1x03 - Esély...

ADRIÁNNAK. REMÉLEM EGYÜTT DOLGOZUNK MAJD.

-Még nem vált unalmassá a csend? - nézett be Daniel a ruhaboltba, ahol unokatesója még mindig a fotelban ült és meredten bámult maga elé. Nem szólalt meg.
-Hmm? - kérdezte meg még egyszer Daniel, de válasz ezúttal sem jött. - Alex, el kéne döntened, mihez fogsz kezdeni. Mi Laura nagyszüleinek a villájába megyünk, a Weekgate Street 37-es szám alatt. Tudod... amiről régen álmodoztunk, hogyha felnőttek leszünk, megvesszük - próbált mosolyt erőltetni Daniel az arcára, de az emlékek hada elöntötte elméjét, így inkább halk hangon folytatta. - Ha gondolod, gyere utánunk! Vagyis... most is jöhetsz, de... Tudnom kéne, mi jár a fejedben.
-Hazamegyek - Alex unokatestvére felé fordult a hirtelen válasszal. - Hazamegyek, és Dorainnel ketten átvészeljük ezt az egész szart. TI úgysem akarjátok, hogy Dorain a közeletekben legyen. Vagy az én közelemben...
-Nem, nem arról van szó! Csak... Dorain nem szeretne Veled lenni! - ült le Daniel a fotel kéztartó részére, de Alex idegesen felpattant helyéről.
-Ezt honnan veszed? - ordított, és mindketten egyszerre éreztek félelmet, és féltést. Alex haragot is...
-Ha megtalálod, ha megleled egészségesen, és ő is úgy gondolja, gyertek utánunk.
-Nem, nem, nem nem nem és NEM! Biztos vagyok benne, hogy Dorain sem bír titeket, jó?! Ezek után már én sem szeretnék veletek lenni. Miattatok... miattatok kellett megtennem...
-Nem! Nem bírta volna sokáig. Ha a katonaság itt hagyta, akkor... annak volt valami oka.Kockázatot és veszélyt jelentett. Sajnálom, nagyon nagyon sajnálom, hogy ez lett a vége, így, de... büszke vagyok rád, hogy megtetted.
Erre Alex szemébe könnyek szöktek. Olyan érzések tomboltak lelkében, amik furcsa kettősséggel kínozták. Úgy érezte magát, mint egy lángoló jégtábla. Mintha belül tombolva kiadná a dühét, de azok visszhangjai fájdalmat okoznának neki. Csak egy arckép égett elméjében hevesen. Arra gondolt, hogy unokatestvérének talán igaza van, hogy... beigazolódott, beigazolódhat Alex minden rémálma. Gyorsan ki kellett verni fejéből ezeket a gondolatokat. Pisztolyát méregette, majd Daniel szemébe nézett, miután letörölte saját könnyeit.
-Elmegyek, egyedül, és ha megtalálom Doraint, kettesben leszek vele! - ,,márpedig meg fogom találni!" tette hozzá gondolatban a fiú, és kifelé indult.
-Most mész? - szólt utána Daniel.
-Miért, ti még maradtok?
-Nemsokára lelépünk.
-Viszlát! - Alex biccentett, elhaló hanggal elköszönt, majd otthagyta unokatestvérét a ruhaboltban. Bár azt mondta, Dorainnel kettesben lesznek, mármint kettesben akar lenni vele, de remélte, hogy tényleg látja még viszont Danielt. És Laurát, és Deent...

A két leány meredten bámult kifelé az üvegablakon, nem csoda, hogy Alex torokköszörülése
felriasztotta őket, és felkapták a fejüket, mert megijedtek.
-Sajnálom! - szólalt meg először Laura és átölelte Alexet.
