1x04 - Külön...

Iedew = Halhatatlanság.
Andinak. Nincs mit az utalásokért.


A Nap már javában egy másik helyet világított meg, a Global Road most csak a sötétben és a Hold fényében tündökölt. Alexék csak álltak, ki tudja, mennyi ideig. Mindenki gondolkodott, mindenki bámult maga elé csendesen, a lélegzetvételt alig lehetett hallani. Végül a fekete férfi szólalt meg:
-Hol van az a ház, ahol a barátaid vannak? - Alex érezte, hogy nem lesz baj. Valami furcsa ösztön súgta neki, így hát lassan kimondta:
-Weekgate. 37-es ház. Mondjátok meg az ottaniaknak, hogy... üdvözlöm őket!
-Mi az, hogy ,,mondjuk meg?" - szólt közbe Thomas. - Te is jössz velünk, nem?!
-Mondtam, hogy én azért jöttem el, mert más akartunk. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan kellett volna. Mást kell tennem.
A legtöbben a földet nézték, valaki bólogatott, de a fekete férfi egyet értően mosolygott. Furcsa, kielemezhetetlen mosoly ült arcára, Alex kérdőn nézte egy ideig, aztán megszólalt:
-Lőszerre van szükségem. Cserébe kaptok kaját.
A fekete férfi kabátja belső zsebeit vizsgálta át, de nem talált semmit, így egy szakállas, idős férfihoz ment oda.
-Joseph, kérlek, add oda a fegyvered Alexnek! - az öregember tétovázott egy kicsitt, majd lassan Frederic kezébe adta a pisztolyt, aki hamar továbbította Alexnek, és megint mosolygott.
-Köszönöm - mondta Alex, és bólintott. Elrejtette újdonsült fegyverét, és arrébbrángatta Thomast és Elenát.
-Sajnálom, hogy még csak most futottunk össze, és már mennem is kell. De, talán összehoz még minket a sors. Legyetek nagyon óvatosak!
-De miért? Miért nem jössz velünk vissza az unokatesódékhoz, és együtt elmegyünk a barátnődért - ajánlotta fel Elena, de Alex csak csóválta a fejét.
-Nem, nem lehet. Ők nem fogadják el ezt az egész Dorain-es ügyet. Nem szimpatikus nekik Dorain, és ebből már az következik szerintük, hogy a barátnőm nem szeret engem. Pedig... nem így van. Dorain vár rám. Mennem ke....
-Elnézést, hogy közbe szólok, de Thomas, Elena, indulunk! Gyertek! Hosszú az út gyalog - szakította félbe Fred.
-Már éppen elbúcsúztam, egy. Kettő, éjszaka veszélyes a csoportos gyaloglás...
-Te is gyalogolni készülsz.
-De én egyedül.
Átmeneti csönd állt be, de Thomas megtörte azt.
-Hát jó... akkor, Alex! Veled megyünk. Elena és én, veled tartunk, segítünk megtalálni Doraint.

Alexet talán ez a kijelentés lepte meg leginkább az utóbbi időszakban. Nem tudta, mi legyen, hogy hogyan tovább, mit kéne reagálnia erre. Csak ennyit szólt:
-Van egy ötletem.
-Mi az? - kérdezte egyszerre Thomas és Elena.
-Itt maradok, mindannyian itt maradunk éjjelre. Felváltva őrködhetünk, páran elférne a teherautóban, aztán majd reggel, ha világos lesz, eldöntjük a következő lépést. Rendben? - mosolygott Alex, és mosolyt csalt két barátja arcára is.

Megpróbálták szórakozva tölteni az éjszakát. Poénkodtak, hülyéskedtek, és nem kellett félniük attól, hogy fáznának, hiszen fülledt éjszakának örvendhettek. Csak egyetlen dolog zavarta Alexet: a következő lépés. Márpedig Alex szeretett rendezetten készülni az előtte álló feladatokra, úgy, hogy tudja, mikor s mit kell tennie, de most zavarosnak tűnt a kép, és ezt a gondolatokban létező ködfelhőt csak két barátja, Thomas és Elena tudta elolszlatni.
