1x07 - Csak hajnalig...

Jordannek. Nem jöttél karácsonykor...

Alex nem tudott, egyszerűen képtelen volt elaludni. Kavarogtak a gondolatai, mint valami tornádó, úgy érezte a fejében lévő zúgó űrt. Lola szintén ugyanígy érezte magát az alsó szinten a kanapén forgolódva. A lány hálás volt Alexnek, amiért így fogadta, és hálás volt az együtt érzés miatt, de tudta, hogy az nem támasztja fel édesapját. Hagyta, hogy a gondolatok egy hidat emeljenek agyában, és ezen a hídon átmenjen az álmok világába. Szépen lehunyta a szemeit, és kikapcsolt. A lassú, egyenletes levegővételei megnyugtatták, és lassan elaludt. Megszűnt a holdfényes szoba, a tompa körvonalú bútorok először csak elszürkültek, és még tompábbá váltak, aztán teljes sötétségbe merültek, és Lola lehunyt szemei előtt mások jelentek meg: valami fény, ami vakítóan tűz a lányra, de elmúlik hirtelen. De álmodott még apjáról, Alexről és Dorainről, és önmagáról, hogy minden boldogságos, és nincs ez az egész Zombi-dolog. Hogy nem jött a katonaság, hogy minden a régi... hogy minden szép. Újra szép minden és mindenki gondok nélkül él.
Ha Alex tudta volna Lola gondolatait, biztosan ellenkezett volna, és példának saját életével érvelt volna: a barátnőjén, az unokatestvérén, és három szem barátján kívül semmit nem tartott jónak, kirekesztett depressziósként, magába fordulva élte mindennapjait, és ezt így gondolta helyesnek. Fájt neki, hogy még Dorain előtt mindig csak elutasítást és bántást kapott, hogy nem törődtek vele, hogy rengetegen kihasználták. Sőt, számtalanszor megfordult fejében az öngyilkosság. Aztán a végső ponton, az utolsó levegővétel előtt gondolta meg magát. Bátortalansága, és kíváncsisága a jövőre nézve tartotta életben. Mint később kiderült, megérte. Száz százalékosan megérte, hiszen Dorain szerette, és boldogságban-békességben éltek együtt, sétáltak esténként, mikor valamelyiknek problémája volt, egyből segítettek a másiknak. De a sivárság nem múlt, a monoton napok ugyanúgy megmaradtak, csak maximum nem szürkén sötétítettek, hanem aranyban és rózsaszínben csillogtak Dorain miatt. Aztán beütött a vész. Alex a filmek, játékok után mindig is azt gondolta, még akkor is, mikor már hónapok óta járt Dorainnel, hogy a világra cseszettül ráférne egy Apokalipszis. Hogy a... pusztulás talán megváltás lehet azoknak, akik régebben a szürkeséget, aztán a monotonságot okozták neki.
,,Minden más lett... Nem, nem rosszabb. Csak más." - gondolta Alex. Régebben minden ilyen gondolatot papírra jegyzetelt, vagy Naplóba, laptopba, és most is már éppen felkapcsolta volna a lámpát, hogy a kedvenc, Fc Barcelonás vonalas füzetébe leírja gondolatait, mikor zörgést hallott. Megállt, lefagyott egy másodpercre. Először azt gondolta, hogy biztosan Lola ébredt fel, és szomjas vagy valami, de a zaj másmire emlékeztette. Gyorsan magához kapta hát a pisztolyát az ágya alól, és lesietett a lépcsőn, egészen a nappaliba, ahol Lola még mindig hátán fekve aludt.
- Hogy a frászba tudsz aludni? - kérdezte inkább saját magától, mint a lánytól, de nem időzött többet a szemmel való vizsgálódással, inkább a zörgés és csörömpölés irányába nézett. Az ablaküveg mögött meglátta a holdfényben, hogy legalább négy Zombi kaparássza a házat. Legalább kettő csoszogott a bejárati ajtónál is, és még ki tudja, hogy mennyi bóklászott a közelben. Alex lövésre készre állította be a pisztolyt, és ébresztette volna fel Lolát, de a lány felriadt magától is, és csak ennyit mondott halkan, hűvösen, de sok-sok félelemmel a hangjában:
 - Basszus!