-Talán nem örökre veszünk búcsút... - hajtotta le a fejét a vontatottan beszélő Deen. - De ugye tudod, hogy csak a közös utunk ért véget, és a barátságunk nem? - Alex némán álldogált, kiszabadulva Laura kezeiből. Mindhárman vártak, mindhárman feszülten nézték hol az egyiket, hol a másikat. Egyszer csak Alex úgy érezte, hogy le kell hunynia a szemét. Nem tudta, miért, de megtette. A képzelete játszott vele. Egy havas tájra szállította, ahol a sűrűn, vadul hulló hófüggöny mögött egy viskót látott, és magát, amint az időjárással küzdve próbálja megközelíteni a viskoót, lassú, nehéz léptekkel. Látta, hogy a ház tetőgerendái már roskadoztak a hólepedő alatt, és hogy az ajtóra valamit karcoltak.

Aztán kinyitotta szemeit, és mély levegőt véve visszatért a valóságba.
-Hé, minden okés? - kérdezte aggodalmas arckifejezéssel Laura, és Alexhez sietett, hogy megnézze, minden rendben van-e.
Alex bólogatott, de még mindig zavarodottan... Nem tudta, mi volt az az előbb, és hogy miért történt, de a képzelete túlzottan elragadta, mert mikor csukva volt a szeme, előre nyújtotta kezeit, mint aki benyit egy ajtón...

Alex Deenhez is odalépett, és megölelte, majd így szólt:
-Isten Veletek! - indult el pislogva, és egyre közeledve a kijárathoz már a fejét is fogta. Csak Ő, a nagy, veszélyes világban, bizonytalanságban. Semmi nincs nála a fegyverén kívül, amiből elég erősen kifogyóban volt már a lőszer...
-Várj! - ekkor egy kiáltást hallott maga mögül, így hát hátrafordult, és unokatestvérét látta, amint utána rohan egy zöld hátizsákkal. - Azon gondolkodtunk... Hogyan fogod megoldani az ételt és az italt? - pár másodperc hatásszünet. - Ezt vidd magaddal. Raktam bele kaját, piát, és pár ruhát is, meg... ami fontos lehet. És nézd! Zöld, A kedvenc színed! - ezzel átnyújtotta a súlyos hátizsákot unokatestvérének, az pislogott, majd megköszönte, felvette hátára, majd kezet nyújtva még ennyit mondott:
-Ég Veled! - Daniel megrázta a kezét, és érzéstelen arckifejezéssel bámulta, amint unokatestvére éppen most sétál ki a küszöbön.
-És Veled... - mondta maga elé, mikor már Alex eltűnt a távolban...

A Pelikan Plaza csendesen, szokatlanul magányosan csillogott a reggeli napfényben.
Alex megállt egy percre, hogy  visszanézzen, hogy az aranysárga, mézszínű fényben úszó 'P' betűket vizsgálhassa, és hogy lélekben is elbúcsúzhasson barátaitól, és unokatestvéreitől. Még átbámult a kerítésen, arra a pontra, ahová Agathát temette. Lehajtotta fejét egy kis időre, majd megfordult, és továbbment.
A látomásán agyalt. Azon, hogy vajon megzakkant-e, vagy csak fáradt? Hogy agyára ment az, ami most van? Dorain hiánya, mondjuk? Vagy Agatha elvesztése? Pontosabban az, hogy Hogyan és Miért vesztette el a kislányt?
Ezekkel a gondolatokkal zavartan tántorgott a kövezett pláza-lejárón Alex, mikor a kórház felé néző parkból nagyon halk motoszkálást vélt hallani. Arra vetette hát tekintetét, és egy fiút látott meg. Kócos, csapzott hajjal, szakadt ruhákban közeledett Alex felé. Eltelt egy kis idő, mire Alex felfogta, hogy a felé közeledő fiú nem más, mint Marc. Tágra nyitott szemekkel bámulta, szinte leesett állal, lemeredt, várta, hogy odaérjen a fiú, de az csak nem jött... Alex pislogott egyet, mire Marc alakja eggyé vált egy délibábbal, majd eltűnt. Túl hirtelen, túl képzelet-szerűen...
-Mi a f....?! - mondta maga elé Alex, majd megrázta a fejét, és néhány perc pihenő után elindult.

A háza, ahol Dorainnel előző este kellett volna találkoznia, a plázától pont ellenkező irányba helyezkedett el, mint a Weekgate Street, de körülbelül ugyanannyira, csak a másik út felé.