-Jó, Thomas, felelsz vagy mersz? - kérdezte nevetve Elena
-Öööö... Felelek - válaszolta a fiú.
-Akkor... Mi lenne az első dolgod a lánnyal, aki neked tetszik, ha most itt állna előtted, és megmentetted volna az életét? - Alex felkapta fejét a kétértelmű kérdésre, és elmosolyodott. Eddig tekintete az utca végét fürkészte, néhány métert, egy kis távolságot, ami elszakítja őt és Doraint... Vagy nem?
-Bevallanék neki mindent. Tudom, hogy már egyszer elmondtam neki, de akkor... nem volt elég komoly a tét, hogy döntenie kelljen. Vagyis nem döntenie, hanem felelnie.
-Még mindig szereted?
-Ez már másik kérdés, Elena! - Thomas megtörölte szemeit, majd folytatta. - Alex, felelsz vagy mersz?
-Jó, bátor leszek! Merek - felelte Alex, miközben haját igazgatta.
-Oké. Elena, segíts, valami keményet találjunk ki!
-Menj oda Fredhez, és kérdezd meg, hogy aludhatnál-e mellette! - mindhárman hatalmas nevetésben törtek ki.
-Persze, már is! - ezzel Alex felállt, és óvatosan, hátra-hátra pillantva megindult az éppen cipőt kötő Fred felé.
-Helló, Frederic.
-Csak Fred.
-Rendben... - Alexet fojtogatta a nevetés, alig tudta visszatartani, és ez feltűnt a fekete férfinak is.
-Mi van? Mi van veled, ember?
-Nos... Lenne egy... Kérdésem! - Alex összeszorította száját, majd pár másodperc múlva kibökte: - Aludhatok ma melletted?
Fred csak bámulta Alexet magasba vont szemöldökkel, és lehunyta szemeit, mire kinyitotta, Alex már elszaladt, ennyit kiáltva vissza, nevetve: 'Bocsi'
-Bolond fiatalság... - mondta maga elé Fred, és visszatért a teherautó hátsó részébe, ahol teljes csend ült, csak testvére aludt ott, fejét vállára döntve. A többiek kint múlatták az időt.
-Eduard! Eduard, ébredj már fel! - rázta meg a fiú vállát, mire az rázni kezdte fejét ide-oda, és késéért nyúlt, de hamar észrevette, hogy Fred ébresztette fel, így kifújta a levegőt, és kissé megnyugodva hátradőlt.
-Csá. Mit akarsz? Aludtam.
-Okos... jólvan, látszik, hogy én tanítottalak. Ügyes voltál, hogy egyből a késedért nyúltál. Még eléggé feltűnő volt, ezen sokat kell csiszolnunk, hiszen mindig meg kell várni, hogy mi lesz az első benyomásod a támadódról, és ha nem tűnik kedvesnek, leszúrni, és jópárszor megforgatni azt a rohadt kést a nyomorult gyomrában! - Fred egészen beleélte magát a saját szavaiba, hiszen kezével úgy mutogatott, mintha valakit egy késsel valóban gyomron szúrna, és utána a további utasításokat, pontosabban tanácsokat is kiadta Eduardnak, aki nagyon hasonlított testvérére, ugyanolyan vontatott, lassú és mély hang, csak Eduard valamivel alacsonyabb volt, és pár tincs haja a szeméig lógott. Most felállt a fiú, és kifelé kezdett bámulni, leginkább az égboltot nézte.
-Holnap jó idő lesz.
-Most is jó idő van - mondta Fred, és leült a földre.

-Thomas, beszélnünk kell. Kettesben - kezdte Alex. - Elena, kérlek, egy kicsit arrébb mész? - Elena meglepődötten bólintott, és jópár lépést tett a kamion felé, amíg el nem tűnt mögötte, Alex meg sem szólalt, csak akkor, mikor már négyszemközt ült Thomasszal szemben.
-Figyelj, most... nagyon sok dolgot szeretnék mondani neked. Kérlek, hallgass végig, és aztán reagálj.
-Oké.
