fiú szerencsére még élt... Elena viszont rettegve, de hálásan nézett Fredről Eduardra.