,,Ha jól tippelek, gyalog otthon vagyok egy-két óra múlva..." - elmélkedett magában a fiú. Az utcák csöndesek, és kihaltak voltak. Szerencsére az erre járó katonaság alapos munkát végzett...(?)
,,A Global Roadon, a város legszűkebb utcáján áthaladva közelíthetem meg leghamarabb a házamat..." - nézelődött a kitörött ablakok, és felborult kukák között.
30-45 perce alig sétálhatott Alex, mire elért a Global Road hosszú, keskeny, gyakorlatilag kettő hatalmas lakóház által kicsivé szorított utcájára, és befordult a sarkon. A nem túl széles járdák bal oldalán állt meg egy kis időre, de nem láthatta a túloldalt, mert egy kamion eltakarta azt, így hát közelebb lépett, de hihetetlen hirtelenséggel vetődött elé vagy 8 Zombi a másik oldalról, ami eddig ismeretlen volt. Most már láthatta, hogy az egészet ellepték. Riadtan kapkodta fejét jobbra-balra, menedéket keresve, de már jöttek a másik oldalról is. Alex lépteinek zaja épp elég volt, hogy felkeltse a körülbelül tucatnyi Zombi figyelmét, így vissza sem tudott menni a Global Road elejére... Futni meg... Túl nehéz a táskája.
Előkapta hát a fegyverét, mint egy ügynök, aki éppen bevetésen van, és a legközelebbi Zombi fejét mérte be. Lehunyta bal szemét, és tüzelt. Eldördült a pisztoly, és a Zombi a földre esett, de Alex nem nyugodhatott meg sokáig, hiszen már tarkójában érezte egy mögötte hörgő lény leheletét... vagy tudja Isten, ezt már minek lehet nevezni... Reflexből gyomron vágta a könyökével, és hátrarúgott, amitől a Zombi elhullott, mint egy földhöz vágott tárgy, Alex pedig lelőtt egy másik Zombit, aki szintén közeledett feléje. Minden oldalról körbevették, és mintha csak egyre többen lennének... Alex számára csak egy másodpercig tűnt reménytelennek, mert hamar kiverte a fejéből, hogy esetleg feladná. Elhatározta, hogy csak az egy oldalról érkezőket lövi fejbe, és a keletkező résen keresztül elfut... Rászegezte pisztolyát tehát egy alacsony, hörgő, véres alakra... Egy kislányra. Az maximum olyan magas volt, mint Agatha. Alexnek hirtelen eszébe jutott, hogy a plázában töltött legnehezebb percekben mit mondott neki Agatha, az a párbeszéd örök emlékként égett az elméjébe, agyában most is ott tombolt és lángolt, könnyeket csalva Alex szemébe:
,,-A-a-akkor indulunk..? Me-mehetek ve-ve-veled?
-Se...semmi baj, Agatha! Szeretlek!
-É-é-én is szeretlek Tége... " - hallotta fejében újra és újra a jelenetet, és csak akkor tért vissza a földre, mikor egy Zombi már maximum fél méterre állt tőle, és támadásra készen, vadul hörgött. Alex megijedt. Rászegezte a pisztolyt, meghúzta a ravaszt, de az nem lőtt többet. Ennek is most kellett kifogynia!
-Basszameg! - Alex még egyszer, segélykérően, menedéket keresve körbenézett. Háta mögül a teherautó, minden más oldalról pedig a Zombik kerítették körbe.
-Ah, megvan! - rázta fejét össze-vissza, és ösztönösen, egy éppen hevesen támadó Zombit odébb lökve, imádkozás közben, hogy kinyíljon a teherautó ajtaja, felkapaszkodott az oldalára. Onnan fejbe rúgott egyet, és pisztolyának végével egy másikat lecsapott, és csak utána pattant be a -legnagyobb szerencséjére- kinyíló ajtó mögötti ülésre. Becsapta maga után azt, és lihegve, fújtatva nézte a szélvédőn, és ablakokon át az üveggel küszködő, éhes, véres Zombikat. Már sokkal tompábban hallotta az éles hörgéseket, és örült, áldotta az Istent, hogy megmenekült. Egy időre, legalábbis...