-Nos... Először is... Megöltem egy kislányt. Meg kellett tennem. Beteg volt, és azt mondták, hogy veszélyes lett volna, de képes lettem volna megoldani, ha nem befolyásolják az érzelmeim. Tudták, tudják, hogy nagyon érzékeny vagyok, és valamiért elöntött a harag, és hidegvérrel lelőttem azt a kislányt... Lehetett vagy 12 éves, maximum - Alex mondandója közben végig a földet nézte. - Aztán eljöttem a Plázából, ahol előtte megszálltunk. Daniel, Deen és Laura ott maradtak. Danielt ismered, a többieket nem, de alapjában véve nagyon kedves emberek, csak nem értettek velem egyet, így külön kellett válnunk. Óh, én nem is gondoltam volna, hogy találkozom veletek. Hogy egyáltalán bárkivel is találkozni fogok. Azt hittem, hogy a katonaság rajtunk kívül senkit nem hagyott itt, erre felbukkantok, és megmentitek az életemet! Óh, nagyon hálás vagyok. Köszönöm, Thomas! - Alex tartott néhány másodperc hatásszünetet, majd folytatta. - A következő... Danielékkel leginkább Dorain miatt vesztem össze. Tudod, ki az a Dorain. A barátnőm, középhosszú, barna haj, gyönyörű, smaragdzöld szemek, és álomszép arc... Jó, bocsi. Tehát, mielőtt minden megváltozott volna egyik percről a másikra, Dorainnel kellett volna találkoznom. Furcs megingás volt a kapcsolatunkban, de szerettük, és még mindig szeretjük egymást. Tudom! De nem tudtuk megbeszélni a plázában történtek és a kislány, és a furcsa, véres alakok, és Danielék miatt. Szóval, meg kell találnom! Ez a legfőbb célom. És... igazából, ezzel kapcsolatban kéne a legtöbbet beszélnünk. Nem lenne a legjobb ötlet, ha velem tartanátok, mert...
-Mi? Miért nem? - vágott bele Thomas.
-Thomas, kérlek! Mondtam, hogy először hallgass végig! Légy szíves!
-Jó, mondd...
-Egyedül kell megtalálnom Doraint, mert az veszélyes lehet, viszont utána csatlakoztok hozzám.
-Mindannyian?
-Nem, csak Te, és Elena - Alex a zsebében kezdett kutakodni, és előhúzott egy kulcscsomót. - Ez a kamion kulcsa. Neked adom. És most figyelj! - Alex Thomashoz hajolt, hogy fülébe súgjon valamit: - Danielék a Weekgate 37-es villába mentek, ugyebár, és Fred most oda fog indulni. Elenával előbb kell odaérnetek, valahogy meg kell oldanod, hogy elszakadj Fredtől, és a többiektől, és Danielnek add át minden üdvözletem és köszönetem. Aztán gyertek el, tudod, hogy hol lakom. Dorainnel ott fogok várni mindenkit. Mármint, téged, Elenát, Danielt, Laurat, és Deent. Thomas, vigyázz magadra, és a testvéredre, kérlek!
Thomas csak bólintott, mert hirtelen nevetésre kapták fel a fejüket. Egy lány nevetett, mégpedig Elena, és sétált mellette egy fiú. Nagyon magas, zselézett hajú fiú, aki farmernadrágot, és sárga színű, hosszú ujjú felsőt viselt. Szorosan egymás mellett mentek, belefeledkezve egymás hangjába, nevetésébe, és arcába. Valamiért szikrázott köztük a levegő, mintha járnának, olyan érzése volt Alexnek, dehát a fiú nem is tudott róla, akkor mi ez a kapcsolat és ki ez a fiú és...
-Ő Martin - szólalt meg érdekesen Thomas, mintha olvasott volna Alex gondoltaiban, és úgy felel az elméjében feltett kérdésekre. - Elena halálosan belé van esve, de szerintem Martin titkol valamit. Nem szimpatikus az a srác. Na, de mindegy. Megértettem, amit mondtál, és... oké. Tudom, hogy tudsz magadra vigyázni. Mikor indulsz? Mi mikor induljunk? Mit tegyünk?