 - Lola! Ébredj fel, gyorsan! Pár Zombi körbeállta a házat, és... nem tudom, hányan vannak. Fogd azt a puskát a sarokból - mutatott Alex a fegyverre, amit még a rá támadó öregembertől szerzett az utcán, miután Fredéktől eljött. Ezután folytatta hadarva. - Siess! Remélem tudod kezelni.
Lola bólintott, és Alex meglepetésére sikerrel töltötte fel úgy a puskát, hogy azzal lőni lehessen, és hatásosan megvédhesse magát. A fiú érdekesnek tartotta, hogy a lány tartja a nagy méretű, erősebb, durvább fegyvert, így hát inkább ezt mondta:
 - Cseréljünk! - ezzel átnyújtotta a kis pisztolyt, úgy, ahogy kell, és a filmekben látta, majd átvette a puskát. Most valamiért nehezebbnek tűnt, mint amikor idefelé tartott a házba.
Mindketten az ajtóra szegezték a fegyvereket, és feszülten várakoztak, de konkrétan nem tudták, hogy mire. Legalább öt perc eltelt, mire Alex megunta a várakozást. A fiú nem tartozott a türelmes emberek közé...
Felállt, és a hátsó kertet elválasztó üvegajtóhoz lépett. Gyorsan kisandított rajta, és körbenézett. Nem látott mozgolódást a közelben, így hát intett Lolának, hogy kövesse. Halkan kitárta az ajtót, és hátra-hátrapillantva a lányra, megindult az utca felé, megkerülve a házat. Az első Zombiba feléjük jövet botlottak bele, bizonyára meghallotta az ajtócsapódást. Lola reflexből lőtt, így Alex egyenlőre feladat nélkül maradt. Miután a ház sarkán befordultak, vagy hat-hét Zombi tárult a szemük elé. Lola megpróbálta leszedni az elsőt, de ezúttal elvétette a célzást, és csak a Zombi torkát találta el.
 - Jó, bocsi, megpróbálok nem pazarolni! - nézett Alexre bocsánatkérően, aki viszont már javában tüzelt, és amilyen gyorsasággal a nagy puska engedte, azt teljes mértékben kihasználva pusztította a felé közeledő, véres alakokat. Szomszédokat, volt ismerősöket ismert fel bennük, és agyába hasított az elmélete, miszerint jót tett ez a Világnak, s egy pillanatig ellenkezett magával: lehet, hogy jó néhány embert gyűlölt, de voltak olyanok is, akikre semlegesen tekintett, és ezek javarészt ártatlan emberek voltak. Nem csak Alexszel szemben, de a Világgal szemben is. Ők nem érdemelték meg ezt a sorsot.
Alex egy ideig megállt a lövöldözéssel, de mikor meglátta, hogy egy Zombi már nagyon közel ért az éppen fegyvert töltő Lolához, haraggal, és némi fájdalommal a szívében, de lelőtte. Közben folyamatosan próbálta a legsemmitmondóbb arckifejezést magára ölteni. Kevés sikerrel. Hiszen, miután megtisztult az udvar a Zombiktól, Lola megkérdezte suttogva Alextől:
 - Hé! Minden oké?
Alex csak bólintott. Belenézett Lola szemeibe, majd egy gyors, hamis mosolyt préselt arcára, és befelé vette az irányt. Lola tétovázott pár másodpercet, így szednie kellett a lábát, hogy egyszerre érjen be a fiúval a házba. A sarokfordulónál kapta el, és ezt mondta neki:
 - Ha még mindig úgy gondolod... holnap veled tartok. De találnunk kell egy járművet, benzint hozzá, ételt, italt, meg... ilyeneket.