Maga alá, maga mellé, majd maga mögé nézett, és semmit nem talált. Valami oka pedig biztosan van, hogy így itt hagyták a járművet...
,,Miért nem fekszik benne egy hulla sem? Nem mintha olyan nagy problémát jelentene, csak..."
Levette táskáját, és a lábához rakta. Az ugrott be neki, hogy ha meglenne a teherautót beindító kulcs, elhúzhatna vele, és egyrészt, hamarabb hazaérne, másrészt, maga mögött hagyhatná a veszélyes, megvadult Zombikat. De a kulcs sehol... Csak nem vitték el azt, maga, a jármű nélkül...
Alex átpattant az anyósülésre, hogy kinézhessen a jobb oldali ablakon is pontosan. A Global Road jobb oldali járdáján brutális látvány fogadta: egy kibelezett, véres ember feküdt valamiféle kék egyenruhában, nem tudta eldönteni, hogy milyenben, hiszen annyira átázott a sötét vörös folyadéktól az a ruha.
,,Áh, tehát előbb őt zabálták azok a kis Rohadékok! Nyugodjon Békében!"
Alex egy fokkal nyugodtabban pásztázta a hullát. Mármint, hányingere volt, felkavarta, és undorodott a látványtól, de az nyugtatta, hogy már nem kell félnie az életveszélytől... Sem neki, sem a halott egyenruhásnak.
Aztán egyszer csak megpillantott valami csillogó dolgot a napfényben, a hullától körülbelül két-három méterre a betonon, egy kis vértócsa mellett. Egy kulcscsomót. Több dolgot is feltételezett, megállapított a látottakból:
-Talán az a férfi volt a kamion sofőrre.
-A pár méterre csillogó kulcsok halmaza között biztosan ott van az is, amelyik beindítja ezt a ,,járgányt."
-Ha nem csinál semmit, az idők végezetéig itt csücsülhet a teherautóban, várva a csodára, unatkozva. Ezt nagyon nem akarta, így hát mély levegőt vett, és arra a merész elhatározásra jutott, hogy kimegy, és a lehető leggyorsabban behozza ide a kulcsot. Kezét az ajtó nyitó-fogantyújára helyezte, és szaporán verő szívvel, lüktető pulzussal maga felé húzta azt, kinyitott az ajtót.
Azon nyomban megütötte fülét a hörgés és kaparászás, és abban a pillanatban elé ugrott két Zombi, még mielőtt kiszállhatott volna. Reflexmozdulatból csapta vissza az ajtót, de az egyik Zombi kettő ujja bentragadt, becsípte magával.
-Fúj, basszus... basszus... basszus! - legnagyobb erejével húzta befelé a szoruló ajtót, mígnem halk, tompa reccsenéssel leszakadtak az ujjak, behullottak az anyósülés melletti területre, pontosan Alex cipőorra elé.
,,Jó, Istenem, oké... letettem a tervemről. Amúgy sem tudok vezetni." - kezdett beszélni Alex magában, a nagy semminek. Csóválta a fejét, még mindig szaporán vette a levegőt, és így nyúlt a táskájáért. Szépen-lassan, ráérősen kicipzározta. Igazából, tényeg ráért...
Két csoki, vagy öt szendvics, egy liter sima ásványvíz -Daniel tudta, hogy unokatesója melyiket szereti, és ennek különösen örült-, és valami szénsavas üdítő... ha nem az előbb szaggatott volna le kettő ujjat egy teherautó ajtajával, és nem bámult volna egy teljes mértékben kibelezett, megcsócsált emberkét perceken keresztül, akkor most evett, vagy ivott volna, de így... inkább a táska még mélyebbi részeibe nyúlt. Már vissza ült a vezető üléshez, maga mellé pakolta a már átnézett cuccokat. Egy-két ruha, egy zöld sportcipő, meg egyéb hasonló cuccok. Már majdnem üres volt a táska, de a legmélyén talált egy papírt.
Szép, kisimított lapot, amin Daniel erősen megnyomott, sötét betűi diszítettek. 'Egy levél...'