Alex várt egy kicsit, körbenézett, hogy nem figyeli-e őket valaki, vagy hogy a közelben nem hallgatóznak-e, és mikor megbizonyosodott arról, hogy minden okés, megszólalt halkan:
-Én most indulok. Vigyázz a kulcsra, és amikor Fred nem figyel, indulj el Elenával. Oldd meg. Én is tudom, hogy tudsz magadra vigyázni. Magatokra! Isten Veletek! Üdvözlöm Elenát. - Alex felkapta a táskáját, és elindult az utca végébe. Valaki utána nézett, valaki pedig figyelembe se vette, de Elena meglepődött, és Alex felé futott volna, mikor a fiú már az utca végén járt a nagy táskát hátán cipelve, de Thomas elkapta a lány vállátt, és rászólt.
-Elena, nyugi. Megbeszéltem valamit Alexszel. Nem lesz semmi baj, viszont... amíg itt van Martin, nem mondok semmi többet.
-Én meg akkor elmondom Frednek, hogy a kis barátotok elment - szólt közbe úgy Martin, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondta volna ki.
-Alex független, szabad ember, nem számít, hogy Fred mit gondol a távozásáról. És neked sincs semmi közöd hozzá! - bökte meg Thomas a mutatóujjával Martin mellkasát. A cselekedetben, és a szavaiban is tombolt az indulat, és a düh. Feltűnően utálta Martint, és nem érdekelte, hogy ezt Martin is észre veszi. Csak az bántotta, hogy Elenának mennyire rossz ez, hiszen ,,Martin nagyon cuki és helyes".
Nem is tudom, hogy szeretheted ezt a nagyképű nyomorékot... - gondolta Thomas, megvetően nézett testvérére, és pár másodperc múlva már -egyáltalán nem feltűnően- a sofőr ülésen ült. Idegesen, és hirtelen azt érezte, hogy Alex kérését nem fogja teljes mértékben valóra váltani.

,,I'm not a killer. She had to die. I had to do. Sorry..." - Alex út közben belebotlott egy furcsa alakú kőbe, amin ez a felirat állt. És úgy érezte, mintha ő maga véste volna bele. Megállt, és gondolkozott. Agatha járt a fejében. ,,Meg KELLETT tennem!" De miért? Alex nem tudta, hogy mit bánt meg legjobban... Hogy megölte Agathát, vagy hogy ez miatt veszett össze másokkal? Még mindig a saját igaza mellett állt, de valamiért nem érezte, hogy stabilan tud gondolkodni. ,,Nem vagyok gyilkos!" - Dehát megtetted, Alex, megölted! Megöltél egy ártatlan, beteg kislányt! - Alexnek úgy tűnt, mintha ezeket hangok mondanák a fejében, ezért halántékát tapogatta óvatosan, és ezt mondta a nagy semminek, maga elé:
-NEM VAGYOK BOLOND! - viszont kezdett kételkedni saját kijelentésében.
Megfordította a követ. Egy szó éktelenkedett rajta, kacskaringós, furcsán vésett betűkkel, amit elsőre nagyon nehezen olvasott ki.
'Iedew'
Körbenézett. Sehol egy lélek, egy jármű, egyetlen dolog tűnt fel neki: egy bolt üvegfala be volt törve. Közben óvatosan hátsó zsebébe csúsztatta a méretes követ, de nem zavarta különösebben. Hét-nyolc méterre állt a törött ablaktól. Valami azt súgta neki, meg kell néznie. Közelebb lépett hát, óvatosan, és lassan, majd fegyverét elővéve a kilincsre tette kezét, mikor is egy hang szólalt meg háta mögül:
-Tedd le azt a fegyvert, és nagyon lassan fordulj meg! - mély hang volt, és mikor Alex végrehajtotta az utasításokat, észrevette, hogy kihez tartozik a hang. Egy nagy darab, idős emberhez, akinem vastag keretes szemüvege olyan ferdén állt görbe orrán, amilyen ferdén álltak szemei. Valószínűleg ivott egy pár kortyot... Alex nem látta ezt az embert Fredék között, és érezte, hogy baj van. Az idős ember kezében hosszú csövű puskát tartott, és egyenesen Alex homlokához szegezte. Ha azt elsüti, akkor puff, a beton vérben fog úszni... Alex félt, bevallotta magának, hogy megriadt, de nem engedhette, hogy másra legyen utalva.