 - Rendben - bólintott Alex, majd hozzátette. - Egy autóra mindenképpen szükségünk lesz. De ha te is tudsz vezetni, haladhatunk egymás mellett, nyugodtan.
A fiú hangja szakadozott volt. Már csak pár lépésnyire volt a bejárattól, mikor hirtelen megállt, és Lolához fordult:
 - Látod, azért is jó ez az egész Világ-változás, hogy baszhatunk a szabályokra - erre tényleg, őszintén, és szívből mosolyogtak mindketten, majd Alex reflexmozdulattal belökte volna az üvegajtót, de egy problémába ütközött: az üvegajtót már valaki belökte.
 - A picsába! - káromkodta el magát a fiú. - Tisztán emlékszem rá, hogy becsukva hagytam. Csessze meg.
Düh lángolt az arcán, és ezt Lola a félhomályban is látta, és habár megint lemaradt egy-két méterrel, azt is tökéletesen látta, hogy Alex berohan a házba. Trappoló hangot vett észre, és a fiú után ment volna, de lövést hallott, ezért megdermedt. Ő is befutott, és Alexet pillantotta meg, hogy éppen puskájával hátráltat egy sebesen felé közeledő Zombit. Lola egy szemrebbenés nélkül lepuffantotta a támadót, megszabadítva Alexet a küzdelemtől, hogy a fiú tüzelhessen egy másik Zombira, amely a lépcsők felől érkezett.
 - Mi ez? Hogy a fenébe lettek ennyien? - ordította Lola.
 - Passz - Alex oldalra simította haját, mikor egy pár másodperc pihenőre akadt ideje, majd ezt mondta. - Fogd minden cuccodat! Rohanunk!
Lola felkapta az összes használható és összekészített dolgot, amit csak bírt a tüzelésre kész pisztoly mellett, ahogyan Alex is, aztán, spórolva a lőszerrel a lehető legkevesebb Zombit lelőve, csak az igazán veszélyt jelentőekre tüzelve kirohantak a hátsó kertbe vezető üvegajtón.
 - Rohanjuk a Holloway Streetig. Ott meg tudunk állni pihenni! - adta ki Alex az utasítást, lóbálva maga mellett a táskáit, nyomában rengeteg éhes, vad és veszélyes Zombival.

...

Thomas vezetés közben oda-oda pillantott Christinára, s észrevette, hogy a lány is figyeli őt.
 - Azt hiszem... még annyira nem ismerem ezt a helyet, de azt tudom, hogy a ház innen nincs már messze. Egy zöld kerítéssel körbevett villát kell keresnünk. Igen, igen, a következő út lesz az! - sóhajtott fel a fiú, miután egy levegővel elmondta az összes mondatot, és egy lazán bevett kanyar után már csak egyenes terület következett, így huzamosabb ideig pásztázhatta a lányt, és annak holdfényben csillogó szemeit. Szépnek találta Christinát, és még, így, ilyen helyzetben, ha most nincs az egész Apokalipszis, elhívta volna randizni. Thomas visszaemlékezett volt barátnőjére, akivel egykor még forró tűzként lángolt köztük valami... Valami olyan, ami mára vagy csak jeges, de előfordulhat, hogy halott...
Tisztán emlékezett Valery szemeire, hajára, és arra a felejthetetlen, kitörölhetetlen egy évre, amíg együtt voltak. De sajnos nem törlődtek azok a másodpercek, percek, órák, melyek a kapcsolat vége, és a fájdalmas, hosszú szakítás után kínozták a fiút: de Thomas mindent megtett annak érdekében, hogy még lehessen legalább ugyanolyan boldog, mint amikor Valeryvel járt, de aztán közbejött az Apokalipszis... Hát, szopás!
 - Ez lenne az? - mutatott az üvegen túlra Christina, hirtelen kizökkentve Thomast a mély elmélkedésből. A fiú reflexből a fékre taposott, amitől kissé előrebuktak mindketten, de a biztonsági öv megtartotta őket az ülésen.