,,Kedves Alex!

Remélem tudod, hogy én mindig a jót akarom neked. Remélem azt is, hogy ezt még a dolgok gyökeres megváltozása előtt észrevetted. Remélem Tudom azt, hogy vagy elég erős ahhoz, hogy megvédd magad. Elég okos vagy, elég bátor, és én fizikailag nem is féltelek.
Viszont lelkileg, érzelmileg nem vagy stabil. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de túlságosan is naiv vagy, ha te még mindig azt hiszed, hogy Dorain 1. él még egyáltalán, 2. szeret téged, és veled akar lenni. Kétlem.
Agathát is nagyon sajnálom. Tudod, hogy mindannyian NAGYON sajnáljuk, de azt tetted, ami a leghelyesebb, legokosabb döntés, és TE tetted meg! Ezt ne feledd el, soha ne feledd el, kérlek, mert ezek tesznek erősebbé. Lelkileg és érzelmileg erősebbé.
Bízom benne, hogy fogunk még találkozni. Emlékszem, hogy váltunk el, de tudom, hogy titkon te is hiszed, hogy még egymásba fonódnak útjaink. Mi is vigyázunk magunkra, de ígérd meg, hogy te is megteszed ugyanezt magaddal. Puszil Laura, és Deen, hiányzol nekik, és nekem. A poénjaid, mindened. Pedig azt hittük, hogy te leszel az, aki még most is képes lesz megnevettetni bárkit, hogy minden veszélyes és nehéz. Szeretném, ha gondolkodnál azokon, amiket mondtuk rólad és Dorainről, rólatok, veletek kapcsolatban, de persze végig figyelj az úton magadra, és vigyázz mindennel. Ne bízz olyanban, akit nem ismersz, ne higgy idegeneknek, ha esetleg találkoznál valakivel.
Ezeken felül viszont remélem, és teljes szívemből kívánom, hogy megtaláld Doraint, és legyetek boldogok. Ha úgy gondolnád, gyertek el, de figyelem, csak ÓVATOSAN, kérlek! Weekgate Street 37. Egy zöld kerítésű hatalmas épület. Ölel: Daniel, Laura és Deen."

Alex végig hunyorogva, kissé remegő kézzel olvasta unokatestvére által írt levelet. És mosolygott, hiszen nem volt gyakori, hogy Daniel tollat ragadott.
A fiú próbált mosoly erőltetni az arcára, úgy nyúlt zsebébe a pénztárcáért, amiből szép-lassan előhúzta Agatha fényképeit, és párás szemüveggel nézegette őket.
Mennyire őszintének látta rajtuk Agatha mosolyát... Annyira őszintének, mint amilyen akkor volt, amikor a kislány azt hitte, hogy minden jó lesz, hogy Alex magával viszi Dorainhez, hogy megoldódik a sok probléma, mert úgy érezte, hogy Alex szereti. De a fiú más szándékból simogatta a lány haját. Megölte. Megölte, és már sem a megbánás, sem az egyetértés nem hozza vissza, és semmi nem fogja visszapörgetni az elmúlt időt. Azt a rohadt múltat az Isten sem támasztja már fel, mert Ő akarta azt, hogy így legyen... De miért? A Biblia írásai, azok a hülye Világvégés jóslatok, a ,,holtak feltámadásáról" szóló filmek, a poénok, hogy 'Mi lenne, ha...', és minden cseszett utalás erre, most beigazolódott, és lassacskán elpusztítani látszott az egész rohadt világot. Mondjuk, a világ ez előtt sem volt egy Mennyország. Maximum bukott angyalokkal. Ezek meg maguk, az Ördög Teremtményei... De akkor... akkor miért hiszi ezt az egészet Alex Isten tervének?! Bonyolult minden. Megfájdult Alex feje, annyira kavarogtak benne a zavart okozó, összekuszálódó szálak, kérdések, és minden.