-Ereszkedj térdre, és tedd hátra a kezed! - motyogta az öreg.
-Ki maga? - Alex próbálta húzni az időt, de az idegen ráförmedt:
-Mondom térdre! - Alex abban bízott, hogy Thomas vagy valaki, akár Fred megmenti abból a csoportból, de már messze volt a Global Road. Most csak egy sötét bolt betörött üvege előtt térdel, és nézi leendő gyilkosát, aki puskát tart felé, és szemei csillognak a Holdfényben. ,,Nem muszáj a gyilkosomnak lennie..." - gondolta Alex, majd miközben végrehajtotta az utasításokat, hátsó zsebébe nyúlt. Óvatosan, hogy észre ne vegye az idegen. 'Iedew'... Bízott benne, hogy sikerülni fog, amit eltervezett. Mély levegőt vett, majd megszólalt:
-Mi kell? Van étel és ital a táskámban, sőt, egy hatalmas, hosszú vadászkést is tartok benne! Oda tudom adni, nézze! - ezzel megpróbált felállni, de az öreg a földre lökte, amitől Alex a hátára esett, beverte hátát az előhúzott kőbe. Leküzdötte magáról a hátizsákot, és az öreg felé nyújtotta, aki maga mellé tette puskáját, és kinyitotta a táskát, majd kutakodni kezdett benne.
-Ezzel cseszett nagyot hibáztál, vén fasz! - ordította Alex, és az erősen megmarkolt kővel erőteljesen fejbevágta az idegent. Mint egy kétmázsás krumplis zsák, úgy hullott a földre. Alex felkapta a táskát, visszacipzározta azt, elrakta a követ, és felvette a puskát, amivel még biztosítéknak egyszer fejbe vágta az embert, és rohanni kezdett. Már nem érdekelte a bolt. Minden használható cucc nála volt, így már valamivel biztonságosabban érezte magát, futott a háza felé.
Ki lehetett az az öregember? Mit akarhatott? Hogyan keveredett egyedül oda, Alexhez? Vajon ő is vesztett el másokat? Kényszerült olyan dologra, amit alapvetően nem tett volna meg?
Alex csak szedte a lábát. Egy nagyon sötét utca állt előtte, s mielőtt belépett volna, megállt egy kicsit. Mély levegőket vett,  kifújta magát. Dorain arca lebegett szeme előtt, egész testében-lelkében a lányt akarta. Hiányzott neki.
A sötét utca közepén Alex lehetőséget kapott az újdonsült puskája felavatására. Hörgést hallott maga mellől, és kishíján szerzett egy sebet magának az egyetlen Zombi harapdáló, erős fogai által, de szerencsére gyorsan észlelte a veszélyt. Egy erőteljes ütéssel odébblökte, és ösztöneire hagyatkozva lőtt egyet. Eltalálta a Zombi fejét, hiszen az csöndben maradt. Alex nem is habozott tovább, elindult az út vége felé, amit hamar el is ért, és megpillantotta saját házát. Remegő lábakkal, és mindent elöntő izgalommal lépett a középmagas, sötétbarna fakerítéshez, megsimította azt, majd kinyitotta a kaput. Rövid kavics-folyosó vezetett a bejárati ajtóhoz, jobbra s balra füves, virágos kiskerttel övezve, ami még így is, a sötétben is meseszépen tündökölt, ahogy a Hold, a csillagok, és pár kis földbe állított lámpa megvilágította. A bejárati ajtó hófehér volt, és egy vörös felirat tüntette fel, hogy minden kedves ide érkezőt szívesen fogad, és üdvözöl a ház gazdája. Benyitott. Várt pár másodpercet, míg át nem lépte a küszöböt, és betért a hangulatos, kellemes, és hatlmas nappaliba. Dorain kedvenc szobájába. Óvatosan körbenézett, mindent megvizsgált. A legtöbb dolog érintetlen, de egy-két kés, és szúró-vágó eszköz hiányzott a helyéről.