Thomas izgalommal telve parkolt le, és szállt ki a kamionból, majd mikor körbenézett, és látta, hogy a kertben nincs senki, és semmi, semmi feltűnő, csak egy nagy, púposodó földhalom, intett Christinának, hogy jöjjön.
A lány kikászálódott a magas kamionból, és Thomas mellett becsengettek. A környék kihaltnak látszott, és csend uralkodott, egészen addig, míg az ajtóban nem kezdett valaki zörögni, pár másodperc, maximum fél perc múlva pedig megjelent Daniel, félig reménykedő, félig kérdő arckifejezéssel.
 - Daniel... - Thomas egyenlőre csak ennyit mondott kedves hangon, és mikor Daniel kitárta a kaput, és beengedte a két jövevényt, kezet rázott Thomasszal. Christina csak egy biccentéssel üdvözölte, és ő sokkal inkább volt reménykedő, mint a többiek.
 - Gyertek beljebb! - Daniel betessékelte a vendégeket, majd gondosan bezárta az ajtót, ami eltartott néhány percig, elég sok időt vett igénybe. - Thomas... igaz?
 - Igen, az a nevem - válaszolt halkan Thomas, mikor meglátta, hogy egy lány fekszik a kanapén, és mélyen, az igazak álmát alussza. Az a lány Laura volt. - Tehát... az unokatesód, Alex küldött. Találkoztunk vele. Ő jól van, és a barátnőjét, Danát... nem, nem Danát, hanem... Megvan, igen, Dorain! És a barátnőjét, Doraint keresi.
 - Tehát jól van... - nézett le Daniel a padlóra, és pár mádospercre elhallgatott. Az egész szobára csend ült, Christina még a lélegzetvételét is visszatartotta rövid ideig, ameddig Daniel fel nem nézett, és újra meg nem szólalt: - Köszönöm, Thomas!
Ezzel megszorította a fiú izzadt kezét, és hálásan fogta, míg könnyek szöktek a szemébe.
 - Mesélt Neked Alex a többiekről? Lauráról és... Deenről? - kérdezte elcsukló hangon.
 - Igen. Az egyik lányt látom, a kanapén alszik - mutatott Thomas a kanapére, ahol éppen Laura mocorogni kezdett és befelé fordult, szóval Thomas úgy gondolta, hogy még lejjebb veszi a hangerejét. Már folytatta volna a mondandóját, mikor közbevágott Daniel:
 - Ő Laura.
 - És mi van a másik lánnyal...? Deen, azt hiszem, az a ne...
 - Igen. Deen meghalt.
Daniel hűvösen kihangsúlyozott mondata után újabb néma csönd ült a teremre, és lehet, hogy már az egész éjszakai világra is. De most nem a gondolkodós, az elmélkedős csend, hanem a gyászos, ami olyan színű, mint a mostani égbolt csillagok és a Hold nélkül.
És most nem ciripelt egy tücsök sem...
Nem hajtott el egy autó sem...
Nem nevetett egy gyermek sem a szüleire és a testvérére...
Minden halottnak tűnt. ROHADTUL halottnak...

...

 - Fred! Frederic, térj magadhoz! Hahó, Fred! - locsolgatta vízzel, és pofozgatta testvérét Eduard, aki nem sokkal ezelőtt ütötte le egy csővel. Eduard azóta megpróbálta lenyugtatni Elenát, és segíteni Martinon, de a fiú egyenlőre nem tért magához, Elena pedig szüntelenül sírt, vad folyóként kizúduló könnyei pedig csillapíthatatlanok voltak.
Fred lassan észlelte a külvilágot, és az is hamar feltűnt neki, hogy Eduardon kívül nincs senki a környéken. Az első mondat, amit fáradt, lassú, elnyűtt és vontatott hangon ki tudott nyögni, az az volt, hogy 'Hol vagyok?'