Ezek jártak Alex fejében, mire szépen-lassan elaludt. Lehunyta szemeit, még egy pár másodpercig elméjében önmagával beszélgetett, felidézte régi emlékeit, Dorainre, Danielre, Agathara gondolt, aztán már csak arra emlékezett, hogy a csillagok világítanak befelé a teherautó terébe, és ő lövésekre ébredezik.  Sok lövésre, majd vegyesen férfi-női hangokra. Ijedten ült fel, és hirtelen. Tudta, hogy ezek nem Zombik. Így hát a látszat kedvéért bekészítette a pisztolyt, hogy legalább fegyveresnek tűnjön, bár tudta, hogyha tényleg használni kell, nem sokra megy vele.
A Zombik sorban, egymás után, tűntek el az ablak mellől, ahogy dördültek a lövések, majd egyszer csak kinyílt a sofőr ülés melletti ajtó, és egy magas, vékony, fekete férfi szegezett fegyvert Alexre:
-Csoda, hogy le nem lőttelek, öcsi! Még jó, hogy lehajoltál a kamu-fegyveredért! - a férfi nagyon lassan beszélt, Alex elsőnek azt hitte, hogy valami drog hatása alatt van az ismeretlen, de aztán kezdett hozzászokni a beszédstílushoz. - Szállj ki, aztán felteszek pár kérdést, tesó!
Alex lassan kiszállt, elrakta üres fegyverét, és meglepődötten nézett körbe, miközben kezeit a magasba emelte.
A fekete férfi nem volt ám egyedül. Látott többek között egy fiút, aki valószínűleg az idegen testvére lehetett, legalábbis nagyon hasonlítottak, látott két kisfiút, akik alacsonyak voltak, látott egy nagyon, még sötétben is világos szőke hajú lányt, néhány fiatalabb, és idősebb embert, illetve... legnagyobb meglepetésére: kettő olyan embert, akikkel egy iskolába járt és nagyon jó kapcsolatot ápoltak, még az utóbbi időben is beszélgettek néha-néha. Thomas és Elena. Testvérek.
Mosolyra húzódott Elena és Thomas szája is, épp úgy, mint Alexé, mikor egymásra pillantottak, és egy szó nélkül Alex odarohant a két barátjához.
-Csá! Te Jó Ég... annyi mindent kell mesélnem - kezdte Thomas.
-Hogy kerültetek ide? - vágott barátja szavába Alex. - Ugye, tudjátok, hogy konkrétan az életemet mentettétek meg? Itt maradhattam volna addig is, amíg ezek a nagy semmitől ki nem pusztulnak, de... valószínűtlennek tűnik, vagyis tűnt, amíg ti nem jöttetek és le nem lőttétek az összeset és...
-Elég! Állj! - szólt közbe a magas, fekete csávó. Valószínűleg ő lehetett a vezér. - Majd később ráértek örülni egymásnak, most viszont meg kell kérdeznem tőled, hogy mi a neved?
-Alex - vágta rá mosolyogva Elena a választ, Alex helyett.
-Igen - helyeselte azért a fiú is.
-Egyedül vagy? - jött az újabb kérdés.
Alex egy pár másodpercig némán habozott, elgondolkodott a válaszán, majd kinyögte:
-Igen, egyedül. Majd elmesélem később, hogy mi történt velem. De most... nektek van táborotok? - Alex a fekete férfihez intézte kérdését leginkább, de Thomast és Elenát nézte.
-Lerohanták - hajtotta le a fejét a fekete idegen. - El kellett jönnünk. Majd elmesélem, mi volt előtte, ha elmeséled, veled mi történt.
-Jó. Az unokatesómmal, és két jó barátommal voltunk egy plázában, de ők... ők mást akarnak, mint én, így eljöttem teljesen egyedül. A barátnőmet keresem. Éppen hozzá indultam, mikor itt ragadtam, aztán elbóbiskoltam, és alig vettem észre, hogy ti jöttetek, de kösz. Hálás vagyok.
-Aha... Tehát a barátnődhöz. És az unokatestvéredéket hol hagytad?
-Egy plázában. Viszont onnan elmennek, vagyis, bizonyára már el is tűntek onnan, a Wee... egy másik házba.
-Milyen házba? - változott furcsára a fekete férfi hangneme.