-Dorain, itt vagy? - kiáltotta Alex, és felsétált a szép, barna falépcsőkön, a hálószobába. Benyitott, és úgy érezte, Dorain ott várja. De senkit nem látott. Fájdalmasan zuhant a vágyainak gyönyörű világából vissza, a jeges, éjszakai valóságba, pontosan a hálószobájának ajtajába, ahonnan tisztán lehetett látni a rendezett szobát, a tiszta ágyat, szép és friss ágyneművel, a tiszta padlószőnyeget, és a bútorokat, melyek olyan otthonias hangulatot sugároztak Alex szemének. Már csak a ház legszebb, legékesebb, leggyönyorűbb darabja hiányzott a látvány összességéből: Dorain. Az az álomszép lány, aki most Isten tudja, hogy merre van... Alex könnyes szemmel, és remegve hullott térdre, ahogyan szakadó esőként hullottak könnycseppek a fiú barna szemeiből, fekete keretes szemüvege mögül, ami most teljes párában állt. Egyszer csak Alex egy ismeretlen eredetű zajra figyelt fel, és ködszerű alakot látott a szoba sarkában:
-Dorain? - kérdezte elcsukló, de reménykedő hanggal. Az alak rövid szünet után felelt, miközben közelebb ment, és Alex kiolvasni vélte belőle Dorain alakját, arcát, és szemeit. A tündöklő, csillogó szemeket, és a harmatgyenge, pengevékony ajkat, ami most szóra nyílt:
-Alex.. Sajnálom! Én sosem éreztem úgy, ahogy te. Bár szerettelek, de nem annyira, mint amennyire lehetett volna. És nem te tehetsz erről, hiszen aranyos fiú vagy, de... sajnálom, Alex!
Alex remegő fejjel hallgatta a suttogó szavakat. Zavartan zokogott, és nézte az egyre haloványabbá váló alakot. Fél perc múlva a semmivé lett, és Alex rádöbbent, hogy képzelődött. Felállt, és a tükörhöz lépett. A könnyeit bámulta, ahogy hullottak a földre. Ki tudja, mennyi idő telt el, de lent zajt hallott. Felkapta a fejét, és pár másodpercig újra remény öntötte el a felkavaró, zavart okozó és furcsa, ismeretlen érzések mellett.



2 HÓNAPPAL EZELŐTT
-Igen? Nem-nem, bocsi. Alex? Ő most nincs itthon. Elnézést. Oké, hello-hello, visszhall'! - ezzel Dorain idegesen letette a telefont és barátja felé fordult. - Miért nem tudják megérteni, hogy nyugalomra vágyunk?
-Lehetünk kettesben a zajban is! - Alex átölelte Doraint, és hajába fúrta fejét. A selymes, bársonyos hajba, mely olyan szépen suhant a szélben és vidáman csillogott a Nap fényében.
De a rétre lassan éj borult. Feljöttek a kedves kis csillagok, és a Telihold is mosolygott rájuk, ahogyan akkor is mosolyogott, amikor megismerték egymást...
-Óh, az a szép nap. Gyönyörű este volt. Én szeretném ezerszer, és még százmilliószor átélni azt, Dorain. Amikor először megláttalak, és a sötétben mintha valami lámpa lett volna a két szép szemed, és... Óh, nagyons szeretlek!
-Én is nagyon szeretlek! - mosolygott Dorain. - Viszont... Miért azt élnéd át újra? Miért nem mondjuk ezt? Akkor még nem is jártunk...
-Hát... - gondolkodott el Alex a fűben fekve, és bámulta az égboltot. - Tetszett, ahogy megküzdöttem érted.
-Aha, értem - Dorain őszintén, szívből, és szerelmesen mosolygott, Alex pedig folytatta:
-Hát még az mennyire jó volt, mikor megkaptalak, és elsőre átöleltelek, és megcsókoltalak, és éreztem, hogy itt vagy... Akkor... Nem tudtam különbséget tenni, hogy a mesés álmok és az elképzelt valóság határvonalának melyik oldalára léptem át...
-Nagyon szeretlek, Alex! Örökké szeretni foglak!
-Én is, nagyon szeretlek Téged, Dorain, és örökké szeretni foglak. Megígérem Neked!