 - Az lényegtelen... - felelte testvére, majd hozzátette sajnálatos hangnemben. - De nem túl messze a Global Roadtól, ne aggódj. És nem foglak itt hagyni, de most figyelj rám, kérlek! - Eduard folyamatosan mutogatott mondandója közben. - Kérlek, figyelj! Na, szóval... Most már nem teheted azt, amit régen. Nem viselkedhetsz úgy, ugyanolyan öntelt, önző, és nagyképű módon. MÁSOK is vannak velünk, és TE döntöttél erről! TE döntöttél, csak, és kizárólag TE, nem mondtad, hogy nekem is lehetne beleszólásom, egyszerűen annyit mondtál, hogy akit te akarsz, az velünk jön, akit nem, azt pedig... Megöltél legalább kilenc vagy tíz embert, Tesó! És tudod mit? Te nem öntelt, nagyképű, önző vagy... Hanem egy kegyetlen, hidegvérű gyilkos.
Fred e szavak hallatán simán megütötte volna testvérét, késztetést érzett volna arra is akár, hogy megölje és kibelezze, de túl fáradt és zsibbadt volt hozzá. Zúgott, sajgott a tarkója, és homlokától kezdve egészen halántékáig mindenhol. Nem emlékezett sokra, csak hogy nagyon brutálisan elverte Martint és szétcsapta a fiú arcát, és hogy...
 - Hol a kamion? Hová ment Thomas? - Fred hangja egyre gyengébben szólalt fel a csendből. Eduard csak fejét csóválva nézte testvérét, majd mikor az vállára hajtotta elnyúzott fejét meggyötört tekintettel az arcán, a kisebb fiú elhagyta a kis mobilfülkét, melyben testvérével volt, és otthagyva Fredet Elenához sétált oda.
 Már távolról feltűnt, hogy a lány örül valaminek, Martin teste mellett, de vagy senki nem vette észre, vagy senkit nem érdekelt, hiszen a többiek, mint ha mi sem történt volna és ők jól végezték volna a dolgukat, beszélgettek, és minden olyan dolgot űztek és műveltek, amit még a kamion ittléte közben is csináltak...
 - Elena, minden okés? Jobban vagy? - kezdte Eduard, és meglátta, hogy Martin magához tért és egy vizes zsebkendővel törölgeti az arcát, és a barátnője szép, ,,gyógyító szavait" hallgatja. Újra egymásba nézett a két szem, amitől megint szikra pattant kettejük között.
,,Ennek örül akkor Elena..." - fogta fel az egészet Eduard, akinek már teljesen és rendesen összeállt a kép. Gondolta a fiú, hogy most már egyenlőre nincsen rá szükség, így elmosolyodott, és tovább indult, de meghallotta Elena suttogása után Martin gyenge, halk, de mégis megnyomott hangját:
 - Edu! - a megszólított, éppen távozni készülő fiú hátrafordult, és Martin csillogó szemeibe nézett, melyek hálát sugároztak és tükröztek körülbelül a megmentője felé... Igen, Martin tényleg, szívből és őszintén hálás volt Eduardnak...!
 - Köszönöm! - suttogta Martin, és mire Edu elkezdett volna 'Ugyan már...' - ozni, Elena közbeszólt, felváltva nézve mindkét mosolygó fiút:
 - Ha Te nem vagy... meg is halhatott volna akár... ha Te nem segítesz! Nagyon szépen köszönjük! Köszönöm, igen, én is köszönöm! - mondta Elena, és már a lány is mosolygott. Mindhárman mosolyogtak, egymásra, és szó sem lehetett arról, hogy belül is rendben lettek volna, de legalább nem gondoltak arra, hogy belül rosszul vannak. Hogy belül nem az van, ami most a szájukon ült: a széles, és szerető mosoly...

u.i.: Hát ez nem lett a leghosszabb... Sajnálom.!
Üdv: N.J.Axel... :) 23:01