Alex nem tudta, hogy elmondja-e vagy sem. ,,Ne bízz olyanban, akit nem ismersz, ne higgy idegeneknek, ha esetleg találkoznál valakivel." Jutott eszébe Daniel levele, és kérése abban a bizonyos levélben. De hiszen ott volt Thomas és Elena is! Kettő olyan ember, akikben teljes mértékben megbízik, akiket legjobb barátainak mondhat, akikkel most újra találkozott. Hozzájuk fordult oda.
-Honnan ismeritek őt?
Thomas Elenára nézett, majd Alexre, aztán így szólt:
-Ma reggel talált ránk, vagyis mi találtunk rájuk. De, biztosra állítom, hogy megbízható. Ha bármi hátsó szándéka lett volna, nem fogad be minket Elenával, és nem menti meg az életedet - Thomasnak igaza volt. Alex hosszú óráknak tűnő másodpercekig gondolkozott, majd a teherautó másik oldala felé vette az irányt sebes léptekkel.
Mindenki őt nézte, ahogyan megközelíti az egyenruhás holttestet, és a teherautó jobb oldali, anyósülés felőli ajtajához megy, és észrevétlenül, a megfelelő másodpercben, felvette és zsebre vágta a kulcscsomót, mely egy utcalámpa fényében csillogott ezüstösen. Aztán, mintha fő célja ez lett volna, bemászott a teherautóba, és a táskájába visszapakolta a ruhákat, az ételt és az italt, majd kiugrott és visszasétált az őt bámuló emberek közé, szorosan Thomas és Elena mellé.
-Ez az autó a tiéd? - kérdezte a fekete férfi feltételezett testvére.
-Nem - rázta jobbra majd balra a fejét Alex, majd hozzátette: - És a kulcsát sem találtam meg. Szerencsémre nyitva volt, mert itt teljesen körbevettek. No, de te még nem válaszoltál. - fordult a fekete férfihoz. - Mi volt veletek ezelőtt?
-Az én házam biztonságosnak tűnt, magas kerítés, vastag falak, kutya, meg minden. Ez előtt is biztonságosan éldegéltünk, kedvesek voltak a szomszédok, jól ment minden. De a katonaság elbaszta. Megjelentek 4-en, vagy 5-en, hogy azonnal velük kell mennünk. De mi nem! Nem, a világért nem adnánk a szabadságunkat. Kénytelenek voltunk fegyvert ragadni a tesómmal, és a... - tartott némi szünetet, és lehajtotta fejét. - A barátnőmmel. A katonákat sikeresen 'khm', kiűztük a házunkból, de akkor még nem tudtuk, mi ez az egész. A barátnőm megfertőződött. Egymás után láttam átalakulni emberevő szörnyeteggé az ismerőseimet, barátaimat, aztán... elegem lett, lövöldözni kezdtem. De nem én basztam el. A katonaság! A katonaság, azok az Isten verte védőruhás, fegyveres faszok. Rohadás egye őket! - idegből beleütött ököllel egy atom-nagyot a teherautó ajtajába, és pár másodperc múlva még hozzátette: - A többiek vagy segítettek kiszabadulni a körbekerített házból, vagy út közben találtunk rájuk. A barátaidra is.
Alex számára furcsának tűnt a fekete férfi. Nem azt gondolta róla, hgoy veszélyes, vagy hátsó szándékkal fordul bárki felé is, csak furcsa volt. De nem tudta volna, az Istenért sem mondta volna meg, hogy miért.
-Megkérdezhetem én is a neved? - tette fel a kérdést.
A fekete felnézett, és miközben nagyokat pislogott értetlenül, kibökte lassan, és jól érthetően:
-Frederic. Fred. Hívj Frednek.

Alex fejében lassan csillapodni látszottak a felkavaró, megindító, idegesítő és zavaró, illetve fejfájdító gondolatok, s bár tudta, hogy az elsődleges célja Dorain, de valami furcsa, megfogalmazhatatlan okból kifolyólag lassacskán átvette helyét egyetlen olyan kérdés, ami már mindenki más fejében körvonalazódni kezdett: HOGYAN TOVÁBB?